Közjóléti intézménynek nevezik büszkén a munkásbiztosítást. Milyen büszkék erre, hogy döngetik a mellüket. A szocialistáknak kuss! Az izgatóknak csiba! A kolomposoknak sicc! A vezéreknek hüccs! Mindennek el kell némulnia a közjóléti intézmény előtt.
Nekem meg mindennap van egy mesém erre a közjólétre. De ezeknek a meséknek az az óriási hibájuk, hogy nem mesék, hanem keserves, szomorú valóságok. Én látom a könnyeket, amelyeket a közjóléti fakaszt, és hallom az elkeseredett átkokat, amiket tönkretett emberek szórnak még arra is, aki kigondolta a közjólétit.
Egy gyászba borult, összetört asszony állít be hozzám. A gyásza nem a ruhájában van, hanem a szívében, a szemében és az egész megjelenésében. A megtestesült fájdalom és bánat az egész asszony:
— Az uramat elgázolta a vonat.
— Mikor?
— Még tavaly. Az én áldott jó páromat, akivel harminc esztendőt töltöttem szeretetben. És nem elég az én nagy gyászom és siralmam, de élni se tudok, mert én a munkára képtelen vagyok, öreg is, beteg is.
Aztán elsírja, hogy tavaly november óta, amióta a szerencsétlenség megtörtént, nem kapott sehonnan egy fillért se. Megette már mindenét, noha kenyérből se mert jóllakni. Eladta a bútorát, a ruháját, az ágyneműjét. Nincs már neki egyebe, mint a testén lévő rongyai és az az utolsó reménye, hogy majd én segítek rajta.
— Hát hogy van az, hogy még eddig semmit se kapott?
— Nem tudom én. Amikor a férjem összeroncsolt holtteste fölött zokogtam és a hajamat téptem kínomban, a főnök úr vigasztalt, hogy ne féljek semmit, majd lesz gondoskodás az én eltartásomról, megélhetésemről. Azóta is mindig ezzel vigasztalt, amíg el nem unta, hogy a nyakára járjak, és kijelentette, hogy semmi köze a dologhoz. Menjek, ahova akarok. Hát most idejöttem és átadom az ügyet. Tessék legalább tízezer forintot behajtani rajtuk. Nem adtam volna én az én uram életét tízezer forintért. Nem bizony.
Keserű mosoly futott át az arcomon:
— Ugye nem volt a maga ura a nyugbérpénztár tagja?
— Nem volt, kérem.
— Mennyi volt az évi keresete?
— Ráment nyolcszáz koronára.
— Nyolcszáz koronára? No hát hallgasson rám, jó asszony. Maga nem perelheti a vasutat, mert most más törvény van. Magát a munkásbiztosító pénztár fogja kárpótolni a veszteségéért olyan formán, hogy járadékot fizet majd magának. Bizonyosan folyamatban is van már az eljárás. Csak előbb a helyszíni szemlét kell felvenni. De amellől bizonyosan hiányzott a térrajz. Azért visszaküldték a főszolgabírónak. Az meg méregbe jött, hogy mit tanítgatják őtet a pesti zsidógyerekek. Visszaküldte az egészet, hogy ő nem illetékes. Erre a pénztár ismét elküldte neki az egészet és megfenyegette. Meg is ijedt, de csak három hónap múlva. Azután megcsinálta és négy hónap múlva visszaküldte. Most csak meg kellett várni a legközelebbi igazgatósági ülést, amely hiánypótlás végett ismét kiadta, és újra elölről kezdődött az egész. Lehet, hogy már nemsokára meg is indítják a járadékát, hiszen már innen-onnan egy esztendeje folyik a dolog. Majd utánanézek.
— Az Isten is megáldja érte, jó uram. Osztán mennyi lehet az az én járadékom?
— Hát ha nyolcszáz koronát keresett a férje, akkor maga kap minden esztendőben százhatvan koronát. Minden hónapban tizenhárom koronát.
Az öreg asszony arca eltorzult:
— Tizenhárom koronát? Hát ezzel küldenek el engem az én jó uram életéért? Ó, jaj nekem. Hát hogyan éljek én tizenhárom koronából egy hónapig? Ügyvéd úr, az Isten szent szerelmére kérem, segítsen rajtam. Ne hagyjon engem így kifosztani! Az uram testét cafatokban szedték össze. Azt nekem nem adhatja vissza senki. Hát éhen is haljak?
Nem tudom elviselni az élet tragédiáinak ilyen szörnyű kitöréseit. A rideg közöny színébe burkoltam a lázadó érzést, amely véremet korbácsolta.
— Sajnálom, lelkem, semmit se tehetek. A törvény: törvény. Tizenhárom korona lesz a járadéka.
Szegény asszony ránézett hideg, közömbös arcomra, és bizonyosan azt gondolta magában: „Ez is csak olyan, mint a többi, nincs segítség a szegény ember bajára.” Feltörölte könnyeit, erőt vett magán, és még kisebbre zsugorodva, még jobban összezúzva, mint amikor jött, köszönt és kitámolygott a szobámból.
Én pedig megint elgondoltam, amit már két év óta százszor.
— Ennek az asszonynak a „jóléti” nélkül legalább ötszáz korona évjáradéka lett volna férje halála után. És valószínűleg néhány hónap alatt el lett volna intézve a dolog. Most pedig, a „jóléti intézmény” dicső korszakában egy év múlva, ha ugyan addig éhen nem hal, kap majd havi tizenhárom koronát.
Akkor aztán igazán éhen halhat.
Ó, állami jóléti intézmény, ó, szent magyar királyi humanizmus, mily dicső is a te országod! Hogy áldja meg az Isten, aki téged kitalált!
