Ahány politikai iskola és pártvezér, a modern szocializmusnak annyiféle definíciójával találkozunk. De ha szocializmus alatt a társadalmi osztályok helyzetének javítását és érdekei megóvását értjük, bátran lehet állítani, hogy mindnyájan szocialisták vagyunk. Mióta az emberi elme a társadalom átalakulási tüneteiről és eredményeiről gondolkodik, az két egymástól különböző korszakon ment keresztül. Az egyik a teológiai korszak, mely a földi élet szenvedéseit könnyebben tűrte azért, mert a nélkülözött boldogságot csak a halála után megnyíló mennyei királyságban kereste. A másik a pozitív korszak, mely a terjedő tudományok segítségével a vallásos magyarázatokat elvetette és sorsa javítását tisztán a törvényekre alapított emberi intézményektől várja és követeli.
A francia forradalom politikai hatása a királyok és a papság isteni jogát ledöntvén, a társadalmi jogok vezetését és ellenőrzését magára a népre ruházta át és így a régi vallásos dogma helyébe lett forradalmi nagy elv lépett: a nép szuverénitása és a polgárok jogegyenlősége.
Az összes tudományos elvek közt nincs meghatározhatatlanabb, mint a jogegyenlőségre alapított doktrína. Maga a természet egyenlőtlenül bánik földi lényeivel. Az élő állatok összes osztályaiban a legnagyobb igazságtalanságokat tapasztaljuk. Mindenütt az erősebb elnyomja a gyengébbet és mindenütt az ismert elvnél fogva „ote toi pour que je m'y mette”, az alkalmasabb a kevésbé képzettet leszorítja. E szociológiai megfigyelés természetes következménye az volna, hogy az emberi hierarchia egyenlőtlenségét elismerjük és elfogadjuk; de a százados fejlődésére alapított egyenlőségi követelmény már annyira behatolt a jogaira féltékeny társadalom vérébe, hogy ha azt intézményeink kiindulási pontjául el nem fogadnók, semmiféle társadalmi probléma keresztülvihető nem volna.
A modern szocializmus végső eszménye, hogy a munka összes termékei, úgy mint a természetben a levegő vagy a nap melegsége, az állam által ingyen szolgáltassanak. Ki nem ismeri az annyiszor ismételt utópiákat? Az államnak mint egyetemes munkaadónak feladata, hogy az egész termelést nemzetesítse. Miképpen fogja felosztani? Végrehajtó közegei lesznek, a nemzet által kibocsátott, a pénzt helyettesítő, fogyasztási utalványokkal fizetett államtisztviselők. Csak kétféle tulajdon lesz. A köztulajdon: mint a föld, a bányák, a házak és az ipari és földművelési szerszámok, szóval mindaz, ami ma az annyira elátkozott tőkét alkotja; és a minimumra szorított magántulajdon: mint a legszükségesebb bútor és a fogyasztási utalványok. A termelési eszközök az állam kezében központosítva lévén, a magántulajdon korlátozásával a nagy tőke gyűjtése lehetetlenné fog válni.
S miképpen fog a mai társadalom „új állammá” átalakulni? A felelet igen egyszerű. A társadalmi rend felforgatása vagy nagy világháború, vagy gazdasági krízis által előidézett nemzeti, vagy világforradalom útján fog bekövetkezni. Némely szocialista nemzetgazda szerint természetes evolúció is hozhatja létre ez óriási átalakulást.
De bármiképpen is gondolkodunk a most szemeink előtt végbemenő gazdasági tünetek felől, kétségtelen, hogy a szocialisták radikális tanai még azon országokban is, hol doktrínáik legszabadabban fejlődhettek, a legnagyobb csalódásokra vezettek. Így például Franciaországban a szocialista hívők számának emelkedése ellenére maga a szocializmus gyakorlati alkalmazása nem haladt előre. Németországban az utolsó választások alkalmával kevesebb szocialista képviselőt választottak meg, mint az utolsó előtti választásoknál. A közel negyvenmillió lakossal bíró Franciaországban több mint huszonhat millió földművelésből él; több mint 600 000 kisiparos és kiskereskedő van, kik közül mindegyik legalább egy, de némelyike húsz segéddel is dolgozik és az általános jólét emelkedik köztük. Tíz család közt hét földbirtokos vagy háztulajdonos és a francia házasságok felét szerződéssel kötik. Mindez azt bizonyítja, hogy szocializmus nélkül is az individuális rendszerre támaszkodó társadalom mily óriási fejlődésre és meggazdagodásra vezethet.
Igaz, hogy némely iparágban, különösen a bányászati ipar körében alkalmazott munkások közt még igen sok szenvedéssel találkozunk, de semmi se bizonyítja azt, hogy a szocialista elvek alkalmazásával az állam beavatkozása nagyobb és kielégítőbb eredményeket mutathatott volna fel. A tapasztalat ugyanis arra tanít bennünket, hogy valahányszor a szocialista eszme a megvalósulás stádiumába lép, kivihetőség szempontjából le nem győzhető akadályokra bukkan. A szocialista vezérek programjaiban kilátásba helyezett ígéreteket meghazudtolják a tények.
A szocializmus egyik gyakorlati alkotása az egyesülési jogra alapított szindikátizmus. Az állam e törvényes eszközt a munkások rendelkezésére bocsátotta azért, hogy egyéni és az egész osztály érdekét az egyesülés által hathatósabban védhessék; célja az, hogy a szegény munkás az élet küzdelmeiben ne érezze magát elhagyatottnak, a hatalmas verseny ellen védekezhessék és mint egyesületi tag a munkaadóval szemben erősebben és öntudatosabban léphessen fel.
A törvényhozás szándéka helyes volt; hiszen minden, ami a munkást körülveszi, egyesülésen alapszik. A cég, melynek szolgálatában áll, a biztosító társaság, mely baleset- és haláleseten családjáról gondoskodik, a bank, hová megtakarított filléreit elhelyezi, a kereskedő, az iparos, aki termékét megveszi: mindezek egyesülés és szövetkezés által lettek a modern termelés hatalmas tényezőivé. Természetes, mikor a társadalom a szocialista felforgatás ellen védekezik, hogy akkor a munkás szintén szindikátusa útján a jelen társadalomtól a maga és társai részére a lehető legnagyobb előnyöket akarja biztosítani. Tehát a szindikátus keletkezésének indító oka és célja békítés és egyengetés volt: előnyei pedig úgy a munkásra, mint a társadalomra nézve, mely létrehozásukat engedélyezte, kézzelfoghatók.
És mivé fejlődött néhány évi gyakorlati alkalmaztatása után? Ahelyett, hogy az egész munkásosztály érdekeit képviselte volna, sokszor egyes agitátorok szolgálatába szegődött és csak néhány privilegizált munkásosztálynak juttatott előnyt. A munkaadókkal szemben követelt kivihetetlen feltételei következtében a gyárakban a munka gyakran szünetelt és miatta a munkások sokszor leírhatatlan nyomorúságnak voltak kitéve, holott a munkadíjemelésre és munkaidő megrövidítésére, valamint a munkások részére biztosított egyéb előnyök békés úton sokkal könnyebben voltak elérhetők. A szindikátus a munkaadóval és az egész társadalommal szemben követelő, hatalmaskodó és igazságtalan. Magán uralkodni nem tudván, túlzásokba esik, miáltal a munkások közt elégedetlenséget szít és így az anarchizmus és a forradalom eszközévé válik. A szindikalizmusnak tulajdonítható, hogy a francia államtisztviselők és néptanítók soraiban az elégedetlenség óriási mérveket öltött. A néptanítók és az államtisztviselők a rossz példa után indulva, szintén szindikátusok által akartak maguk részére több jogot és nagyobb előnyöket biztosítani és maga az állam ellen szövetkezni, melynek szolgálatában állanak.
A szocialista tanok terjedése a lakosság némely osztályaiban a hazafias érzést kiölte és antipatriotizmus és az antimilitarizmus részére előkészítette a talajt.
Így a szocializmus, mely Franciaországban rendkívül kedvező viszonyok közt fejlődött, pozitív eredmény helyett csupán csalódást idézett elő. Csábító teóriája gyakorlati alkalmazásnál csődöt mond. A szocialisták felcsigázott képzelmükben a haladást úgy festették, mintha gőzmozdonnyal indulnának a csodaországba, de alaposabb vizsgálat arról győzött meg bennünket, hogy a gép nem mozdul és hogy nagy csalódás vár a népre, ha egyszer kijózanodva észreveszi, hogy a tündérállam a megígért boldogságot részükre biztosítani képtelen.
De nemcsak a szocialista törvények válnak alkalmatlanokká, mihelyst a tanulmányozás stádiumát elhagyják, de a legtehetségesebb és legképzettebb pártemberek is, mihelyst kormányra jutnak, elhagyják a szocialista doktrínákat. Példa rá: Millerand, a volt kereskedelmi miniszter és a jelen kormányban helyet foglaló Briand és Viviani miniszterek is.
Andler német szocialista helyesen jegyezte meg, hogy a szocialista tan érzelmi tan, nagyobbrészt teória, gyakorlati kivitel nélkül. E tanok demagógia által kihasználva vezethetnek felkelésre és lázadásra is, de sohasem a jelen társadalom romjain forradalom útján véglegesen felépített új állam alakulására. Így gondolkodott különben a nagy Spencer is, mikor azt írta, hogy a szocializmus uralomra jutása a legnagyobb szerencsétlenség volna, mely a világot érheti.
Arányi Miksa dr.
