Idegen ország… idegen világ… idegen emberek. Nemcsak az idegen ország idegen emberei, hanem az egész Európából, az egész világból való mindenféle idegenek. Már tudniillik így nevezik egymást, mert különféle országból valók és különféle nyelvet beszélnek, noha ez az emberfajta, amely itt egymással találkozik, többé-kevésbé mind tud valamiféle olyan nyelvet, amelyen úgy-ahogy meg tudja magát a másikkal értetni. Ám azért idegenek. Egy egész tucat vagy talán még annál is több különféle vallásban született és nevelkedett emberek, de egyiknek sincs oly vallása, amely azt tanítaná, hogy légy rossz és szívtelen, gyűlölködjél, ne tiszteld az emberi méltóságot, gázolj bele a mások jogaiba, csalj, lopj, ölj, pusztíts, rombolj, szegd meg a szavadat, rágalmazz, rabolj, légy igazságtalan és irgalmatlan. Nem, ilyeneket egyiknek a vallása sem tanít, mindegyiknek a vallása mindezeknek az ellenkezőjét tünteti fel Isten akaratának és parancsának.
Erkölcsi felfogásuk sem különbözik semmiben, ha az erkölcsi szabályaikkal harmóniában van. A hűség, a becsületesség, az önfeláldozás, a mérséklet, az irgalom, a kötelességteljesítés, a nagylelkűség, az adott szó szentsége, az erkölcsi bátorság és a többi — mindenütt respektált erkölcsi szabály, és sehol sincsenek a világon olyan emberek, akik ne akceptálnák Kant tételét az erkölcsös életről, amely ő szerinte ebben áll: tanúsíts olyan magatartást, hogy a te viselkedésed mértékadó szabály lehessen a társadalomban.
Ahogy elnéztem ezeket az „idegen” embereket a Lido strandján, úgy láttam, hogy meglehetősen egyforma ízlésük van a női és a férfiúi szépség dolgában is. Aki nő nekem szépnek látszott, azt az „idegenek” is kerülgették, falták a szemükkel, és sok titkos női pillantást lestem el, amellyel egy-egy szép bronzdaliára a legkülönfélébb földtájbeli hölgyek lopva sandítottak. A képzőművészet elismert remekei előtt is egyforma áhítattal és elragadtatással állanak mindannyian. Egy sincs közöttük, aki csúnyának találná a Szent Márk teret, és nagyon kevés van a soraikban, aki élvezetesnek találná azokat a zenei zagyvaságokat, amelyeket a régi dicsőséges térzenék helyett a mindjobban kergülő karmesterek a közönség általános unalmára és bosszankodására erőszakolni akarnak. Nagyon kevés embert láttam a világ bármely tájáról, aki nevetve és rémülve ne szaladt volna ki a nemzetközi képkiállításnak abból a terméből, amelyben a futuristák szörnyűségei vannak kiállítva, se olyat, akinek földbe ne gyökerezett volna a lába a spanyol festők képeinek boszorkányos művészete előtt, avagy a Guerrisi nevű olasz szobrásznak Krisztus feltámasztja a halott leányzót című, elképesztően nagyszerű szoborműve előtt. Még az ínyükben sincsenek jelentős különbségek. Amely konyhának jó híre van, oda sereglenek az idegenek, akármelyik égtáj felől jöttek Velencébe, pedig hát a „nemzeti” konyhák standard készítményei eléggé különböznek egymástól.
Bizony, bizony, egy és ugyanaz az ember ez valamennyi. Maguknak kell különbségeket kitalálniuk, amelyek által egymástól elkülönüljenek. És az erre való igyekezet annál nagyobb közöttük, minél irgalmatlanabbul egyformává formálja őket a közlekedési és érintkezési technika. Valami gomblyukjelvény-pszichózis lett úrrá az emberek fölött. Mindenfelé figyeltem, és megállapítottam, hogy már elvesző kisebbségben vannak azok az emberek, akik valamiféle jelvényt ne viselnének a gomblyukukban. Ezek a jelvények a legkülönbözőbb jellegű megkülönböztetések külső dokumentálására szolgálnak. A nagy nemzeti eszmék mellé való szegődöttséget éppen úgy jelzik, mint valamely futballcsapat mellett való drukkerséget. Jelentőségteljes emberi összeszövetkezést éppen úgy, mint nevetséges asztaltársaság-hűséget. Száz és száz, ezer és ezer mindenféle orientálódást és lekötöttséget dokumentálnak ezek a gomblyukjelvények ezernyi ezer változatban. Ötöt is láttam belőlük egy-egy kabáthajtókán, alkalmiakat és „örökérvényűeket” egymás mellett. Aki kiismeri magát rajtuk, az leolvashatja róluk, hogy az az úr, akit maga előtt lát, a nemzetiszocialista párt tagja, a Fichte-Bund híve, a magdeburgi „Frohsinn” dalárda énekese, ez idő szerint a „K. d. F.” által rendezett olaszországi kirándulás részese és az „Immer feste druff” asztaltársaság tagja. Nehogy akárki összetévessze őt bárkivel is, aki a „Juden raus!” egyesületnek, a „Vegetáriánus” körnek, a „Kültelki Skalpvadászok” asztaltársaságának és a „Durch Berg und Thal” turistakörnek van felesküdve.
De nem a németeket akarom kicsúfolni! Bárhonnan jött emberek éppen úgy alá vannak vetve ennek a jelvénypszichózisnak, mint akik az ilyesmire mindig a leghajlamosabbak voltak: a németek, akik se szocialisták, se nacionalisták, se forradalmárok, se nyárspolgárok, se békeszeretők, se harciasak nem tudnak lenni e jelvények nélkül. Ha nincs rajtuk a kabátjuk, akkor a kétemeletes hózentrógerük második emeletére tűzik ki a tűjeiket.
Talán egyszer később a kultúrtörténész vagy a pszichiátria ki fogja deríteni, vagy legalábbis az idők távlata által biztosított elfogulatlansággal fog a problémával foglalkozni, hogy mi volt az értelme ennek a gomblyuktű-járványnak. Mint ahogy ma foglalkozunk azzal, hogy mi az igazi lélektani megfejtése a középkori népvándorlásnak, a keresztes hadjáratoknak, az egész Európát magával ragadó táncdühjárványnak, a tizennegyedik századbeli gyermekkóborlási pszichózisnak és hasonló egyebeknek. Így közelről, benne az idők sodrában bajos ezt helyesen megítélni. Közbutaságnak minősíthetem-e, mikor látom, hogy okos emberek is a hatalmában vannak? Éppen úgy megfejthetem azzal, ha azt mondom, hogy ez az individualizmus tudattalan küzdelme a mindegyre nagyobb erővel jelentkező birkaság ellen. És éppen úgy megfejthetem azzal is, ha ebben a tünetben az individualizmus elleni kétségbeesett küzdelem nyilvánul meg. Az előbbi esetben a tűnek a kitűzése azt jelenti: „Nem vagyok a nagy összesség egyik senkije. Ennek meg ennek a csoportnak vagyok a valakije.” A másik esetben pedig azt jelenti: „Én nem vagyok én, nem a Huber, vagy a Schultze, vagy a Tonio, vagy a Kovács, vagy a Zaturec; nincsenek ilyen fényűző allűrjeim, és nem akarok úgy kiemelkedni a tömegből, hogy ilyen névvel is megnevezhető valaki legyek. Csak egy szerény káposztafej vagyok azon a nagy káposztamezőn, amelynek a mineműségét a kabátomra tűzött jelvény közli a külvilággal.”
Ha valaki vitába szállna velem, és azt mondaná, hogy ez a demokrácia, akkor előbb meg kellene állapodnunk egymással, hogy melyikünk mit ért demokrácia alatt. A demokráciának általam vallott értelme szerint semmi esetre sem az, de van a demokráciának olyan eléggé általános meghamisított értelmezése, amely szerint az a tömegbeveszés valóban hasonlít valamiféle demokráciához. Vagy negyven évvel ezelőtt elkezdtük egymást Budapesten a demokrácia szent nevében polgártársnak nevezni, és büszkék voltunk erre a címre. De egy másik csoport ugyanabban az időben az elvtárs címzéssel hódított a demokrácia mezején. Egy Sipos nevű jókedélyű bohém élt közöttünk az Abbázia kávéház világában, elkracholt orvosnövendék, aki masszírozással foglalkozott, és tele volt derűs cinizmussal. Ő mindenkit így köszöntött: „Jó napot, kedves polgár-elv-baj-kor-kar-tag-lak-úti-vetély- és cinkostárs!” És ezzel az ad absurdummal csakhamar leszoktatott bennünket a „polgártársról”.
Amiközben mindezeket a Lido homokjában sütkérezve elgondoltam, elhatároztam, hogy indítványozni fogom kortársaimnak — mert ha semmi egyéb nem is vagyok, kortárs az vagyok! —, hogy legyenek ismét egyének és dobják el a tűjelvényeiket. Az elhatározás lázától űzetve mindjárt el is indultam, hogy felöltözöm és megírom a riadót. Amint így siettem a homokban, egyszerre éles fájdalmat éreztem a talpamban: valami hegyes dologban megszúrtam magamat. Megnéztem: egy jelvénytű volt. Valaki már megvalósította az én elgondolásomat. Ekkor elhatároztam, hogy módosítani fogom indítványomat. Arra fogom biztatni kortársaimat, hogy dobják el a tűjeiket, de ne olyan helyen, ahol embertársaik beleléphetnek.
(Velence, július 24.)
