Régi tapasztalat már és a közmondásban is megörökített igazság, hogy a baj ritkán jár egyedül. Szegénység, békétlenség, betegség, veszteség, elemi csapás — úgy járnak együtt, mintha édestestvérek volnának.
Nem elég, hogy a világháború pusztításai ránk szakadtak, alig múlt el a megpróbáltatásoknak ez a korszaka, utána a technikai haladásnak valóságos orgiája szakadt az emberiségre, és a termelés minden téren olyan eszeveszett méreteket öltött, hogy mindenféle földi javaknak valóságos áradata öntött el bennünket. Csoda-e, hogy minden a világon kétségbeejtő módon olcsó lett? Az emberek csaknem ingyen éltek volna, ha a kormányok bölcsessége ettől a szerencsétlenségtől minden eszközzel meg nem oltalmazta volna őket. De teljesen semmiféle hatalom nem tudta ezt az áradatot feltartóztatni, és a termelők még mindig egymást licitálták lejjebb és lejjebb. Igazában nem használt ez ellen az olcsósági pestis ellen semmi. Hiába égették föl a gyapotültetvényeket, hiába fűtötték a mozdonyokat gabonával, hiába trágyázták a földeket leölt marhák és disznók millióinak szárított és lisztté őrölt húsával, a földek csak annál dúsabban ontották a termésüket, hiába szórták a tengerbe a rizst és a kávét: a bőség csak dagadt és dagadt, és az árak csak süllyedtek és süllyedtek tovább.
Persze a fogyasztóknak úgynevezett széles rétegei keveset törődtek az olcsóságnak ezzel a mindent elborítani akaró katasztrófájával. Mit bánják ők?! Ők csak bemennek az üzletekbe, vagy kimennek a piacra, és potom pénz árán megrakodva térnek haza. Valóságos lakodalmi vendégek módjára élnek a világon. Nem kérdik, hogy mi honnan jött és hogy mibe került annak, aki hozta: borravalógarasokért jóllaknak, és megmaradó pénzüket ruhára, szórakozásokra, luxusra, tágasabb lakásra, nyaralásra és hasonló másod-, harmad- és tizedrangú szükségletekre herdálják el.
Ámde a kormányok nem nézhetik a dolgokat ilyen kedélyesen. A kormányoknak gondoskodniuk kell arról, hogy a technika fejlődése és az élelmiszerek olcsósága által hihetetlen alacsony árszínvonalra süllyedt iparcikkek ne áraszthassák el az országokat és ne tehessék tönkre a hazai ipart. Ahol az ipar fejlett, ott ne tehessen kárt a fejletlen iparok konkurenciája, ahol az ipar fejletlen, ott ne tehessen kárt a fejlett iparok versenye. Ahol a föld termékeny és a termelési módszer magas fokú, ott ne kelljen reménytelen küzdelmet folytatni a kevésbé termékeny és primitíven művelt földek termékeivel. És ahol a föld soványabb és több munkával lehet csak belőle az eredményt kihozni, annak ne kelljen az egyenlőtlen erejű harcot állania azokkal a termékekkel, amelyeket másutt úgyszólván önmagától ont ki magából a televény humusz.
Ó, nem könnyű dolog ez a védekezés az olcsóság ellen. Titáni küzdelem az, amelyet a világ országainak a kormányai folytattak és folytatnak ellene. Valamikor ámulattal fognak az emberek beszélni ezekről a hallatlan erőfeszítésekről. Egyetlen pillanatig sem szünetelhetett a kormányok ébersége és figyelme, találékonysága és határozottsága ebben a küzdelemben. Ha csak egyetlen pontocskán védtelen maradt valahol a terep, az emberek ádáz haszonlesése ezt rögtön észrevette, és máris áradt be rajta a népek közös veszedelme, az emberiség első számú közellensége: az olcsó termékek és árucikkek tömege. Mennyi munka és mennyi ügyesség kellett hozzá, amíg végre valamiképpen is teljessé válhatott az a világrendszer, amelyben az országok úgy állanak egymással szemben, hogy minden mázsa cukrot és minden tucat zsebkendőt a minisztériumokon keresztül juttatnak el egymás fogyasztóihoz.
És amikor már idáig jutottunk a bőség és olcsóság elleni küzdelemben, akkor egyszerre a derült égből sújt le a villám az emberiségre! Híre jön, hogy az omszki kísérleti laboratóriumban dr. Cicin, a világszerte ismert növénynemesítő tudós olyan új, évelő búzafajtát tenyésztett ki a Triticum repens nevű tarackbúzából, amelyet ha egyszer elvetnek, éveken keresztül, mégpedig emelkedő mennyiségben arathatják belőle a kitűnő minőségű termést. Ennek a búzának a lisztjéből készült kenyér laza, puha, jóízű és jó szagú, és a nemes búzával szemben, amelynek 170 grammjából 102 gramm lisztet lehet kiőrölni, az az előnye is megvan, hogy 120 gramm liszt őrölhető ki belőle.
Megdöbbentő! Ha ez igaz, akkor az emberiségre csaknem olyan méretű szerencsétlenség várakozik, mint amilyen érte akkor, amikor a nagy munkával előállított olajak és olajtermékek helyett a földből tengernyi mennyiségben előtörő kőolajjal, majd gázzal és villannyal kezdtek világítani. Vagy mint amilyen érte akkor, amikor kitalálták a módját, miképpen lehet a nagy fáradsággal és igen körülményes munkával produkálható selymet csaknem százszázalékos gépmunkával cellulózából, vagy salétromot a levegőből előállítani.
Az egyetlen reménységünk már csak az lehet, hogy az egész rémhír talán nem is igaz. Vagy ha igaz, hogy az orosz kormánynak lesz esze és megakadályozza ennek az agyrémnek a valóra váltását, és megakadályozza annak a szörnyűségnek a bekövetkezését, hogy a búza úgy nőjön, mint a gyom. Cicin úr élete bizonyára értékes élet, de annyit azért nem ér, hogy miatta értéktelen limlommá változzék mindaz a megszámlálhatatlan milliárdokat érő gazdasági fölszerelés, és fölöslegessé váljék az emberek százmilliójának az a munkája, amelyre azért van szükség, mivel a búzát minden évben újra kell elvetni, a földet mindig újra szántani, fogasolni, boronálni. A búza árába mindez a munka bele van számítva, és ha ez a munka nem kell többé, és nélküle még dúsabb lesz a termés, akkor az már csaknem annyi volna, mintha az Úristen ismét az égből hulló mannával táplálna bennünket. Aminél nagyobb szerencsétlenséget — nemde bár — el sem lehet képzelni.
Csak egyetlen reménysugár ragyog felénk ebből a Triticum repens nevű búza-Eldorádóból, mint ahogy minden rosszban mégis van mindig valami jó is. Ha igaz az új felfedezés híre, és az orosz kormány nem tünteti el a föld színéről dr. Cicin urat a felfedezésével együtt, hanem nekilát az évelő búza termesztésének, akkor a világ országaiban ismét millió és millió új hivatalnokot kell majd leültetni az íróasztalok mellé, hogy megfeszített munkájukkal megakadályozzák és ellensúlyozzák azt az olcsóságot, amellyel a sátánnak ez a búzája a jóllakottak hátrányára fel akarná hizlalni az éhezőket, akiket pedig — hiába az olcsóságnak, a tengerbe szórt kávénak — egyes országokban még száraz kenyérrel sem tudnak ellátni.
