Milyen szerények lettünk! Csak a szerencsétlenség tudja ilyen szerényekké tenni az embereket. Kétezernégyszáz éve, hogy Szókratész imigyen szólott: „A mindennapi véleménykicserélés a legfőbb java az embernek. Az az élet, amelyet nem igazol az ilyen véleménykicserélés, mit sem ér!” Négyszáz esztendő telt el Montaigne óta, aki a vélemények megbecsüléséről táplált felfogásának abban a veszedelmes korban, a Szent Bertalan-éj korában is kifejezést tudott adni, ha mindjárt ebben a groteszk formában is, hogy „nagyfokú megbecsülését jelenti az emberi véleménynek az, ha miatta karóba húzzák az embert”. Háromszáz évvel ezelőtt élt az emberiség egyik legnagyobb szelleme, Milton, aki azt mondotta: „Adjatok meg nekem a lehetőséget a véleménynyilvánításra és arra, hogy szabadon, lelkiismeretem sugallata szerint valljam az igazságot, és én lemondok minden más szabadságról.” Másfél évszázad múlt el Voltaire halála óta, és hetvenhét évvel ezelőtt jelent meg John Stuart Mill könyve, az On Liberty, amely a dönthetetlen logika alapjára helyezte a véleményszabadságot.
Ennyi és még ezerannyi előzmény után a rádió, a távíró és a telefon, a szárnyaló betű és az éterbe sugárzó hang pillanatok alatt mint világszenzációt terjesztette el az egész földgömbön a nagy eseményt, hogy Goebbels az olimpiai vacsorán tartott beszédében azt a kijelentést tette, hogy „egy a fontos, az, hogy a véleményeket tartsuk tiszteletben, mindenkinek a meggyőződését és a véleményét el kell ismerni”. És ezt a tételt nem az olimpikonok értékéről és esélyeiről alkotott véleményekről hangoztatta a nemzetiszocializmus propagandaminisztere, hanem kifejezetten az „irányzatok” helyességéről és helytelenségéről alkotott és hangoztatott véleményekről. Csak az emberiség végzetes szerencsétlensége, amelybe a balsors beledöntötte a világot, csak ez a katasztrófa tehetett bennünket oly szerényekké, hogy a kellemes szenzáció meglepetéseként érjenek bennünket a propagandaminiszternek ezek a szavai, amelyeket néhány év előtt még elmondani sem lehetett volna, éppen a magától értetődőségük miatt, mint ahogy a kocsi vagy a vonat kerekei nem indulhatnak, ha nincs valami súrlódás, valami ellenállás, amelyet le kell küzdeniük.
E pillanatban, amikor e sorokat papírra vetem, még nem tudhatom, miként fogják értékelni Goebbelsnek ezeket a szavait a nemzetiszocializmus honi apologétái, akik annyira a németekhez igazodnak, hogy fényes napsütésben nyitott ernyővel járnak a József körúton, ha Berlinben esik az eső. Fel kell tételeznem, hogy a kötelező fegyelem alapján helyeselni fogják, miképpen azt is helyeselték volna, ha Goebbels az eltérő vélemény megbecsülésének kifejezésére Montaigne után szabadon a karóba húzást hozta volna javaslatba. A világ azonban nem tehet okosabbat Goebbels kijelentésével, mint hogy komolyan veszi, és beharangozását látja benne olyan intézkedéseknek, amelyek által enyhülni fog a vélemények gúzsba kötöttsége, minden színárnyalatbeli diktatúrának legelső és legolcsóbb védelmi eszköze.
Mert hogy tévedés ne legyen a dologban, erről van szó: a véleménynyilvánítás szabadságáról. Mindig erről van szó, nem pedig a vélemények tiszteletéről. Nem jelentőség nélkül való, ha a diktatúra az ellenvélemények tiszteletben tartására vonatkozóan tesz kijelentéseket. Még akkor is van ennek jelentősége, ha hiányzik a benső őszintesége, mert miként Macaulay mondja, az mindig nevezetes változás, amikor a tagadásból képmutatás lesz. A képmutatás már bók és közeledés az igazság felé. De nem a tisztelet a fontos, hanem a szabadság. Az ellenvélemény tisztelete csak frázis, és mint cselekedet is a legolcsóbb és legkönnyebb dolog a világon, amely nem is lehet sohasem őszinte. Az ellenvéleményt tisztelni csak akkor lehet, ha a magam véleményét nem tisztelem, vagy helyesebben mondva: ha nem vagyok teljesen bizonyos a magam véleményének helyességében. Loyolai Szent Ignác nem tisztelhette az ellenvéleményeket, sem senki azok közül, akik az életüket tették fel a véleményükre. Az emberi szellem nagy szabadságharcosai sohasem is a vélemény tiszteletben tartásáért viaskodtak, hanem annak a szabadságáért. Könnyű tisztelni, de nehéz tolerálni.
Bismarck is volt valaki Németországban, hogy éppen innen vegyük a példát. Ő bizony nem tisztelte senkinek az ellenvéleményét, sőt kifigurázta, leháborogta és nemritkán igen kíméletlenül legorombította. Ellenben eltűrte, ökölbe szorított kézzel és fogcsikorgató dühhel, de eltűrte az ellenvéleményt még akkor is, ha egy „zsidó firkonc” állott vele szemben. A nagysága éppen abban állott, hogy így lett naggyá: úgy, hogy a szellem szabad versenyében maradt az övé a győzelem. Ebből nem következik még az sem, hogy az igazság az ő oldalán volt, amikor győzött. Csak az következik belőle, hogy ő valóban hitt az igazságában. Ő például szívvel-lélekkel monarchista volt, szilárdan hitte, hogy a monarchikus államforma a nemzetet erősíti. De éppen ezért nem „terjesztette” a monarchikus államforma felfogását, és elcsapta Arnim grófot, Németország párizsi nagykövetét, amikor az ott összeszűrte a levet azokkal, akik meg akarták buktatni a köztársaságot. Nem azért csapta el, mert kompromittálta magát, hanem mert ostobának találta. Az ő véleménye az volt, hogy a monarchikus államforma Franciaországot is erősítené, ami ellentétben áll Németország érdekével. Ő hitt a maga véleményében, nem tisztelte az ellenvéleményt, de a kornak a szelleme, amelyben élt, és jellemének a nagysága eltiltotta attól, hogy érinteni merje a véleményszabadságot, amelyet minden korban mindenki könnyen letiporhat, akinek hatalom van a kezében.
Nem lehet előre bizonyosan tudni, vajon a gyűlölet princípiumának az olimpia idejére való felfüggesztése, a nyájaskodások és az ellenvélemények tiszteletben tartásáról hangoztatott hivatalos kijelentések és a többi hasonló jelenségek milyen kihatással lesznek a jövőre vonatkozóan. Annyi bizonyos, hogy bajosan maradhat a lelkekre való hatás nélkül az ilyen treuga Dei. Talán ez is az oka annak a csendes fogcsikorgatásnak, amellyel a mi nácizmusra hangolt sajtónk ezt a nyájaskodást nézi. Bálványait nem meri támadni vagy gúnyolni a zsidóbarátkozásért, támadja és gúnyolja tehát a zsidókat, akikkel az ő titánjai nyájaskodnak. Nyugtassuk meg őket, nincs semmi új a nap alatt, és erre is volt már példa. A kétezer év előtti olimpiákon is részt vettek a zsidó gyerekek, akiknek a zsidósága akkor még kevésbé maradhatott titokban, mint a mostaniaké, mert a versenyeken kötelező volt a meztelenség. Josephus Flavius írja, hogy a zsidó versenyzők közül sokan fájdalmas operációknak vetették alá magukat, hogy zsidó voltukat elleplezzék. Mert őket már 2000 évvel ezelőtt is gyűlölték. Még nem voltak bankárok, szabadgondolkodók, sem uzsorások, sem börziánerek, sem hadseregszállítók, sem kávéházba járók, sem lipótvárosiak, sem árendások, sem szocialisták, sem semmi olyasmik, amiket ma mint speciális zsidóvétket a terhükre írnak. Az egyedüli bűnük az volt, hogy amíg körülöttük mindenkinek száz istene volt, ők leküzdhetetlen konoksággal hitték és hirdették azt az eszeveszett tévhitüket, hogy csak egy Isten van az égben, és valamennyien egyformán az ő teremtményei vagyunk, minek folytán mint testvéreknek kell egymást szeretnünk.
