Karaván és repülő

Vannak idealisták — szabad-e magamat is közéjük soroznom? —, akik váltig hirdetik, hogy a világ mai nyomorúságának és veszélyességének legfőbb oka az államok merőben elhibázott gazdasági politikája. Sohase szűnhetünk meg hirdetni, hogy ami ellenkezik a logikának és matematikának a nemzetgazdaság területén érvényesülni kívánó elalkudhatatlan igazságaival, abból semmi esetre se fakadhat más, mint romlás és pusztulás. Nem tudom, csak hallottam róla, hogy a lángeszű Bolyai egy egész matematikai rendszert épített fel azon a mondvacsinált alapon, hogy kétszer kettő öt.¹ Ez igen nagy mulatságára szolgálhatott a matematikusoknak, de jaj lett volna annak az építésznek, aki ennek a matematikának az alapján épített volna palotát, hidat, katedrálist vagy bakterházat.

Szegődményes hirdetője vagyok annak a tételnek, hogy a téves közgazdasági politika az országoknak és az egész világnak a megölője, de már nem merem olyan fennen hangoztatni, hogy ha helyes nemzetgazdasági ismereteket ültetnénk el az emberek koponyájában, akkor minden rendbe jönne, ami ma nincsen rendben a világon. Minden rendbe jönne, mivelhogy az emberek köztudomása ellenére nem lehetne hibás gazdasági politikát folytatni! Megadással és mélységes rezignációval vallom már, hogy nem csupán a nemzetgazdaság területén, de a közösségek egész életsíkján minden vonatkozásban lehet olyan politikát folytatni, és folytatnak is olyan politikát, amelynek a hibás voltát minden épeszű ember felismerheti és fel is ismeri. Tudom már, hogy az emberek nem azért nem szentek, mert nincsenek tudatában a szent élet magasztosságának, nem azért igazságtalanok, mert az igazsággal szemben nincsen bennük felismerés, és nem azért gázolnak bele mások szabadságába, mert a rabságot valami jónak tartják. A patologikus esetektől eltekintve az emberekben általában megvan a helyes tételek felismerésére a képesség, ha mesterségesen el nem homályosítják előttük az igazságokat. Nem az emberek értelmetlenségén múlott még az se, hogy csak hosszú évszázadok szellemi küzdelme árán terjedt el közöttük a Föld gömbölyű voltának a tudata, amelyet hosszú időkön keresztül lángeszű tudósok se akartak megérteni. Sőt tagadták és érvekkel harcoltak ellene, holott ma egy értelmes tízéves iskolásgyermek is könnyedén apercipiálja. Nagy Endre mesélte nekem egyszer, hogy Bihar megyében ismert egy pásztorfiút, aki sohase járt iskolába, és kint a mezőn maga jött rá, hogy a Földnek gömbölyűnek kell lennie. Rájött valamire, amit borotvaéles eszű tudósok se értettek meg mindaddig, amíg hittek abban a veszélyben, hogy ennek az elképesztő ténynek a kiderülte meg fogja dönteni a Bibliát, a vallást és az egyház hatalmát, szóval „a világrendet”.

Nem az értelmetlenségen múlik az sem, ha az államok gazdasági életfunkciója nem a nemzetgazdaságtan elemi igazságainak megfelelő. Egyetlen országa nincsen a Földnek, amely annyira szerencsétlen volna, hogy vezetőiben ne volna meg az értelmi képesség a legegyszerűbb közgazdasági igazságok megértéséhez. Amikor egy nagy nemzet vezetője fennen dicsekszik vele, hogy hála isten nemsokára elérik azt az ideális helyzetet, amelyben tökéletes autarkiára rendezkedhetnek be, mivelhogy az országuk minden szükségletét maguk állíthatják elő, akkor a világ közgazdasági tudósai és közgazdasági kisiskolásai ne képpedjenek el. A kérkedő államférfiú nagyon jól tudja azt, hogy amely ország mint vásárló elzárja magát a többi országok elől, az elzárja magát mint eladó is. És tudja azt is, hogy eladó alatt nem csupán azt kell érteni, aki szenet vagy vasat, narancsot vagy búzát, kémiai szereket vagy gyapjút ad el, hanem tágabb értelemben eladó az az ország is, amelynek tudós fiaihoz a diákok tanulni jönnek a világ tájairól, amelynek fölséges hegyeit vagy délibábos síkságait bámulni jönnek az idegenek, amelynek képtáraira, múzeumaira, építészeti remekeire és romjaira kíváncsiak az egész világ művelt emberei, vagy amelynek a határait azért lépik át mindenfelől érkező idegenek, mert színházi látványosságokban, népviseletben vagy zenében valami különösen érdekeset tudnak ott élvezni. Ez mind érték és árucikk, és minderre nem jöhetnek „vevők” abba az országba, amely maga is nem vevő a többi országokkal szemben. Ezzel az elemi igazsággal — amelyet nagy kár, hogy az elemi iskolákban is már nem tanítanak — tökéletesen tisztában vannak azok az államférfiak, akik az elzárkózásuk sikeres előrehaladását mint valami diadalmas tényt tüntetik fel nyilatkozataikban vagy szónoklataikban. Tudják ők jól, hogy ez a diadal — ha valóban annak lehet mondani — nem békés, hanem háborús diadal, olyanféle előny, mintha azzal kérkednének, hogy valami hatalmas erejű hadigép birtokába jutottak.

Ne irigyelje senki azt az országot, amely megközelíti vagy eléri az autarkia boldog állapotát, mert az autarkia nagyobb akadálya a békés közlekedésnek, mint a drótakadály és az erődítményvonal. Az autarkia az „oroszlán az úton”, amely elzárja a kommunikáció lehetőségét. És azok a közbenső állomások, amelyek elvezetnek az autarkiához, a kereskedelmi forgalom irányítása, a közgazdaság egyes ágazatainak állandó befolyásolása, a nemzetközi forgalomnak folytonos diplomáciai tárgyalások és alkudozások anyagává tétele, az egykezek rendszerébe való belegabalyodás, a termelők és kereskedők állandó körmére nézése és körmére koppintása: ez mind csak visszafejlesztése annak a csodálatos pontossággal működő szervezetnek, melyet az elmúlt évszázad liberális szelleme és technikája a világ termelésének és forgalmának a lebonyolítására kialakított. Még azt is koncedálhatjuk, hogy ez a fájdalmas állapot a „mostani viszonyok” következménye. De óriási jelentősége van pszichológiai szempontból, hogy így állítjuk-e be a dolgokat, avagy dicsekvés és kérkedés anyagává tesszük a gazdasági kötöttségek szomorú valóságát. Az már a békére való törekvés eszköze, ha az embereknek nem azt tanítjuk, hogy örvendetes előrehaladást tettünk a gazdasági megkötöttség, elzárkózás és irányítás felé, hanem azt tanítjuk nekik, hogy „a gazdasági diktátor” intézménye azt jelenti, hogy egy ember az egész ország helyett téved, és azt tanítjuk nekik, hogy azok az utak, amelyeket diplomáciai tárgyalások sikerei nyitnak a nemzetközi forgalom számára, csupán karavánutak a sivatagban, amelyekkel szemben a forgalom ideális útjainak azokat kell tartanunk, amelyeket a sínpárok, folyamok, tengerek és a levegő határtalan lehetőségei biztosítanának az embereknek, ha a nemzetek végre a béke állapotába helyezkednének, amelyben a jónak a jobbal való versengése bőséget, kényelmet, kultúrát, gazdagságot és biztonságot nyújtana az egész emberiség részére.

Nem jelentőség nélkül való, ha az emberek tudják és hiszik, hogy ez az ideál, és hogy ami ettől eltér, az a legjobb esetben is csak siralmas kényszerűség. Ha az emberek tudják, hogy mi az ideál, akkor az önzésük határain belül erre lesz a szemük irányítva, és a jövő alakulása szempontjából ennek döntő fontossága van. Az emberiség egyetlen nagy tanítójának se állott módjában az embereket a maga igazságainak a gyakorlatára kényszeríteni, mindegyik csak az ideált jelölte ki számukra, és ez a kijelölés többé vagy kevésbé mégis mindig torlaszokat állított a Sátán útja elé.

Lábjegyzetek

1. Bolyai János nem a „kétszer kettő öt” feltevéséből indult ki: a nem euklideszi geometriát a párhuzamossági axióma feladásával dolgozta ki. — A szerk. ↩