Kezdetben volt az Abbázia kávéház és annak tükörfala alatt az Eötvös-asztal. És az asztal fején ült a vajda, körülötte pedig az asztal törzsvendégei, meg a szokásos látogatók. Mindkét kategória igen népes vala: ha egyszerre jelentek volna meg, talán el sem fértek volna a kávéházban. De persze nem mindenki jöhetett el mindig, és így a véletlentől függően hol népesebb, hol ritkásabb volt a nagy kerek asztal közönsége. Azok között, akik éjjel és nappal, télen és nyáron, zimankóban vagy kánikulai melegben mindig ott voltak a vajda körül, első helyen volt dr. Reiner Ede, a „fődoktor”, akit néhány nappal ezelőtt a legnagyobb csendben temettek el, évtizedekkel annak a korszaknak a sírba szállta után, amelyben élete virága nyílott.
Tehetséges orvosnak kellett lennie, mert különben hogyan lehetett volna Károlyi Gábor gróf orvosa és Eötvösé, Vázsonyié, a törteli Schlesingeré, híres politikusoké, híres íróké és művészeké? Eötvös Károly, akinek hosszú-hosszú éveken át folytonosan és súlyosan beteg felesége volt, százszor is mondotta, hogy a „fődoktor” zseniális diagnoszta, de mi, akik a vajda házában éltünk, tudtuk, hogy a diagnózist Eötvös állapította meg, és amit ő megállapított, az ellen nem volt föllebbezési joga még a háziorvosnak sem, ahhoz csak hozzájárulni lehetett.
Sok pénzt bizonyára nem keresett a fődoktor, a legtöbb páciense a dicsőség aranysugarával fizette, amely a híres páciensekről reá esett. De neki nem is kellett sok pénz, diákos szerénységgel élt a hírességek árnyékában. Idejének nagy részét a vajda asztalánál töltötte, ahol minduntalan felhangzott különös, turbékoló kacagása, amikor a vajda valami jót mondott. Azután sorba járta a közelebbi-távolabbi asztalok körül üldögélő ismerősöket, leült közéjük, elismételte a jó mondást vagy adomát, újból és újból hitelesítve azt bugyborékoló kacagásával.
Ő volt az első, aki a „Budapest fürdőváros” gondolatát propagálni kezdte. Valahol Óbudán egy pincében olyan ásványvízeret talált, amelyről a legnagyobb meggyőződéssel és lelkesedéssel hirdette, hogy amellett Karlsbad vize visszabújhat a föld alá, ahonnan előjött. Fáradhatatlanul járta a városházát és a főváros urait a felfedezett víz érdekében, évekig beszélni sem tudott másról, mint a budai csodavízről.
Azután lassacskán elhalt és elcsendesedett körülötte minden. Szegénységbe, végül pedig valószínűleg nyomorba jutott, amelyet egy mennyei mannán és égi harmaton élő angyal osztott meg vele: a felesége. Ott éltek Óbudán, a reménység csodavizének a telepén egy putriban, de senki sem tudja, hogy miből. Néha még láttam aggastyános lassúsággal csoszogni az Andrássy úton: régi dicsőségének útján haja nyíratlan, hófehér, ruhája fájdalmasan kopott, alul a nadrágja dugóhúzó módjára csavarodott a lába körül; nem tudott vele együtt összezsugorodni.
Végül pedig ő is elment Károlyi Gábor gróf, Eötvös Károly, Vázsonyi Vilmos, Perl öcsém, a törteli Schlesinger és az egész korszak után, amely volt és elmúlt, mint ahogyan elmúlik a világnak minden dicsősége.














































