A minapában egy vasúti munkás keresett föl, akinek szolgálati ügyből kifolyó panasza volt a vasút ellen. Miután ügye szabályszerűen el volt intézve, nem tudtam vele mit csinálni, és fölvilágosítottam róla — bizonyára nem is én voltam, akitől ezt először hallotta —, hogy ügyében nincs mit csinálni, és hogy bele kell nyugodnia a sorsába.
Látogatóm, úgy látszik, csak erre várt, hogy közöljön velem valamit, amire nézve előbb ki akarta próbálni, hogy tudom-e magamtól. A krónikus betegek rendes fogása ez az orvosokkal szemben. Miután feleletemből meggyőződött róla, hogy nincs tudomásom arról, amit közölni akar, szép finoman fölvilágosított.
— Kérem, ügyvéd úr, én úgy tudom, hogy az ilyen ügyek most a munkaügyi bírósághoz tartoznak, és hogy ott volna még segítség az én bajomra.
Nem haragudtam meg a figyelmeztetésért, hiszen megértettem az indítékát.
— Igaza van, barátom — válaszoltam neki —, a magyar királyi minisztérium 9180/1920. miniszterelnöki számú rendelete a munkaügyi bíróság hatáskörébe utalja a munkaadó és a munkás között a szolgálati viszonyból fölmerülő pereket, sőt a rendelet második paragrafusa határozottan megjelöli a vasúti és hajózási vállalatokat is mint olyanokat, akikre ez a rendelet alkalmazandó. De a harmadik paragrafus fölsorolja a kivételeket. Tudja-e, barátom, kik a kivételek? Nem? Hát majd megmondom.
Kivétetnek a katonai intézeteknél alkalmazott katonák. Hát persze, a katonákat nem lehet arra följogosítani, hogy a felsőbbség rendelkezése ellen a bírósághoz szaladgáljanak, mert a kommandó ellen nincsen apelláció. Kivétetnek a színészek és a gyógyintézeti orvosok, akiket a rendelet nem akar azzal megszégyeníteni, hogy őket is „munkás”-nak sorozza be. Kivétetnek a gazdatisztek, gazdasági cselédek, mezőgazdasági munkások, napszámosok és egyéb ilyen agrárius munkások és a háztartási alkalmazottak. Ezek még nem jutottak annyira, hogy a bíróság nekik is rendelkezésükre álljon, az ő törvényszékük egyelőre még mindig csak a közigazgatási hatóság és a rendőrség. Kivétetnek azok is, akiknek a javadalmazása az évi hatvanezer koronát meghaladja, mert ezek már nem munkások, hanem urak, és végül kivétetnek azok, akiket a rendelet elsősorban említ, de én itt utolsónak hagytam: az állami egyedárusági vállalatokban, úgyszintén az állami, törvényhatósági és községi üzemekben működő közszolgálati és egyéb alkalmazottak. Vagyis: maga is egy kivétel, kedves barátom, munkaügyi bíróság van ugyan a világon, de nem a maga számára.
Sejtette ezt az én emberem, mert hiszen máskülönben odatapogatott volna már ő ehhez a bírósághoz, amióta az ügyében Ponciustól Pilátusig szaladgál. Sejtette, csak nem volt benne bizonyos. De íme, most illetékes helyen szerzett meggyőződést a való tényállás felől. Kútba esett a legutolsó reménysége. Nincs tovább! Egy kis csönd következett, ez alatt a pár pillanat alatt eltemette magában azokat a végső reményeket, amelyeket még táplált ezzel az ügyével kapcsolatban. Mikor készen volt a temetéssel, akkor még egyet akart tudni: azt, hogy mibe halt tulajdonképpen bele az ő betege, akit az imént eltemetett. Erre vonatkozott ez a kérdése, amelyet hozzám intézett:
— Az ügyvéd úr mind elősorolta a kivételeket, és mindegyiknél megemlítette, hogy mi alapon lettek azok kivételekké, de minálunk nem tetszett semmit se mondani. Miért vagyunk mi kivételek? Miért nem vonatkozik mireánk a munkaügyi bíróság?
— Valóban, erre nem adtam fölvilágosítást, kedves barátom, mert nem is tudok fölvilágosítással szolgálni. A katonáknál, a színészeknél és a nagy fizetésű alkalmazottaknál megértem és helyeslem, hogy ezeket nem helyezik a munkaügyi bíróság hatásköre alá, de már a mezőgazdasági munkásoknál és a cselédeknél se meg nem értem, se nem helyeslem ezt a kivételezést. És még kevésbé értem, hogy miért legyenek ennek a bíróságnak a jogsegélyétől elzárva az állam munkásai.
Mit akar az állam azzal, hogy fölállít az ipari munkások számára munkaügyi bíróságot, de önmagát és a saját munkásait nem rendeli alá ennek a bíróságnak? Azt nem gondolhatja, hogy ez a bíróság tökéletlen intézmény, hogy nem alkalmas az igazság kiszolgáltatására, mert hiszen akkor talán másokat se helyezne a hatásköre alá. Tehát okvetlenül azt kell hinnie, hogy ez igenis hasznos intézmény és alkalmas arra, hogy igazságot tegyen a munkás és a munkaadó közt keletkező jogvitákban. Hát akkor miért nem kér belőle ő maga is a saját részére és a munkásai számára? Talán nem akarja az igazságot, hanem önkényesen akar eljárni a saját ügyeiben? Ezt csak nem tételezhetem föl a jog legelső forrásáról, az államról, amely mindnyájunk számára a paragrafusokat előírja! Hát akkor mit higgyek?
Kényelmi szempontból jutottak arra az elhatározásra, hogy elzárják a pártatlan és független bíróság igazságszolgáltatásának a jótéteményétől éppen azoknak a munkásoknak a tízezreit, akik a leghatalmasabb munkaadóval, az állammal állanak szemben? Hiszen az államnak kellene, mint munkaadónak, minden polgára számára példát adni ebben is, mint másban, és egy pillanatra se volna szabad elfelejtenie, hogy más az állam mint hatalmi és uralmi szervezet, amely minőségében valamennyiünk fölött van, és egészen más mint munkaadó, amely minőségében minden egyéb munkaadótól csak abban különbözik, hogy mindegyiknél jobbnak, humánusabbnak, szociális érzéssel áthatottabbnak kell lennie. A humanizmushoz és a szociális érzéshez pedig az is hozzátartozik, hogy a munkás se legyen elzárva az ő jogos vagy jogosnak vélt igények tekintetében a független bíróság igénybevétele elől. Erről most ismét megfeledkeztek azok, akik ezt a rendeletet készítették. De reméljük, hogy egyszer majd ez a kívánság is meg fog valósulni, mint a többi… mind…
Úgy láttam, hogy látogatóm is át volt hatva ettől a hittől. Szép csöndesen fölkelt, megköszönte a fáradságomat, kezet fogtunk és eltávozott, hogy új munkát vállaljon valahol, ahol dolgoznia lehet az életért és a jövőért.
