Három napon keresztül dajkáltam magamnak egy cikknek a témáját, amelyet megírandó lettem volna Molnár Kálmán pécsi egyetemi tanár úrról és az ő röpiratáról. Arról a röpiratról, amelyben ország és világ előtt kijelenti, hogy ő nem azokkal az ifjakkal érez együtt, akik az egyetemeken verekednek — azaz hogy nem verekednek, mert ez a szóforma némi kölcsönösséget, tehát némi rizikót tételez fel —, hanem vernek, ötvenen vernek egyet. Molnár Kálmán professzor úr megírta, hogy nem velük érez együtt, hanem azokkal, akiket igazságtalanul megtámadnak, azokkal az ártatlan zsidó diákokkal, akikről azt mondja a kedden megjelent röpirat, hogy ők is minden magyarral vállvetve akarnak dolgozni a magyar jövendőért, mivelhogy ők is magyarok, sőt „nagy erőforrásai a jövőjét kiküzdeni akaró magyarságnak”. Molnár tanár úr nemcsak hogy nem tud együtt érezni ezekkel a támadásokkal, de állítja, hogy aki ezt a kereszténytelen és lovagiatlan durvaságot megérti, az „nagyon, nagyon lebecsüli a magyar ifjúságot”. „Szégyenlem” — mondja a röpirat —, hogy amikor ez a verekedés a pécsi egyetemen történt, „tíz igaz magyar ifjú nem találkozott”, aki a megtámadottak védelmére kelt volna.
Igen, erről akartam cikket írni. A Bibliából akartam idézni azt a fölséges jelenetet, amikor Ábrahám Sodomáért könyörög Istennek, és kegyelmet kér számára, ha ötven, ha negyvenöt, ha negyven, ha harminc, ha húsz, ha tíz igazak találtatnak benne. „Avagy elveszted-é az igazat is a gonosszal egybe?” „És az Úr mondá: nem vesztem el Sodomát tíz igazért.” Ezt a tíz igazat kereste Molnár Kálmán professzor, és erről az ő kereséséről lett volna szó a cikkben, amelyet írandó lettem volna és amelyet most már nem lehet többé megírnom.
Mivelhogy keddről csütörtökre megváltozott a helyzet. Csütörtökön már nem az az igazság, hogy a zsidók is magyarok, sőt hogy „a zsidóság nagy erőforrása a jövőjét kiküzdeni akaró magyarságnak”; csütörtökön már nem az az igazság, hogy azok a zsidó diákok azért tanulnak, mert az életben boldogulni akarnak, és boldogulásuk megannyi magyarnak a boldogulását jelenti, és hogy eszerint a magyar jövő megalapozását rontjuk, „ha ki akarjuk közösíteni magunk közül azokat, akik velünk vállvetve akarnak dolgozni a magyar jövőért”. Ez csak kedden volt így, csütörtökre azonban más lett az igazság abban az interjúban, amelyet Molnár professzor úr az egyik pécsi lap tudósítójának adott. A csütörtöki igazság szerint „mindig az volt a felfogásom” — Molnár tanár úr felfogása! —, „hogy a zsidók erős túlsúlyba jutása az élet napos oldalán igazságtalan dolog”, hogy ennek folytán ő egész életében a zsidó túlsúly visszaszorításán dolgozott. „Ezt a küzdelmet azonban csak törvényes eszközökkel szabad folytatni”, stb., stb., nem folytatom, hiszen már a legrégibb kintornák is elkoptatták.
Nem írom már meg a cikket, és nem állok ki arra se, hogy a két álláspont logikai összeegyeztethetetlenségét kihegyezzem. Nem invitálom meg a professzor urat, hogy a saját szemeivel győződjék meg arról a sötét árnyékról, arról az irtózatos szegénységről, amelyben csak magában a fővárosban a zsidók tízezrei élnek. Nem tárom elébe a statisztikának le nem disputálható adatait, amelyek arról beszélnek, hogy rövid esztendők alatt több mint 60 százalékkal esett vissza a zsidó vallásúak születési arányszáma, és miközben a lakosság létszáma növekedett, az övéké fogyatkozott. Nem szomorítom őt avval a figyelmeztetéssel, hogy ezek az ő keddi felfogása szerint csupa meg nem született és örökre eltűnt magyarok. Nem folytatok vele eszmecserét arról, hogy hol vannak a zsidók a számuknak megfelelő arányban a közhivatalnoki pályákon? Sőt még azt a kérdést se teszem fel hozzá, hogy talán az orvosi, ügyvédi, mérnöki, magántisztviselői pályát tekinti-e az élet napos oldalának?
Mindezekre a kérdésekre nem felelhetne mást, mint amit az élet felel, és amit minden jóhiszemű ember felelhet. Erre kár volna egy szót is vesztegetni. Én csak arra vagyok kíváncsi, és egyéb e pillanatban nem is érdekel, miként képzeli el Molnár tanár úr a „magyar jövőért vállvetve dolgozni akaró” zsidóknak „törvényes eszközökkel” való „visszaszorítását”? Ami az egyetemet illeti, ahol már numerus clausus van — és ahol, sajnos, általában nem az élet napos oldalára, hanem a nyomorúság árnyékos oldalán töltendő életre képezik ki az ifjakat —, netalántán a numerus nullus behozatalát óhajtja? Avagy, ha ezt nem, akkor talán törvényes tilalmát annak, hogy a zsidó ügyvédeknek, zsidó orvosoknak és zsidó mérnököknek jól menjen a sora, és ilyen módon az élet napos oldalára juthassanak? Vagy iktassuk törvénybe, hogy a zsidó kereskedők rossz üzleteket legyenek kötelesek csinálni, és hogy a zsidó ügynökök eredménytelenül szaladják le a lábukat? Hozzon a parlament olyan törvényt, hogy a zsidó író okvetlenül rossz könyvet és gyenge színdarabot írjon? Hogy a zsidó tőzsdésnek a spekulációja ne sikerüljön és a zsidó földbirtokosnak a földjén rossz legyen a termés, hogy a zsidó köteles legyen belebukni a gazdasági elgondolásaiba, és hogy aki közülük a lóversenyen játszik, annak a lova lemaradjon, aki pedig kártyázik, az okvetlenül veszítsen, éspedig ne egy másik zsidó javára veszítsen? Legyen arra jogszabály, hogy ha egy zsidó kávéházat, vendéglőt, penziót vagy nyaralót létesít, ne legyenek vendégei; aki közülük artistamutatványokat produkál, annak ne sikerüljenek a trükkjei; aki pénzt helyez ki kamatra, az ne tudja többé visszakapni a pénzét, és aki gyárat alapít, az ne tudjon boldogulni? Hatalmaztassék fel talán a kormány olyan rendeletek kibocsátására, amelyek által eleje vétessék annak, hogy a zsidó vallású centercsatár megállja a helyét, hogy a zsidó színész tapsokat arasson, a zsidó énekes kivágja a magas cét és a zsidó táncos úgy steppeljen és dzsiggeljen, mint a motolla? A zsidók közül csak annak szabadjon szónokolni, aki dadog és selypít, és csak a sánták lehessenek közülük messenger boyok? Mindenki legyen köteles közülük a tudását véka alá rejteni, a képességeit lefékezni és a tehetségét titokban tartani? Mert hiszen minden téren, minden foglalkozásban, a társadalmi élet minden pontján van napos és van árnyékos oldal, és bajos volna olyan területet találni, ahol a nagyobb ügyesség, nagyobb rátermettség, nagyobb szorgalom, több kitartás és kedvezőbb szerencse az embereket a vallásukra és a fajukra való tekintet nélkül a napos oldalra ne juttathatná. Még a koldusság se kivétel ez alól! Hát miképpen gondolja Molnár professzor úr a zsidóknak azt a visszaszorítását, amely által elvétessék tőlük az élet napos oldalára való juthatás joga?
Ha van ilyen elképzelése a tanár úrnak, akkor ez ellen bizony nem védelmezheti meg a zsidókat az a tíz magyar ifjú, akiket ő zsidó diákoknak a pofozás ellen való védelmére keresett keddi röpiratában. Itt nem tíz lovagiasan gondolkodó iskolatársra, hanem tíz lángszavú közgazdászra volna szükség, aki a diákokkal és a tanárokkal egyaránt meg tudná értetni, hogy a földi javak, a boldogulások, a „napos oldalak” nem egy meghatározott mértékben vannak valamely adott társadalom életében, hanem korlátozatlan mennyiségben, és hogy ennélfogva végzetes tévedés és tévelygés az a hit, mintha a társadalom bármelyik tagja csak egy másiknak a rovására juthatna az élet napos oldalára. Ellenkezőleg: minél többen vannak ezen a napos oldalon, annál többnek van rá kilátása, hogy szintén oda juthasson, és viszont: minél többeket leszorítunk onnan, olyanokat, akik arra vannak hivatva vagy képesítve, hogy oda juthassanak, annál több embert fosztunk meg őrajtuk kívül is a boldogulás lehetőségétől. Ennek a kézenfekvő közgazdasági igazságnak világos értelme van minden természetes észjárású ember előtt. Mindenki tudja, hogy minél nagyobb a tolongás a vásáron, annál jobb a vásár. Ezt az örök szabályt csak a fix mennyiségben rendszeresített állások után törtetők gondolkodásmódja homályosította el, és a világ szerencsétlensége, hogy hovatovább minden társadalmi tevékenység ilyen állásokba merevedik. A hatása ennek a katasztrofális átalakulásnak ugyanaz lesz az emberiség életére, mint amilyen a föld biológiai életére a vizek megfagyása, amely felmenti a forrásokat, az ereket, a csermelyeket, patakokat, folyókat, folyamokat és tengereket az örök nyugtalanság, az örök körforgás, az örök hullámzás, áradás és apadás alól: mindegyik fix tömbökben foglalja el a maga helyét, csak az élet hal ki körülötte.
