Ha nem csalnak azok a tapasztalataink, amelyek immáron több mint huszonöt évszázad időtengeréből halmozódva nyújtják felénk tanulságaikat, akkor azok a bátor fiatal írók, akik a hivatalos politikával és a kormányzásnak a jelen és a közeli jövőre vonatkozó elgondolásaival szembehelyezkednek, aligha számíthatnak az ellenük irányuló nyomozatok és vádiratok számának a csökkenésére. Ha tetszik, ha nem tetszik, tudomásul kell venni, hogy hovatovább elveszíti a hatályát az a régebbi liberális szellem, amely messzemenő módon tolerálta a kritizálás szabadságát, és pláne csaknem szentségnek tartotta a publicistának azt a jogát, hogy ha akármilyen rikító és lázító tények állottak is rendelkezésére, ha azok valóban tények voltak, akkor hozzáférhetetleneknek voltak tekintendők.
A liberalizmus ugyanis az ő fénykorát abban az időben élte, amikor az uralmak megdönthetetlen szilárd alapon állottak, kősziklákba beleágyazva, és minden kritika csak mint gyönge hullámcsapkodás érintette őket; szinte kellemes volt a fülnek a csobogásuk. De amint ez a biztonság csökken, nem maradhat épségben a tolerancia sem. A kettő fordított arányban van egymással, és ez a szembenállás odáig mehet, ahol a világ egyes térségein már a saját szemeinkkel szemlélhetjük, hogy nem csupán minden kritika válik fizikailag lehetetlenné, de erőhatalommal kényszerítenék az írókat, a költőket és a publicistákat a magasztalásra és a tömjénezésre, ha ez a kényszerítés lehetséges volna.
Jaj, csakhogy ez az, ami lehetetlenség! Vannak már a világon olyan országok, ahol a hatalom előtt már semmiféle akadály nincsen; ahol eltűnt vele és a szándékaival szemben minden ellenállás; ahol közigazgatás, fegyveres erő, közoktatás, ezereszközű propaganda, technika és sajtó, gazdaság, termelés, financia, sőt a falat kenyér — egyszóval minden, de minden, aminek ereje és jelentősége van az emberek és társadalmak életében: mind az ő kiszolgálására van már átformálva és a legnagyobb rafinériával berendezve. Ámde a legalacsonyabb rendű bérfirkoncok kivételével itt se képes a hatalom maga mellett az irodalmat mozgósítani.
Pedig a hatalom birtoklója a saját tapasztalatából mindig rájön arra, amire a gyámoltalan és koldusszegény Spinoza a saját eszétől jött rá, hogy minden hatalom az emberi lelkek fölött való uralom. Amikor a hatalom már minden kezet és minden lábat összekötözött, még mindig nem érzi, és nem is érezheti magát a hatalomnak valódi birtokában mindaddig, amíg a lelkek fölött való uralom birtokában nem tudja magát. Ezt az uralmat pedig az írók és a költők nélkül nem lehet megszerezni. És ez a népség kapacitálhatatlan és megvesztegethetetlen. Mert mihelyt megvesztegethető, máris leszakadt az irodalom fájáról, hitelét veszti, és képtelenné válik arra a hatásra, amelyre az igazi író és a költő képesítve van.
Tulajdonképpen nem is lehet megérteni, hogy miért van ez így. Hiszen a diktatúra nagy gesztusai, harsonái, parádéi, felvonulásai, teátrális rendezései valósággal kínálkoznak a költők és írók fantáziájának az izgatására. Miért költői téma Sába királynőjének a felvonulása vagy Antonius szónoklata, vagy a „Feszítsd meg!”-et ordítók gesztikulációja — és miért nem tudják a költőket, írókat, művészeket megihletni ugyanilyen motívumok, ha azokat a modern diktatúra produkálja? Hiszen az az emberek fölött való uralom, a tömegeknek vezényszavakkal való egyenletes mozgatása, az egyetlen élő akaratnak a sokasággal szemben való, szavakban, jelenetekben, képekben kifejezhető érvényesülése csupa költői, drámai, epikai és képzőművészeti motívum. Hogy van az, hogy nem gyújtja lángra a költők, írók és festők fantáziáját? Miért csak a kritika hangját hallatják e jelenségekkel szemben, amíg ez a kritika módjukban áll, és ha ennek a lehetősége megszűnik, miért duzzog, miért truccol, miért vonul félre és burkolódzik némaságba a Múzsáknak e megátalkodott népsége?
Talán azért, mert költészet, irodalom, művészet elválaszthatatlan az etikától. Csak a jónak, a nemesnek, az igaznak, a szabadságnak, a felszabadulásnak, az emelkedésnek, a dicsőnek, az igazságért küzdő hősiességnek vagy mindezek gyászos bukásának, avagy mindezek után való vágyakozásnak és sóvárgásnak lehet költészete és irodalma. Sohase lehet azonban költészete és irodalma a rosszaságnak, a hazugságnak, a gyengék elnyomásának, a kizsákmányolásnak, az alávaló indulatnak, a kényuraskodásnak, az opportunizmusnak és semmi olyannak, ami beleütközik az etika követelményeibe. Már az is az írástudók árulásának tekintetik, ha az írók ilyesmit hallgatással mellőznek. De hogy még tettleg is szolgáljanak neki — ez egyenesen nonszensz. Mi mindent elkövetett Metternich és Napóleon az írók megnyerésére, anélkül, hogy sikert ért volna el. Még Periklész, akinek kormányzásából évezredekre szóló gyönyörűségek maradtak a világra, annak dacára, hogy a demokrácia eszméjét szolgálta, még ő se tudta maga mellé hangolni a költőket és az írókat, akik kedvükre gyalázták, miközben ő örökre utolérhetetlen szépségek áradatával öntötte el Athént. Látták a tetteit és tudták, hogy minden, amit tesz, a demokrácia eszméjét szolgálja, mégse tudtak mellé állani, mert minden az ő egyetlen akaratából történt, és az egyetlen akarat érvényesülése nem tudja felmelegíteni a költő- és írótársak lelkületét, akik látják ennek a berendezkedésnek a veszedelmeit.
Amikor az etikai értékeket veszedelem fenyegeti, ez az igazi írók virágkora, ha a hatalom a maga brutális erejével el nem fojtja a szavukat. Figyelmeztetni a világot a veszedelmekre: ez az ő valódi hivatásuk, amelyet nem érthet meg más, csak az, aki tudja, hogy a vészharang nem azért szól, mert veszedelem van, hanem azért, mert valaki kongatja.
