Tudom, hogy van olyan szokás, amely szerint az igazságszolgáltatás és a közigazgatás egyes kiválóságait szolgálattételre berendelik a szakminisztériumokba. Nagyon okos intézkedés ez, csak az a nagy kár, hogy nem csinálják meg tökéletesen. Mert mi legyen az ilyen berendelésnek a célja? Nemde az, hogy az élet praxisát kitanult ügyes emberek jöjjenek segítségére azoknak, akik elméletileg jól vannak kiképezve, de gyakorlati tapasztalatuk nincsen? Elmélet: az annyit tesz, mint mindenféle látású, különféle korokban, különféle viszonyok között élt emberek tapasztalatainak a leszűrt tanúsága. Tulajdonképpen tehát az elmélet se más, mint komprimált tapasztalat. És nincs is neki egyéb baja, mint az, hogy a tapasztalatokat és a gyakorlati életet szerfelett nehéz tételekbe komprimálni.
Miképpen a töltött káposzta a magyarnak orvosság és a németnek halál, azonmódon ezer ilyen tételt írhatnának be a legkülönfélébb tudományok doktorai a noteszükbe tanulságképpen. Teljesen mások a könyvek általános igazságai és mások az életéi: aki megtelik az elsővel és midőn színültig van velük, kimegy az életbe, csakhamar rájön Eötvös Károly igazságára, hogy ha valaki piciny korától kezdve az egérfogás elméletét tanulmányozza, negyvenéves korára már meglehetősen tud egeret fogni, de egy háromhetes kismacska mindjárt jobban tud nála. Abban a szakminisztériumban tehát, amelybe az egérfogás tartozik, mindenesetre kell, hogy legyenek kiváló elméleti egérfogológusok, de okvetlenül kell, hogy legyen egynéhány macska is.
Ha én volnék igazságügy-miniszter, az én minisztériumomban nemcsak berendelt börtönfelügyelő és berendelt bíró volna alkalmazva, hanem berendelt zsivány is és amikor a zsiványok dolgában akarnék valamit intézkedni, ezt a szakférfiút is meghallgatnám. Szintúgy volnának az én földművelésügyi minisztériumomban berendelt gabonauzsorások, pénzügyminisztériumomban berendelt csempészek, munkaügyi minisztériumomban berendelt munkakerülők és ha én volnék a belügyminiszter, semmi szín alatt el nem engedném, hogy ne legyen körülöttem az élet keserves iskolájában kitanult egynéhány zsidó szatócs, egy-két falusi szárazprókátor, néhány falusi kocsmáros, szóval olyan emberek, akik keresztül-kasul ismerik a népet. Mert a tudós kodifikátor urak nem ismerik, nem is ismerhetik. Nekik nem nyílnak meg azok a szívek, amelyek tárva-nyitva állanak azok előtt, akikhez bizalommal van a szegény ember.
Hosszú esztendők tapasztalata tanított meg arra, hogy például csupa tettetés és mesterkedés az, amit a munkásság kiváló szellemi vezérei a munkás lelkéből látnak és aki közülük nagyon okos, nagyon önálló és nagyon erélyes, csak az találja meg a sok vakablak közül az igazit, amelyen valóságos bepillantást nyer a lelkekbe. A gyári kantinos, hej, az ismeri az embereket! Isten mentsen meg, hogy azok is mind úgy ismerjék, akik az érdekükben feláldozzák az életüket és az életük minden munkásságát.
Közülünk, a mi világfelfogásbeli és szellemi közösségünkből való fiatal barátunk járt nálunk a napokban. Mióta elszakadt tőlünk, olyan pályára lépett, amely a lehető legkülönösebbnek mondható az ő szempontjából: szolgabíró lett. Ami pedig ezt különössé teszi, az éppen az ellentét a két világ között: amelyben férfivá érett és ahova jutott. Mert az óriások semmi különöset nem látnak az ő országukban: nekik csak a törpék országa van tele csodákkal, amelyben viszont oly magától értetődő minden a törpéknek, akik csak az óriások hazájában látnak csodálatosságokat.
— Csak egynéhány hónapig tartottam ki — mesélte a klubban a hallgatóságnak, amely úgy bámulta a tanulságait, mintha az Óperenciás-tengeren túlról hozta volna őket —, de ebben az egynéhány hónapban újra tanultam mindent. Amikor lementem, folyton a közfürdők csarnokai jutottak eszembe, ahol a forró vízzel telt medence mellett ott van egy kisebb medence, jéghideg vízzel telve. Vannak emberek, akik abban mulatságot vagy testedzést keresnek, hogy közvetlenül a forró vízből belemennek a jéghidegbe. Valahogy így éreztem magamat, amikor az én tanulmányaimmal, az én világfelfogásommal, az én emberismeretemmel abból a levegőből és abból a társaságból, amelyben lelkemet kiformáltam, egyszerre beleestem a magyar közigazgatás medencéjébe, ahol minden más, mint ahogyan mi azt Pestről látjuk.
A hibáinak csak a kimagasló tornyait tartjuk számon, pedig nem a tornyok teszik a falut, hanem az apró házak százai. Mit tudja, mi az: egy főszolgabírói hivatal, aki nem volt maga szolgabíró. Az egyik ördögnek látja a hivatalnokot és angyalnak mindazokat, akik az ajtaján benyitnak; a másiknak a szemében a szolgabíró a mártír, akit agyonsanyargatnak. Csak aki ott ült nyitott szemmel és látta az összes minisztériumok és a megyei hatóságok rendeletzuhatagában azokat az embereket, akiknek a százai között sincsen egy, aki hivatásnak tekintené a hivatalát, nem pedig pályának; csak az, aki a mi társadalmunk sekélyességét, a falusiak kicsinyességét, korlátoltságát és rosszaságait látja, aki a gyakorlatban észleli, mit tesz az ezernyi egyéni, családi és politikai érdek ütközőkövét képezni, mit tesz az: óriási úrnak lenni ott, ahol a kötelességek áradatában a legelgyötörtebb szolgának a feladatai nehezednének az emberre, mit tesz az: igazságot tenni a parasztok és az urak között, amit a hivatal parancsol és kiszolgáltatva lenni az egyiknek, aki a cimborám és aki a megyei közgyűlésen a torkomat a markában tartja és egyben ő maga vagy az öccse, vagy a veje, sógora, komája az állásomra pályázik, csak aki mindezt keresztülélte, az tudja, mi a magyar közigazgatás és a magyar szolgabíró.
Amikor néhány hónap után ismét kint voltam, úgy tekintettem vissza, mint ahogyan néznék azokra az emberekre, akik hozzászoktatták a szervezetüket ahhoz, hogy kéngőzben éljenek. Én megfulladtam volna benne: ezek az évszázados tréning folytán úgy élnek benne, mint a hal a vízben.
— Most, hogy ismét kívül vagyok, sajnálom, hogy nem volt türelmem és kitartásom. Előbb az adatok ezreit kellett volna összegyűjtenem és csak azután eltávoznom, akkor talán megírhattam volna a magyar közigazgatás Tamás bácsi kunyhóját. Így is van egy kis gyűjteményem, de éppen mikor ebben lapozgatok, látom és fájlalom, hogy micsoda tengernyi bőséget hagytam ott.
Ideadja a noteszét, amelyben Schlagwortok, nevek és számok vannak bejegyezve. Találomra rámutatok az egyikre: öreg paraszt, segély fia után. Ez mit jelent?
— Ez nem éppen a hivatalra vonatkozik, de fölírtam magamnak, mint emberi dokumentumot. Elmesélem szívesen.
— Egy napon egy öreg paraszt került elém. Régóta láttam már az udvarban ácsorogni, de nem jött be. A paraszt nem nyit be azonnal a hivatalszobába. Előbb hozzáedzi magát ahhoz a borzasztó gondolathoz, hogy őneki most be kell mennie a hivatalnok úr elébe és elkészül mindenre, ami vele odabent történhetik. Végre rászánta magát és bejött.
— Mi járatban van?
— Nagyon megkövetném a nagyságos nagy uramat, ha volna kegyelmes meghallgatni az alázatos kérésemet.
Hajlongása, kalapbabrálása, ősz feje Tiborcot juttatta eszembe, mert az úgy illik, hogy nekem ilyenkor Tiborc jusson eszembe, az évezredes parasztnyomorúságnak ez a művészi ércbe öntött megszemélyesítője. A főszolgabírónak még sose jutott ilyenkor az eszébe Tiborc.
— Hogyne hallgatnám meg, csak mondja már, mert sok a dolgom.
— Nagyon meghiszem, nagyságos jó uram, de a kénytelenség hajtott ide engem is. Tetszik tudni, nekem is elvitték a fiamat…
Sejtettem már, hogy mit akar, segélyügyben jött. Ezernyi panasz van a segélyügyekben, nem lehet egyre-egyre sok időt fordítani. Siettem a kérésének útját egyengetni.
— Elvitték a fiát és nem kap segélyt, noha a fia tartotta el magát. Ezt akarja panaszolni, ugye és intézkedést akar, hogy segélyt kapjon a fia után? Mi?
— Alázatos kihallgatást esedezek a nagyságos uramtól, mert mivel nem egészen éppen úgy volna a dolog.
— Hát hogy van?
— Hát úgy van, instálom alássan, hogy igenis kaptunk a fiunk után segélyt. Előbb nem akart a jegyző úr adni, merthogy az a kis szőlőnk, miegymás van, de utóbb mégis engedélyezni kegyeskedett és kaptuk is rendesen. Hanem máshun van a hiba.
— Hát hol a hiba, mondja már, az Isten áldja meg.
— Éppen hogy azt akarom, ha kegyes fülekre találnék. Hát úgy történt, hogy szegény fiam megsebesült. Nagy volt az ijedtségünk nekem is, meg az anyjuknak is. Itt van ő is, de nem hoztam be, mert most is mindjárt illetlen sírásra fakad, ha errül van szó. Mer nagyon súlyos volt az állapot, körösztülment a muszka golyó az egész testén.
— De fölgyógyult, ugye?
— Hála legyen annak a fölséges jó istennek, fölgyógyult. Négy hónapig volt beteg, de azalatt is kaptuk a segélyt rendesen.
— Hát most megint visszament a fiú?
— Nem ment, instálom alássan. E körül volna az alkalmatlanságom.
— Hogy-hogy?
— Hát azt mondta az orvos, hogy őtet már nem is viszik el, hanem tartósan szabadságolják. Tetszik látni, én már öreg ember vagyok, a feleségem is vénecske bizony már.
— Hja, hasztalan, barátom, nem kapják tovább a segélyt, ha a fiú már nem katona. Ha rokkant, akkor majd kapja a rokkantsegélyt. Itt nem tehetek semmit.
Az öreg paraszt egy darabig tétovázott, azután végül kirukkolt:
— Éppen azért jöttem nagyságos jó uramhoz, hogy megmondjam: nincsen ám annak semmi baja… Nem tudom, hova gondolt az orvos úr…
Egy pillanatra feketébe borult velem a világ, azután olyan düh vett rajtam erőt, hogy nem bírtam tovább magammal. Felugrottam és megragadva a nehéz munka évtizedes szennyével megrakott gubája gallérját, kilöktem az ajtón. A lökés súlyától egyet-kettőt bukdácsolt a folyosón, azután elvágódott. Majd föltápászkodott, egy kicsit letörölgette magát, a kalapján megigazította a gumilasztit és elment. Én oda voltam az aljasság feletti dühtől és a szégyentől is, hogy így megfeledkeztem magamról. Őt egy pár pillanat múlva az utcán láttam, amint a legteljesebb nyugalommal tömködte a pipáját. Az egész lelke ott ült az arcán. Bosszantotta, hogy nem teljesült a kérése. Az, hogy durván kitaszították a hivatalból, a legtermészetesebb dolog volt előtte ezen az egész világon. Majdnem magától értetődő valami.
