Bizony, a világ állapota egyre rosszabb és rosszabb lesz, és rajtunk, akik életünk feladatának tekintjük, hogy a magunk szerény körében és a rendelkezésünkre álló csekély erővel dolgozzunk e romlás ellen, gyakorta erőt vesz annak az istenfélő plébánosnak a hangulata, aki a processzió vezetésére kérő híveknek azt mondotta: „Szívesen megtenném, kedves gyermekeim, mert a szárazság valóban katasztrofális, de mi értelme volna, hogy esőért könyörögjünk, mikor a barométer annyira emelkedik.”
Olyan dolgok történnek körülöttünk, amelyeket soha elképzelhetőnek sem képzeltünk el. Az emberek megunták az oázist, és a sivatagba vágyódnak. Ragyogó kultúrában élő országokban a földből nőnek ki mozgalmak, amelyeknek a célja, hogy a társadalmuk ejtse el a humanizmusnak, a jognak, a szabadságnak századok szörnyű vajúdásában világra jött eszméit, és térjen vissza a közelebbi vagy távolabbi barbárság állapotába, amelyben a közület nyakán tirannusok ültek, kiknek a szava törvény volt, óhajtása parancs, utasítása ítélet. A szellemi és jogi egyensúly állapotában élő társadalmak eleinte mindenütt úgy tekintenek ezekre a mozgalmakra, mint éretlen gyermekek értelmetlenségének megnyilatkozásaira, esetleg mint futóbolondok handabandázásaira. A rohamos tempó azonban, amelyben ez a ragály terjed, csakhamar kinyitja azoknak a szemét, akik felelősek egy-egy országban a civilizációért, és csakhamar belátják, hogy szellemi és erkölcsi betegség megszállottjaival állnak szemben, akik ugyan szintén nem „vogelfrei”-ok, mint ahogy az elmebetegek és gyújtogatók sem azok a jogállamokban, de akiknek az akciószabadságát szűk és szigorú korlátok közé kell szorítani, ha nem akarják megvárni a civilizáció összeomlását.
Századok perspektívájában ez a pszichózis úgy valahogy fog feltűnni valaha a kultúrtörténelem kutatói előtt, mint ahogy ma a középkor szellemi betegségeit látjuk, a táncdühjárványt, a gyermekek keresztes hadjáratát, a chiliasztikus tévhit badarságait, a kóborlási ragályt és hasonló egyebeket. Másként, mint az elmekórtan számláján, nem fogják tudni megérteni, amit mi itt most a szemeinkkel látunk, hogy emberek a saját akaratukból követelik, hogy vegyék el a szabadságukat, hogy ne engedjék őket azt csinálni, amit a maguk józan elgondolásuk szerint a saját érdekükben jónak látnának, hogy fosszák meg őket attól a nemes izoláltságuktól, amely emberi értelme és lelke alapján minden anya szültjét megilleti, és amely nélkül méltatlan csordaélet az ember osztályrésze. És követelik, hogy tegyenek nyerget a hátukra, hogy fogják be őket egy Moloch szekere elé, hogy minden lépésüket valami felsőbbség dirigálja, hogy ellenőrizzék őket, mit írnak, mit beszélnek, mit olvasnak és még azt is, hogy mit gondolnak. Sürgetik, hogy szűnjön meg az emberiességen alapuló jog, a sajtónak, a vallásnak, a gondolatnak, a foglalkozásnak, a forgalomnak a szabadsága; hogy közvetlen hatósági ellenőrzés alatt álljon minden embernek minden moccanása a bölcsőtől a sírig; hogy szigorú bürokraták kukucskáljanak bele a szekrényükbe, a fiókjukba, a fazekukba és a szemetesládájukba, és büntessék őket irgalmatlanul mindenért, amit kifogásolhatónak találnak. Türelmetlenül égnek a vágytól, hogy masíroztassák, vezényeljék, egzecéroztassák őket, a sziklából üdítő gyógyforrást fakasztó varázsvesszőnek tisztelik a káplárpálcát és a csipkebokorból hangzó szózatnak a kommandót.
Addig is, amíg ennek a sóvárgott boldogságnak a korszaka el nem érkezik, a maguk körében igyekeznek megvalósítani az ideált. Láttam valahol három kis nebulót, akik az utca közepén „meneteltek” valahová. Hátul kettő feszes tartásban és kemény lépésekkel, pontosan a kettő közötti vonalban előttük a harmadik, a parancsnok, aki az utcakereszteződéseknél „állj”-t vezényelt, ha meg kellett állni. Szerencsére, mert enélkül a másik kettő, akinek nem szabad a saját fejével gondolkoznia, bizonyára az útjukat keresztező villamosok vagy autók alá menetelt volna.
Ez merőben új jelenség, amelyhez hasonló még nem volt a világon. Voltak már diktatúrák, sőt zsarnokuralmak, de nem úgy, hogy ideológia fejlődött volna ki körülöttük, amely szerint egy társadalom életének ez a helyes és kívánatos formája. A régi diktátor rettegett alak volt és uralma közszerencsétlenség. A mai diktátor bálvány, amely nagy tömegek előtt Istent illető tisztelet és imádat tárgya. A régiek nem értették a dolgukat, nem tudták magukat ideológiával igazoltatni. Megvan írva, hogy amikor Nagy Frigyes zsarnoki apja, Frigyes Vilmos kilépett a palotája kapuján, rögtön kiürült az utca: az emberek úgy szétszaladtak, mintha oroszlán szabadult volna ki ketrecéből. A mai diktátorok, ha az ízlésük nem tiltakoznék ellene, gyönyörködhetnének a látványban, hogy az emberek, mint a vallási tébolyba esett fakírok a bálvány szekere elé, lefekszenek az útjában, és könyörögve kérik, hogy gázoljon keresztül a testükön. Ki érti ezt majd meg egykoron, ha elmúlik az a pszichózis, amely ma úrrá lett az emberek között?
Egyébként a dolog nincs egészen magára hagyatva. Történik gondoskodás róla, hogy ez a révület ne engedjen erejéből, hanem virulens állapotában maradjon, sőt hogy terjedjen a világban. Ez azonban már a biztonságérzet hiányának a vigasztaló jele lehet azok előtt, akik a diktatúra pszichológiáját ismerik. Aki valóban biztosnak érzi magát, vagy más szavakkal kifejezve, aki valóban helyesnek, idő- és értékállónak tekinti a maga rendszerét, az nem akarja azt idegenek között terjeszteni. A jobb- és baloldali diktatúrák roppant áldozatokat hoznak érte, hogy sikeres agitációval terjesszék a maguk eszméit, ellenben a nagy demokráciák ilyesmire egy fityinget sem költenek. Bismarcknak szilárd meggyőződése volt, hogy a monarchikus államforma a legjobb minden lehető állami berendezés között, ellenben a köztársasági forma aláássa az országok alapjait. Miután ezt igazán hitte, elcsapta Németország párizsi nagykövetét, Arnim grófot, aki részt vett azokban a mozgalmakban, amelyeknek a francia köztársaság megbuktatása és a monarchia visszaállítása volt a célja. Csak forogjon mindenki a maga keserű levében, gondolja az, aki a saját levét valóban édesnek és a másikét keserűnek tudja. Aki mást is bele akar úsztatni abba a lébe, amelyben ő evickél, az önkéntelenül is elárulja magát, hogy nem teljes a meggyőződése annak a lének az édességéről.
Egyéb tünetek ugyanerre vallanak. Angliából aki akar, mindenki szabadon kimehet. A diktatúrák ellenben a kiteljesedésük mértéke szerint korlátozzák ezt a lehetőséget. Miért, ha olyan bizonyosak a maguk paradicsomiságában? Ez is egy népszavazás ám, mégpedig a legtisztább népszavazás, ha az emberek valahová törekszenek vagy ha valahonnan távozni akarnak. A diktatúrák tudják, hogy ezek a távozók nem a diktatúra eszméjét vinnék ki magukkal dugáruként az idegen országokba, tehát odahaza marasztalják őket, ellenben saját eszközeik útján terjesztik az eszmét a világban.
E tekintetben teljesen azonos a magát nemzetinek nevező és a magát nemzetközinek nevező diktatúra, mint ahogy teljesen azonos sok más tekintetben is, sőt talán mindenben. Akik majd nagyobb távolságból fogják őket nézni, édeskevés különbséget fognak közöttük találni, mint ahogy az indusok nehezen értik meg a különbségeket, amelyek által mi itt zsidó vagy keresztény kategóriába sorozódunk, és még kevésbé értik a különböző keresztény felekezetek vagy különböző observanciájú zsidó csoportok között való eltéréseket. Csak azt fogják látni, akik visszatekintenek reánk – amit most még csak jószemű emberek látnak –, hogy mindenféle színben ezek a diktatúrák a csalódásig hasonlítanak egymásra úgy a módszereikben, mint az eszközeikben, mint pedig a céljaikban. Los mismos perros con distintos collares. Ugyanazok az ebek más szabású nyakörvvel.
Mindegyikben a bürokrácia az uralkodó elem, mindegyikben az állami totalitás az uralkodó gondolat, amely csak értelmetlenebb, de szebben hangzó kifejezése annak az egyszerű valóságnak, hogy az állam hatalmát megtestesítő hivatalnoksereg kiváltságos osztályként érvényesíti akaratát. Mindegyikben van egy forrongó mélység, amelyet irgalmatlan terror tart lefojtva, és mindegyik megtalálja a módját, hogy teremtsen, fenntartson és terjesszen olyan köztudatot, amely ezt a borzasztó legázoltságot a társadalomélet legtökéletesebb és legkívánatosabb formájának higgye és hirdesse. Eszmeileg teljesen mindegy, hogy a népeknek a diktatúrák melyik színű változata jutott osztályrészül. Az emberi sorsok, a bűnök és az erények azonosak mindegyikben, és csak szereposztás, létjogosultság-igazolás, hogy egymással nyelvelnek, egymásra fenekednek és egymást gyalázzák. Ugyanolyan vagy sokkal több joggal összekarolhatnának, és erejüket összetéve mehetnének a humanizmus ideológiájában élő világ ellen. Ha fennmaradnak, előbb-utóbb le is fogják vonni ennek a szellemi azonosságuknak a konzekvenciáit, és összeállnak, hogy bélpoklosságuk körébe vonják az egész emberiséget.
Amíg e sorokat írom, Németországból rövidhullámon egy nagy szónoki művészettel elmondott beszédet hallgatok, amelynek oly hatalmas a hangja, hogy időnként elmozdul tőle a hullámhossz, újra be kell igazítanom. A szónok az Auslanddeutschtumról beszél, és gúnnyal meg szenvedéllyel vitázik a kormányokkal, amelyek intézkedéseket tesznek az ellen, hogy németországi származású agitáció folytatódjék a gondjaikra bízott ország lakossága között. A szónoknak nagy tömeg helyesel, amikor pedig Németország ez idő szerinti berendezkedésének minden más országé fölött való fölényes előnyét fejtegeti, a szónoki rafinériával kihegyezett mondatvég után olyan erejű tombolás tör ki, amelynek a hangereje szinte szétfeszíti a rádiót. A rövidhullámon az egész földkerekség hallhatja negyvenezer ember, ötvenezer ember ujjongását, avagy talán százezerét is. De senki sem hallhatja azokat, akik ugyanott milliószámra némák, vagy akik csak suttognak, hogy ne hallgathassa ki beszédüket és ne leshesse ki gondolataikat a besúgó, aki még a levegőben is ott figyeli minden mozdulatukat. És minden országban van kisebb-nagyobb és még nagyobb csoportja az embereknek, akik szinte mámoros epedéssel vágyódnak utána, hogy mindez legyen úgy náluk is.
