Több mint egy évtizede folyik már az agitáció abban az irányban, hogy a kereskedői pályán való működés „képesítéshez” köttessék. Egyre szélesebb mederben hömpölyög ez a mozgalom, és egyre nagyobb erőre kap. Tíz év előtt még nagy ellenállásra talált ez a törekvés, de az ismétlés misztikus ereje apránként meglazítja ezt az ellenállást, és megőrli azokat a lelki és értelmi erőket, amelyek ellenszegülnek e társadalomellenes törekvésnek. Tíz évvel ezelőtt a kereskedelemügyi miniszter még határozottan kijelentette, hogy gondolni se lehet ilyesmire. Ma már óvatos nyilatkozatok hangzanak el az illetékesek részéről ebben a kérdésben. Már nincsen a limine visszautasítás, hanem csak „megfontolás tárgyává tesszük”, „tanulmányozzuk” stb., ami biztatásként és bátorításként hangzik azoknak a fülében, akik ennek a mozgalomnak a sikerét forszírozzák.
Miután e törekvés keresztül-kasul reakciós, párhuzamosan fut az ez idő szerint való világszellemmel, és nem nehéz megjósolni, hogy sikerre számíthat. Amitől évszázados szenvedések után a francia forradalom megszabadította az emberiséget a foglalkozások szabadságának kinyilatkoztatása által: a céhek rendszere újból visszatér. Újból összekötözik az emberek kezét-lábát a kereskedésnek képesítéshez kötésével, ami menthetetlenül visszavezet azokhoz a korlátozásokhoz, amelyek a technika fejlődésével és a forgalom növekedésével, de nem kevésbé a népesség szaporodásával tűrhetetlenné tették az emberek életét.
„Ó, dehogy, dehogy! — mondják váltig a képesítéshez kötés agitátorai. — Szó sincs ilyesmiről! Mi nem akarunk semmiféle korlátozást semmilyen tekintetben. A képesítés megszerzéséhez mindenkinek nemre, fajra, felekezetre és minden egyébre való tekintet nélkül egyenlő joga lesz, és ugyanígy mindenki, aki a képesítést megszerezte, a legkisebb korlátozás nélkül szabadon folytathatja majd a hivatását. A képesítéshez kötésnek semmi köze sincsen semmiféle numerus clausushoz!“
Szép, szép, és némi óvatos fenntartással el is lehet ismerni ezt a fogadkozást. Ámde a pokolba vezető útról régen megmondatott, hogy az is jó szándékkal van kikövezve. Nem kell tehát a jó szándékban kételkednünk, ha erről az útról azt állítjuk, hogy a pokolba fog vezetni. Az óvatos fenntartást pedig az a körülmény indokolja, hogy egy ilyen kitartó és növekvő mozgalomról nem lehet feltételezni a logikának és a célnak a hiányát. Ha az úgynevezett képesítés nem a korlátozás eszköze akar lenni, akkor miféle értelme legyen? Így, amint beadják, hogy mindenki megszerezheti a „képesítést”, és mindenki éppen úgy lehet kereskedő, mint eddig, ebből mi haszna vagy előnye lehet a többi kereskedőnek, akik már folytatják, és igen nagy tömegben képesítés nélkül folytatják üzletüket? Vagy igaz az, hogy a képesítés emeli a kereskedők nívóját, és ez a társadalomnak is érdeke, vagy nem igaz. Ha igaz, akkor a képesítéshez kötés kívánsága annyit jelent, mintha azt követelnénk a kormánytól, hogy a mostani kereskedőknek tegye nehezebbé az életét azzal, hogy csak kvalifikáltabb, nívósabb, jobban képzett konkurensnek engedélyezzen működést. Avagy pedig nem igaz, hogy a képesítéshez kötés különb kereskedőket ad a társadalomnak, és ez esetben mi legyen a célja ennek a mozgalomnak? Az első esetben a képesítéshez kötés — a magasabb nívón álló konkurencia — határozottan ártana azoknak, akik azt most követelik, a másik esetben pedig, ha a képesítés nem emeli a nívót, akkor annyit jelentene, mintha azt mondanók: a képesítéshez kötés úgy segít a kereskedőkön, hogy semmit se csinál az érdekükben.
Nem, nem, uraim! Aki gondolkodik a dolgok fölött, az előtt egy pillanatig se lehet kétes, hogy a képesítéshez kötés kívánsága csak álruhája annak a retrográd törekvésnek, amely ilyen úton-módon akar lehetőséget teremteni valamiféle numerus clausus részére. Az életlehetőségnek utolsó menedékhelyét is el akarnák zárni olyanok előtt, akik előtt már minden sorompó le van eresztve.
Olvastam, hogy kormánybiztosokat neveztek ki az egykeprobléma tanulmányozására és intézkedések kidolgozására e nemzeti szerencsétlenség ellen. Alig hiszem, hogy közülük akármelyik is a kereskedésnek képesítéshez kötését vagy az egzisztenciateremtés bármiféle megnehezítését ajánlaná gyógyszerül a társadalomnak e súlyos betegsége ellen. A társadalom élete csak úgy folyhat zavartalan mederben, ha az újonnan és folyton újonnan érkező nemzedékek csak némiképp is biztosított elhelyeződést tudnak találni a különféle pályákon. Az emberek legszentebb érzéseiknek és legalapvetőbb ösztöneiknek engedve gyermekeket akarnak a világra hozni, és nemcsak hogy addig nem tudnak gondoskodni a gyermekekről, amíg ezek a szülők szárnyai alatt vannak, de szinte bizonyosak lehetnek benne, hogy mire a gyermekeket jajjal-bajjal valahogy mégis fölnevelik, azoknak nem lesz egzisztenciája. Akármelyik pálya felé néznek ezek a szerencsétlen fiatalok, mindenütt zsúfoltság van, rájuk sehol sincs már szükség. Mezőgazdálkodás? Ahhoz föld kell és fölszerelés. Földmunkás? Milliószámra vannak olyan égető nyomorban, hogy amint látjuk, tízszer is meg kell gondolnia mindenkinek még azt is, hogy ezt a helyzetet a maga valóságában feltárja. Ipari munkás? Folyton visszatérő munkanélküliség, amely ellen nincs védekezés az egyéni rátermettségben és ügyességben. Diplomás pálya? Húsz évig tartó tanulás után — ha ugyan megvan a tanulás lehetősége — csaknem biztos cifra vagy egészen fekete nyomorúság. Hivatali pálya? Már messze túl van az elviselhetőség határain a létszám. Az egyetlenegy, ami még ezrek és ezrek számára nyitva áll, a kétségbeesett próbálkozás, hogy egy kis kulipintyóval bármelyikük bármikor nekiindulhat, hogy értékesítse az ügyességét és szerencséjét. Ha ezt is lehetetlenné tesszük, millió ördögöt szabadítunk föl, hogy vessen eleven tüzet a társadalom épületére. Az egzisztenciák tízezreit tesszük lehetetlenné, az államot óriási adófizető tömegtől fosztjuk meg, éhes farkascsordákkal népesítjük be a városok utcáit és az országutakat.
Azt hiszik a képesítéshez kötöttség agitátorai, hogy ennek ők majd az egész országgal együtt nem isszák meg a levét? Azt hiszik, hogy akkor is annyi lehet a jövedelmük, mint amennyi ma? Ha igen, akkor nem látnak tovább az orruknál. Hiszen mindenki, aki valamiféle árut elad, száz és száz másféle árucikket vásárol. És azt hiszik, hogy ha az a csoda megtörténhetik, hogy egy szegényebb társadalomban nekik jobban megy majd az üzletük, akkor nem nekik kell majd a kiesettek adóját és minden közkötelezettségüket magukra vállalniuk? Vigyázzanak és szereljék le sürgősen ezt a mozgalmat, mert olyan világban élünk, amelyben kilátásuk lehet a sikerre. Addig rágja az egér a falat, míg végre eljut a macskáig!
