Viharmadarak röpködnek vijjogva Európa egén, a történelmi végzet hideg szele süvölt végig a kora tavaszi mezőkön, és a nyilvánosság bölcselői a történelem törvényszerűségéről elmélkednek.
Mily szép és megdöbbentő erejű szókép ez: a történelem törvényszerűsége. De az igazi értelme nem az a komoran fenséges fogalom, amely a szavak hangzásából elénk tárul, hanem valami egészen útszéli és minden erkölcsi fenségtől mentes igazság. „Történelem törvényszerűsége”, ez az égzengésszerűen hangzó kifejezés egyszerűen más szavakkal való megjelölése annak a közismert igazságnak, hogy az emberek ostobák, csirkeeszűek, feledékenyek, és annak a másik igazságnak, hogy a világot kevés bölcsességgel kormányozzák.
Ha az emberek okosabbak volnának, és a bölcsesség kormányozná őket, akkor arra volnának képesítve, hogy okuljanak a történelem eseményeiből, és ne kövessék el újból és újból ugyanazokat a hibákat. És ha ez így volna, akkor minden történelmi esemény megannyi új esemény volna, és ez esetben nem volna a történelemnek törvényszerűsége. Minél alacsonyabb fokán áll az értelemnek valamely teremtmény, annál szigorúbb a törvényszerűség, amely a cselekedeteit meghatározza. Egy tengerfenéki virágállat minden ingerre szakasztott ugyanazon módon reagál, és egy csapat birkának is meglehetősen azonos a viselkedése azonos behatásokra. Csak a bölcs az, akit a szelleme arra képesít, hogy egyedülálló és egyszeri legyen minden állásfoglalása, mivel mindegyiket a bölcsessége hozta létre, a bölcsessége pedig a tapasztalatainak a summázata.
Platón államában, amelynek kormányzására a bölcsek volnának hivatva, valószínűleg megszűnnék a történelem törvényszerűsége, hacsak Gustave Le Bonnak nincs igaza, hogy tömegbe gyülekezve a bölcsek is csak primitív nyájállatok, vagy pedig ha Platón államában is nem a protekció, a beházasodás, a nepotizmus, a korrupció, az etetés-itatás vagy a szerencse csinálna közönséges tökfilkókból bölcseket. Hogy Gustave Le Bon aggodalmától nem sokat kellene tartani, ha valódi bölcsek kormányoznának, erre elegendő garanciának látszik a római katolikus bíborosok testületének működéséből levont tanulság: e testület előtt csődöt mond a tömeglélektan tanítása, és abban a történelemben, amelyet ez a testület formál, alig van észrevehető nyoma annak a „történelmi törvényszerűségnek”, amely mint rontás és átok működik a szerencsétlen emberiség szerencsétlenségének állandósításán.
Még élnek hadiözvegyeink és árváink, még közöttünk járnak a háború rokkantjai és nyomorékjai, és még csaknem teljes számban itt vannak körülöttünk a gazdasági összeomlás koldusai. Még őrizzük a szekrényeinkben és fiókjainkban az értéktelen kölcsönkötvényeket, betétkönyveket és a gazdasági vanitatum vanitas egyéb mindenféle dokumentumait. És nézzetek csak oda: milyen türelmetlenül kibicel a kávéházak és sörözők népe azokhoz a tanácskozásokhoz, amelyeket millió életekért, ezermilliárdnyi értékekért és talán az egész emberi civilizációért felelős személyek folytatnak a veszedelmes helyzet megoldása körül. Mikor kapott már a világ keservesebb leckét, mint amilyenben a mi nemzedékünket részesítette a balsors? Tűzzel és vassal égette belénk a végzet ezt a leckét, és mégis és máris elfelejtettük. Jaj lesz nekünk, ha azoknak sem lesz több eszük, és azoknak sem lesz jobb memóriájuk és világosabb előrelátásuk, akik most a sorsunk fölött tanácskoznak és határozni fognak.
A történelem törvényszerűsége azt jelenti, hogy akik a világot kormányozzák, még sohasem tettek elhatározó intézkedéseket azoknak az okoknak a megszüntetésére, amelyek a feszültségeket és konfliktusokat előidézik, hanem a legjobb esetben is a végső következmények elhárítására törekszenek. Dicséretükre válik, de nem mindig vezethet eredményre az erőfeszítésük. Szerencséjük, hogy a saját személyükre nézve igen csekély a hibás lépés veszedelme. Ragyogó autóikon jelennek meg a tanácskozások színhelyén, és nem kötéllel a nyakukon, mint ahogyan ama görög köztársaságnak az agoráján kellett minden indítványtevőnek megjelennie, hogy ha valami rosszat indítványoz, amit a többség elutasít, akkor mindjárt fel lehessen akasztani. Akiknek a kezében mostanság van letéve az országok sorsa, még a hivatalukkal sem okvetlenül felelnek, ha romlásba döntik a világot.
Mindazok, akik felelősek azért, amit a világháború és annak következménye jelentett az emberiségre, nyugodtan élnek és nyelvelnek vagy firkálnak tovább. Ha az emberi élet végessége el nem szólítaná őket a világból, akármennyi idővel túlélhetnék azokat a milliónyi fiatalembereket, akiket borzalmakba és tömegsírokba döntöttek. Mindegyik írt memoárokat, de egy sem akasztotta föl magát közülük, és egyiknek sem kellett Istentől és embertől elhagyott helyekre elbújdosnia, hogy ne találjon rá a megtorlás.
Nincsen arról szó a mostani tanácskozásokban sem, hogy meggyógyítsák a betegséget, hanem csakis arról, miképpen kellene lefogni a lázbeteg világot, hogy önkívületében a vesztébe ne rohanjon. A politikai orvoslás tudománya még a középkori kuruzslás stádiumában van, amelyben fenyítőeszközökkel kezelték az idegbajokat, és eredményesnek tartották ezt a kúrát, amíg a pácienst a rémület visszatartotta a kitörésektől.
A világ betegségét nem gyógyíthatják meg olyanféle államférfiak, mint amilyenek kezükben tartják a sorsát. Nagyobb, sokkal nagyobb államférfiakra volna szükség, olyan nagyokra, mint amekkora Jézus Krisztus volt vagy Pál apostol, vagy Spinoza, vagy Cobden, vagy Henry George, vagy Norman Angell, akik a politikusok szemével nézve mind csak álmodozók. A politikusok, akik a világot kormányozzák, hozzá vannak tapadva a korallpadhoz, amelyből kinőttek, és ezt nem csupán érdemüknek, hanem a politikai mesterség mellőzhetetlen föltételének tartják. Amikor a kilencdioptriás rövidlátó leteszi a szemüvegét, akkor már csak azt látja, ami közvetlenül az orra előtt van. És ekkor büszkén felkiált: „Reálpolitikus vagyok!”
