Nem „destruktív”, nagyon is „konstruktív” oldalról hangzott el a vád a szélsőjobboldali bajkeverők ellen, hogy a kollektivizmus alapján állanak, és akármilyen korszerű formába öltöztetik is a világnézetüket: a maga valóságában vagyonelkobzás és osztozkodás az, amit hirdetnek.
Nem lehet ezt tőlük rossz néven venni, amíg csak tudatlannak, de jóhiszeműnek látszik a törekvésük. Nincsen a világon semmi, ami kedvesebb és kívánatosabb volna az emberek szemében, mint az osztozkodás. Az erre irányuló ideológiát a legmegejtőbb formulákba lehet önteni, valóságos vallásos hitté lehet magasztosítani. Tömegeket pedig olyan könnyen lehet hozzá kapni, mint akár a lakodalomhoz. Mert mindig elsöprő többségben vannak azok, akik akármiféle alapon véghezvitt osztozkodásnál nem fizetnek rá a műveletre. A politikában pedig a többség óhaját lesik a politikusok. És ha nem volnának a politikusok között államférfiak is, akik ellent tudnak állani a tömegek mohóságának, akkor a világ állandóan a szétmállás állapotában nyomorogna.
Olvasom, hogy az olasz iskolákban tantárggyá akarják tenni a harcászatot, és azt hiszem, hogy ezt csak helyeselni lehet. Amíg a háború intézménye a világ ultima ratiója, addig minden tekintetben csak előnyös lehet, ha mindannyiunknak van valamelyes fogalmunk a háború tudományából, mint ahogy megtanítanak bennünket egyéb tudományoknak az elemeire is. De éppen így nem volna szabad az emberiséget teljes tájékozatlanságban hagyni a közgazdaságtan alapigazságai felől sem. Az ezekben való elképesztő tájékozatlanság több bajt okoz a társadalmak életében, mint az ellenséges betörések. A háborúk veszedelme, ha állandó is, megvalósulása és katasztrófára fordulása aránylag ritkán visszatérő jelenség. Míg ellenben a közgazdaságtani ismeretek fogyatékossága, vagy inkább a széles néprétegekben való teljes hiánya szakadatlanul nyugtalanságok forrása és egész országokra kiható végzetes katasztrófák előidézője.
Melyik ellenség tudna valamely társadalomban annyi dúlást és pusztítást véghezvinni, annyi embert egyenként és a társadalmat a maga összességében annyira megkárosítani, mintha elterjesztjük benne azt a felfogást, hogy egyik ember azért nem tud boldogulni, mert a másik tudott boldogulni; hogy egyik embernek azért kell mezítláb járnia, mert a másiknak van cipője, vagy akár mert a másiknak két pár cipője van; hogy az emberek egy részének azért kell szegénynek lennie, mert mások gazdagok? Ez a vészes babona kiirthatatlan az emberek tudatából, vagy pedig, ha kiirtható: semmi se történik ennek az érdekében. Minden tavasszal irgalmatlanul megjelenik, e pillanatban is ott láthatók a székesfőváros körútjainak a házfalain a plakátok, amelyek büntetéssel fenyegetnek bennünket, ha elmulasztjuk a lóhere közül az arankát kiirtani. Ellenben soha se jelent még meg plakát, amelyben felhívás lett volna annak a babonának a kiirtására, amelyet oly szilárdan hisznek az emberek, hogy a vagyonosok vagyona valamiféle többé-kevésbé gyalázatos fosztogatás eredménye, és ezért azt a társadalomnak mindenkor jogában áll visszavennie. Ha nem teszi: ez csak kegyelem a vagyonosokkal szemben a többiek kárára, akiknek a részéről jogosult vagy legalábbis érthető a zúgolódás ennek a kegynek a gyakorlása ellen.
Nemcsak hogy nem történik semmi e babona irtása érdekében, de sőt szakadatlanul ápolják ezt a tévelygést olyan intézkedésekkel, amelyeknek az alapja a hit ebben a babonában. Éber Antal és Nagybákai-Szesztina fújja a riadót az ellen az irányzat ellen, amely oly értelemben kereskedőellenes, hogy ki akarja szorítani a kereskedelemből a kereskedőket. E törekvésnek sokszor hallgatagon, de sokszor kifejezetten az a gondolat az alapja, hogy a közönség jobban jár, ha a kereskedelemben elérhető hasznot nem a kereskedők vágják zsebre. Mikor azonban ezen az alapon valamelyik ponton kiszorítják a kereskedőket, akkor ez csaknem kivétel nélkül azzal a következménnyel jár, hogy azon a ponton és a hullám terjedésének a szabályai szerint az egész körzetben megdrágul az élet. A tények rehabilitálják a kereskedőket, akik közben a — most már igazolt — tisztességük által maguknak biztosított derűs oldalról lezuhannak a romlás árnyékába.
Hol van, „aki a riadó vak mélységet fölverje szavával?” — kérdezhetjük a költő hatalmas mondatával. Hol van, aki szembeszálljon az általános tévelygéssel és megmagyarázza az embereknek, hogy a szegények kincse a közgazdaságtannak az az igazsága, hogy minél több gazdag ember van valamely társadalomban, annál több embernek van rá biztos reménysége, hogy szintén gazdag legyen. És hogy az állam eleget tesz a kötelességének, ha megakadályozza a gyengék kizsákmányolását, a hamisságot, a fosztogatásra való szervezkedést, és ha megkönnyíti a tisztességes munkát és a védekezést a gonosz tendenciák és támadások ellen. Az ügyesebbeknek, a tehetségesebbeknek, a szorgalmasabbaknak és a szerencsésebbeknek a boldogulása közérdek. Hirdessék már végre hivatalos plakátok, hogy akik boldogulnak az életben, azok hiába akarnának bármit is csinálni, az értékeik szándékos elpusztításán vagy elásásán kívül nincsen rá módjuk, amivel meg tudnák akadályozni, hogy ez a vagyon ne a köznek szolgáljon. Ha valaki elrabolta tőlem a pénzemet, persze, hogy keserű szívvel nézem, miként urizál belőle, hogyan lebzsel, hogyan tölti meg hasonszőrű társaival együtt a szórakozó- és üdülőhelyeket, ahol én is tudnám a magam pénzén élvezni az életet. De ha a pénzem a do ut des alapján, kölcsönös szolgálat útján került hozzá, akkor nincs többé erkölcsi alapja az irigységemnek, mert megkaptam ellenértékét a pénzemnek, amely most ezer csatornán keresztül folyik vissza az életbe. Aki valakitől, bárki légyen is az, irigyli a jólétet, az nem tesz eleget a kötelességének, ha egyszerűen rámutat erre a jólétre és felhívja rá a közirigység figyelmét, hanem minden esetben terheli őt annak a bizonyítása, hogy az illető nem a szerzésnek társadalmilag elismert és megengedett módján jutott a jólét eszközeihez.
Ilyen szentenciákat a dúsgazdag bankárnak, Ricardónak is szabad hangoztatnia, de elismerem, hogy az ilyesmi jobban illik a szerény professzornak, Adam Smithnek a szájába. Jómagam is ama tisztes szegénység által érzem magamat erre az arankairtásra kvalifikálva, amelybe kényszerű módon belenyugodva vesztegelek az öregség kapujában, ahol gazdagságban parádéznak körülöttem pályatársaim közül sokan, kik talán nem is érdemesebbek, csak ügyesebbek vagy szerencsésebbek voltak nálam.
A dr. Molnár Kálmán professzor úrral folytatott akaratlan vitám a közérdeklődés oly izgalmát keltette fel, amelynek fokozását nem tartom kívánatosnak. Keresztény és zsidó olvasóinktól temérdek tanácsot kaptam élőszóban és írásban, hogy mi mindent lehetne és kellene felelnem a vitában. Ezt a szeretetteljes érdeklődést hálásan köszönöm. Emellett gondolkozásban és érzületben hozzám közel álló forrásokból oly sok jót és szépet közöltek velem Molnár professzor úrról, hogy minden okom megvan vele szemben személyének nagyrabecsülésére. Ennek a legjobb formában úgy vélek kifejezést adni, ha vitánkat a legutóbbi rövid reflexiómmal lezártnak tekintem.
