A minden lében kanál

Mindenki tudja, kiről van szó, ha azt mondom: minden lében kanál. A gróf úr ő, aki híres az ő sokoldalúságáról és még híresebb felülmúlhatatlan szakálláról. Gróf Batthyány Tivadar ő, akinek címeit, tisztségeit, méltóságait el nem bírja egy társzekér, igazi képességeit azonban mindezekre elbírja egy légyfogat, aminőt a pajkos gyerekek csinálnak a dongólégyből és selyempapírosból.

A gróf úr, miként mindenki tudja, a szentkoronás vasutas-szövetség elnöke. Miképpen került ebbe a méltóságba, azt csak a magyarok istene tudja, aki gondoskodik róla, hogy minden gróf legyen valami, ha akar valami lenni. A vasúthoz és a vasutasokhoz gróf Batthyánynak annyi köze van, mint akárkinek széles e világon, aki egyszer jegyet váltott Budapesttől Cinkotáig. Mégis ő egy óriási vasutas-egyesülésnek az elnöke, mert Magyarországon az a dolgok rendje, hogy még az Atyaúristennek is csak akkor van kellő respektusa, ha valami gazdag mágnás protezsálja.

A gróf úr legutóbb a jogalkotás levében kanálkodott, amint azt a legutóbbi számunkban közölt Rébusz-ban már elmondtuk.

A balesetbiztosításról szóló törvényt tárgyalták a képviselőházban. A törvényről többször szólt a mi lapunk, és magam is nemegyszer fejtegettem annak sérelmeit a vasúti alkalmazottak érdekeivel szemben. Kimutattam, de kimutatta más is, hogy a vasúti munkásokat megsérülés esetében sokkal jobban megvédi az 1874. évi XVIII. törvénycikk és a magyar bíróságok gyakorlata, mint az új törvény, és hogy eszerint a vasutasokra nézve az új törvény oly visszaesést jelent, amit eltűrni nem lehetséges, mert a szerzett jogoktól megfosztani senkit sem szabad. Szerzett jogoktól megfosztani magát nem is engedi senki, és ha erőhatalommal mégis megfosztják, úgy ennek az erőszaknak jó következményei semmi esetre se lehetnek.

Persze lehetséges, hogy a vasúti munkások, akiket hiszen jogra és törvényre soha senki se tanított, talán maguktól meg se látták volna azt, ami az új törvényben jogaikat sérti. Ha én is hallgattam volna, meg más is, aki a dologhoz ért, akkor talán mint vívmányt, mint áldásdús alkotást lehetett volna az új törvényt a vasutasoknak bemaszlagolni. Talán még meglepetésben is lett volna része a kormánynak a vasutasok részéről. Ám én nem irigylem annak a gusztusát, akinek nem tetszett a mi szereplésünk, amikor felvilágosítottuk a vasutasokat az új törvény mibenléte felől, ellenben tetszett volna neki az az utálatos jelenet, amikor szegény, tudatlan emberek elismeréssel és hálával adóztak volna olyasvalamiért, ami nyilvánvalólag romlásukat jelenti.

A múlt számunkban közöltük az új törvény 10. paragrafusát, amely a törvényjavaslatban így hangzik:

Az állami, törvényhatósági, községi és közalapítványi vállalatoknál vagy hivataloknál, ideértve az államvasutakat, postát, távírdát, távbeszélőt és gyárakat is, továbbá a művészeti, tudományos és más közintézeteknél alkalmazottak nem esnek a betegség esetére való biztosítás hatálya alá, ha az ezeknél érvényben álló szolgálati rendtartások szerint betegség esetében illetményeik részükre a betegség kezdetétől számítva legalább húsz héten kijárnak.

E vállalatok, hivatalok és közintézetek nyugdíjjogosultsággal kinevezett tisztviselőire, valamint oly alkalmazottaira, akik, valamint hozzátartozóik üzemi baleset esetén a jelen törvény VII. fejezetében megállapított kártalanításnak megfelelő nyugdíjigénnyel bírnak, a balesetbiztosítási kötelezettség hatálya sem terjed ki.

Ez a paragrafus teljesen zagyva és valósággal arculcsapása annak az elvnek, hogy a törvénynek világosan kell beszélnie.

E paragrafus szerint az államvasút alkalmazottai nem esnek a balesetbiztosítási törvény hatálya alá, ha üzemi baleset esetére olyan nyugdíjigénnyel bírnak, amilyen kártérítést az új törvény előír.

Ebben csak a következő zagyvaságok vannak:

1. A vasúti alkalmazottak között vannak nyugdíjjogosultak és vannak nyugbérjogosultak. Az új törvény azonban csakis nyugdíjról beszél. Mármost lehet majd fölötte veszekedni, hogy érti-e alatta a „nyugbért” is? Igen vagy nem?

2. „Nem terjed ki az új törvény hatálya azokra, akik a jelen törvény VII. fejezetében megállapított kártalanításnak megfelelő nyugdíjigénnyel bírnak.” Így szól a paragrafus. Nos, hát tegyük föl, hogy az 1. számú zagyvasággal már tisztába jöttünk. Tegyük föl, hogy abban állapodtunk meg, hogy a „nyugdíjigény” alatt „nyugbérigény” is értetődik. Most vagyunk ám csak igazán benne a kutyaszorítóban! Mert:

   a) A balesetbiztosítási törvény VII. fejezete teljes munkaképtelenség esetére az utolsó fizetés 60 százalékát szabja meg kártérítésül. Ilyen nyugdíjigénnyel kell annak bírnia, akire az új törvény ne terjedjen ki. De ki bír ilyen nyugdíjigénnyel? Aki a nyugdíjintézet tagja, az 18 évi szolgálat után, a mozdony- és vonatkísérő személyzet esetleg 12–16 év után. Hát mármost hogy lesz? Tizenkét-tizennyolc évig ki fog valakire terjedni az új törvény hatálya, azután pedig nem? De akkor minek fizeti valaki 12–18 évig a nyugdíjilletményeket, ha ezalatt a nyugdíj helyét nála a balesetbiztosítás pótolja?

   b) Hát a nyugbéresekkel hogy vagyunk? Ezek nem az előbbi fizetés meghatározott százalékában kapják a nyugbért, hanem fix összegben. Például aki 15 év múltán lesz teljesen munkaképtelenné, az az I. nyugbér-osztályban 450 koronát, a II.-ban 300-at, a III.-ban 150-et kap. De hátha ezek egyike se éri el a balesetbiztosítási törvény VII. fejezetében megszabott 60 százalékot? Hűh, itt van aztán csak cifra mulatság! Eszerint az I. osztálybeli esetleg csak 20 év múlva jutna ki a balesetbiztosítási törvény hatálya alól, a II. osztálybeli 30 év múltán, a III. osztálybeli talán éppen 36 év múltán? De ezt csak esetről esetre lehetne meghatározni, már miután a baleset megtörtént, mert csak ekkor lehet megtudni, hogy mennyi a baleset előtti fizetés 60 százaléka, és hogy van-e ekkora nyugbérigénye. No, hát a baleset előtt hová fog ez tartozni? Ki mondja meg?

3. Ha teljesen meg akar valaki kergülni, akkor mindezt komplikálja még azzal a kérdéssel, hogy mi lesz részleges munkaképtelenség esetére? És mi lesz a hozzátartozók igényeivel? Mire megoldja a kérdést, már régen által fog esni azon a kellemes sétakocsikázáson, amelyet kényszerporköpönyegben fog megtenni a Lipótmező hűvös berkei felé.

E rettenetes zagyvaság ellen kézzel-lábbal kapálóztak a vasutasok. És szörnyű kétségbeesésükben azt tülkölték folyton-folyvást:

A mi balesetünk nagy része úgyis olyan, amelyre az 1874. évi XVIII. törvénycikk kiterjed. Hát legalább azt mondják ki ebben a szörnyeteg törvényben, hogy az 1874. évi XVIII. törvénycikk továbbra is hatályban marad. Akkor aztán némiképp mégis megvigasztalódunk, mert száz esetben kilencvenkilencben úgyse lesz szükség annak a zűrzavaros paragrafusnak a csűrés-csavarására. Az 1874. évi XVIII. törvénycikk alapján kártérítést fizet a vasút és punktum. Törjék a fejüket a paragrafuson a rébuszfejtegetők.

És itt meg kell jegyeznem, hogy az 1874. évi XVIII. törvénycikk az új törvény által csakugyan nem volt kifejezetten hatályon kívül helyezve, de az egész helyzet olyan kusza volt, hogy félreértésre adhatott volna alkalmat.

És itt következik az a pillanat, amikor a nagyszakállú gróf úr teljes tájékozatlanságával — így akarom nevezni tudatlanságát — vagy teljes rosszhiszeműségével — így akarom nevezni, amit néven nem nevezhetek — felbukkan a háttérből. A 10. paragrafus tárgyalásánál felemelkedik és tart egy rövid beszédet. Azt mondja, hogy a 10. paragrafus félreértésre adhat okot, vajon az 1874. évi XVIII. törvénycikk fennmarad-e vagy sem. Benyújtok tehát — azt mondja — egy javaslatot, amellyel „teljes világosan, minden félreértést kizáró módon kifejeztessék, hogy az 1874. évi XVIII. törvénycikk rendelkezései teljes egészükben továbbra is életben maradnak. (Általános helyeslés.) Íme a javaslat: a 10. paragrafusba harmadik bekezdés gyanánt vétessék be a következő rendelkezés:

Az 1874. évi XVIII. törvénycikk rendelkezései az annak hatálya alá tartozó alkalmazottakra nézve, amennyiben azok a 2. bekezdés értelmében az e törvény szerint való balesetbiztosítás hatálya alól kivétetnek, továbbra is érvényben maradnak.

Értitek-e ezt? Az 1874. évi XVIII. törvénycikk a gróf szerint, de szerintünk is nem lett hatályon kívül helyezve. De hogy félreértés se legyen, hát a gróf úr külön kimondatni kéri, hogy az 1874. évi XVIII. törvénycikk életben marad. Ugyebár?

Nem, mélyen tisztelt publikum! Itt puffogó görögtűz és rakétaeresztés közben egy rettenetes becsapás történt. Az új törvény szerint igenis életben maradt volna az 1874. évi XVIII. törvénycikk, de a gróf úr indítványa hatályon kívül helyezte azt. A gróf úr indítványa folytán az 1874. évi XVIII. törvénycikk csak azokra marad hatályban, akik a balesetbiztosítás alól kivétetnek. Ennek kimondására pedig éppen úgy nem volt szükség, mint ahogy nem volt szükség kimondani azt, hogy a sójövedéki törvények életben maradnak. Abban soha senki se kételkedett, hogy akikre a balesetbiztosítási törvény nem terjed ki, azokra az 1874. évi XVIII. törvénycikk továbbra is hatályos lesz. Csak abban volt kétség — ezt fejtegette a gróf úr is —, hogy vajon a balesetbiztosítottak nem fognak-e elesni attól a nagyobb kártérítéstől, amelyre az 1874. évi XVIII. törvénycikk alapján van igényük? És a gróf úr, a vasutasok „védnöke”, most törvénybe iktatta, hogy a biztosítottak igenis elesnek, mert az 1874. évi XVIII. törvénycikk csak annyiban marad érvényben a vasúti munkásokra, amennyiben azok a balesetbiztosítás alól kivétetnek.

Nem akarok beszélni arról a szégyenletes tudatlanságról, amely a gróf úr indítványának eme szavaiban megnyilatkozik: „az 1874. évi XVIII. törvénycikk rendelkezései az annak hatálya alá tartozó alkalmazottakra nézve…” Holott az 1874. évi XVIII. törvénycikk hatálya alá mindenki tartozik, én is, meg minden vasúton utazó ember, meg egyáltalán mindenki a világon, akit a vasút üzemében baleset ér. Mondom, erről nem akarok beszélni, csak arról, hogy gróf Batthyány Tivadar, a szentkoronás szövetség elnöke, a vasutasok érdekei védelmének a formájában megölte a vasutasok jogait. Ahelyett, hogy azt vétette volna törvénybe, hogy az 1874. évi XVIII. törvénycikk a maga teljes egészében érvényben marad, törvénybe vétette azt, hogy aki a balesetbiztosítási törvény hatálya alá esik, arra az 1874. évi XVIII. törvénycikk ezután nem terjed ki, csak arra, akire a balesetbiztosítási törvény nem vonatkozik. Ezt pedig törvénybe iktatni nem kellett, mert ez úgyis magától értetődik.

Az új rendelkezésnek tehát két következménye van:

1. Aki a balesetbiztosítás alól kivétetik, arra az 1874. évi XVIII. törvénycikk továbbra is hatályos marad. Ezt fölösleges volt kimondani, mert magától értetődött.

2. Aki a balesetbiztosítás alá esik, annak az 1874. évi XVIII. törvénycikk alapján való nagyobb kártérítési igénye megszűnik. Ezt pedig a gróf úr indítványozta és vétette törvénybe.

Méltóztassék tehát a gróf urat továbbra is vasutasmessiásnak ünnepelni. A legelső embernek, aki majd hozzám jön azzal, hogy a lábait levágta a kerék és előbbi fizetésének csak 60 százalékát akarják neki adni, tanácsolni fogom, hogy menjen és csókoljon kezet a vasutasok géniuszának, gróf Batthyány Tivadarnak. Neki köszönheti a 60 százalékot. Az ő áldásos működése nélkül százat kapott volna!