A minap egy cikkemben futtában említést tettem itt dr. Molnár Kálmánnak, a pécsi egyetem tanárának német nyelven megjelent tanulmányáról, amely az úgynevezett „nemzeti állam” magasztalására íródott. A nemzeti állam a népszuverenitáson alapuló állammal van a tanulmányban szembeállítva, és az összehasonlítás eredménye: végtelen kontra nulla a „nemzeti” állam javára.
A tudós szerzőt nincsen szerencsém személyesen ismerni, de valami okának kell lennie, hogy a felfogása akkor is nagyon érdekel, amikor – mint rendszerint – eltér az enyémtől. Valami végső szent dolognak kell lennie, amiben egyetértünk. Két külön síkon párhuzamosan haladunk, és a geometria tétele szerint valahol a végtelenben találkozunk. Bizonyára így lesz ez az államról vallott felfogásunk tekintetében is, ami szintén ellentétesnek látszik. Az ellentétet azonban nehéz vele szemben kifejezésre juttatnom, mert ő egy szentségében érinthetetlen pajzsot tart maga elé: a magyar államot állítja oda mint a „nemzeti” állam példaképét, és Szent István államfelfogásában – amely előttem is szent – testesíti meg azt az ideált, amelyet fejtegetéseiben imád. Ezzel szemben az ellentmondás és a vita csaknem lehetetlenség, és némiképpen lehetségessé is csak úgy válnék, ha e közös ideálunk szentségének az érintése nélkül előbb kifejteném, hogy a Szent István-i államfelfogás tökéletes és magasztos ugyan, de nem azt valósítja meg, amit a tudós professzor úr a „nemzeti állam” meghatározással megjelöl. Ilyen megállapítás kifejtésére azonban egy újságcikk kerete nem elegendő. Így tehát ebben a kérdésben vele szembeszállni olyan vállalkozás volna, mintha valaki régi nemes üvegekkel és porcelánokkal tele múzeumban kezdene el verekedni.
Annyi bizonyos, és erre könnyen tudnék vállalkozni, hogy a Szent István-i államgondolat minden magasztos következtetését akkor is levezetem, ha arra az álláspontra helyezkedem, hogy ennek az államgondolatnak a népszuverenitás az alapja. Hiszen nem is lehet másképpen. A praktikumok igen keveset függenek az elmélettől. A tudósok dolga az állam keletkezésének, céljának és módszereinek a vizsgálatával foglalkozni, de azok, akik valóban kormányoznak, sokkal inkább el vannak foglalva a cselekvéssel, semhogy az elméletekkel törődhetnének. A cselekvéseket pedig az erőviszonyok, a szükségességek irányítják, és ezeknek a helyes felismerése vezérli, ami már az államférfiúi képesség és művészet dolga. Nincsen olyan kormányzati intézkedés a nyilvános könyörgésektől a vérbíróságig, amely bármiféle elmélet uralma alatt ugyanúgy meg ne ismétlődhetnék minden államban.
Lehetett az elmélet az, hogy a Föld alakja sík lap, vagy horpadt tányér, avagy gömb: az emberek nem azért nem hullottak alá a világűrbe, mert ők azt hitték, hogy sík lapon járnak, nem pedig gömbfelületen, hanem azért, mert a Föld vonzása egyképpen működik, akár tudunk róla, akár nem tudunk. És akár a létért való küzdelem az élők világának az alaptörvénye, mint Darwin tanítja, akár pedig a kölcsönös segítés, mint Kropotkin állítja és bizonyítja: az élőlények ugyanúgy viselkednek, mintha ilyen vita nem volna a világon. Hiszen a teóriákat éppen ebből az ő viselkedésükből vonják le a tudósok, nem pedig megfordítva. Nem akarom ezzel a teóriák értékét lekicsinyelni, sőt nagyon is tisztában vagyok ennek a gyakorlatra való jelentőségével. Tudom, mert láttam, hogy amikor divatba jött Nietzsche Übermensch-e, minden svihákság, minden betyárság és minden szívtelen komiszság egyszerre igazolva látta magát általa, és csak természetes, hogy ez nem apasztotta, hanem szaporította a komisz piócák számát, vagy legalábbis csökkentette a gátlásaikat. De a betyárok teoretikus igazolás nélkül is azok voltak, mint ahogy a szentek is szentek maradnak, ha meg is dől a teória, amelyet az ő lelkületük alapjának képzelünk. Az egyház nem értelmetlenségből akarta elnyomni a Föld forgásának teóriáját: VIII. Orbán pápa már tudta jól, hogy Galileinek igaza van, mégis elátkozta a tévelygését, mert szentül meg volt róla győződve, hogy ha a Biblia kozmológiája megdől, akkor összeomlik a Biblián alapuló vallás és erkölcsiség is. És íme, az aggodalom teljesen alaptalan volt: az igazság nem ártott a vallásnak, hanem még inkább erősítette, mint ahogy ártalmas igazságok éppoly kevéssé vannak a világon, mint boszorkányok.
Az állameszme körül való teoretizálás már Platón óta tart, és nem is lesz vége soha ennek a vitának. A kérdés éppoly kevéssé dönthető el, mint az, hogy a tyúk volt-e előbb vagy a tojás. Csak az a különbség, hogy az államgondolat körül való okoskodásnál nem két lehetőség között kell választani, hanem legalább egy tucat között. De a lényege azért mindig az, hogy az állam van-e az ő polgáraiért, avagy a polgárok vannak-e az államért. A vita örökre eldöntetlen marad, mert a konkrét esetekben sohasem dönthető el egyértelműen, vajon valamely intézkedés – még olyan is, amelyet a polgárok óriási többsége követel – valóban hasznukra van-e, avagy kárukra. És ugyanígy van ez az államra nézve hasznos vagy káros intézkedésekre vonatkozóan is. Még egy győzedelmes háborúról, amelyben a polgárok tízezrei vagy százezrei vagy milliói áldozták fel életüket, testi épségüket és földi javaikat, és amely nagy területi gyarapodással járt az államra nézve, még erről sem lehet apodiktikusan megállapítani, hogy valóban az állam érdekeiért áldozták-e fel magukat benne a polgárok. Mert nagyon könnyen meglehet – és a történelem nagyon sok példát produkál ennek a demonstrálására –, hogy a győzelmes háború történelmi szemmel és mértékkel mérve végeredményben végzetes katasztrófa alapjává lett a győztes országra nézve, és az áldozat, amelyet a polgárok hoztak az államért, szerencsétlenségbe döntötte az államot.
Not measures, but men! Nem a szabály a fontos, hanem az ember. A politikus urak abból az emberfajtából valók, akik meg szoktak hajolni a „közvélemény” előtt, amelyet esetleg ők maguk csináltak. Művajgyárosok, akik megeszik a saját művajukat. Az igazi államférfiak azonban dacolnak a közvéleménnyel, és a maguk értelme alapján állapítják meg, hogy mi szolgálja a polgároknak vagy az államnak az érdekét, és ha valamit károsnak tartanak, akkor nem törődnek a népszerűséggel és a tapsokkal, amelyek után olthatatlan szomjúság gyötri a politikusokat.
Tudós professzor Molnár Kálmánnak nem a mi saját magunk példáján kellett volna a „nemzeti” állameszme fölényét a népszuverenitás gondolatán alapuló állam fölött bemutatni, hanem meg kellett volna mondania, hogy legalábbis az európai államok között melyek a „nemzetiek” és melyek a népszuverenitásosak, vagy ahogy ő kifejezi: atomisztikusak. Melyek azok, amelyek a néptömegeik akaratát tekintik irányadónak, és melyek azok, amelyek az állam saját céljai szerint igazodnak. Valószínűnek tartom, hogy az egzakt tudóst nagy nehézség elé állította volna ez a vizsgálat. Talált volna államokat, amelyeknek az államférfiai, az állameszme hivatott interpretátorai szakadatlanul hangoztatják nem csupán az állam szuverenitását, hanem ennél sokkal többet: az állam totalitását, ahol szerintük az egyén és az egyén hozzájárulása, helyeslése, akaratnyilvánítása: semmi. És emellett nap nap után soha nem látott arányú tömeghelyeslésekkel demonstrálják a tömegek hozzájárulását és azt, hogy ők a polgárok akaratának a végrehajtói. És vajon a mi nemzeti államunkban is nem a közvélemény nyomására hivatkozott-e az előbbi kormányelnök úr egy olyan javaslat előterjesztésénél, amelyet a polgárok legjobbjai – közöttük az érdemes Molnár professzor úr is – az ország szempontjából károsnak minősített?
Mindig az embertől függ minden, nem az elmélettől, és mindig csak utólag lehet megállapítani a tényekből, hogy melyik elmélet győzedelmeskedett. Ha a személyiség, aki az államhatalmat reprezentálja, mondjuk Imre király, gyengének bizonyul, és a lázadók győznek, akkor az atomisztikus felfogás aratott diadalt. Ha ellenben Imre nem ijed meg, és a lázadók közé megy, mondván: „Majd meglátom, ki meri fölemelni szentségtörő kezét koronás királya ellen!” – és e magasztos gesztussal győzedelmeskedik, akkor vele a „nemzeti” felfogás aratott diadalt.
Civitas Dei vagy civitas populorum: Isten állama vagy a polgárok állama, Szent Ágoston vagy Rousseau – a végső próbája a felfogás helyességének mindenkor csak az, hogy az elmélet valóra váltása az állam körén belül élő emberek jólétét és boldogságát szolgálja-e. Ami mellett figyelembe jöhet az is, hogy még a boldogság fogalmának a tartalma is relatív. Loyolai Szent Ignác elragadtatott boldogsága abban az ihletett pillanatban, amelyben egységben látja a Szentháromságot, bizonyára felülmúl minden olyan földi boldogságot, amely anyagi forrásokból érhet embereket. Nagyban és egészben azonban mégis van valami közmegegyezés az emberek között a boldogságra vonatkozóan, és az ilyen értelemben vett boldogságnak minél teljesebb, minél bizonyosabb és minél több ember részére való biztosítása: végső soron mégiscsak ennek kell lennie az állam céljának, akármiféle teóriák vannak is a szuverenitás forrásaira vonatkozóan.
Okoskodhatunk ide, okoskodhatunk oda, végeredményben mindannyian olyan közösséget szeretnénk, amelyben mi, bugrisok, a napot arcunk verejtékében elvégzett nyugodalmas és sikeres munkában eltöltvén, este elfogyaszthatjuk paprikás csirkéből vagy tejberizsből álló szerény vacsoránkat, békességben álomra hajthatjuk a fejünket, és estéli imádságunk elmondása után fal felé fordulva bizakodóan sóhajthatjuk:
– Hála Isten, az állam én vagyok!
