Gladstone, a Victoria-korszak egyik legnagyobb államférfia, írja meg naplójában, hogy pénzügyminisztersége idején egyik legnagyobb női tisztelője és híve, Catherine Glynn, szenvedélyes levélben fordult hozzá, amelyben felpanaszolta az angol közületek és az angol társadalom költekezéseinek kirívó aránytalanságait. Kesereg azon, hogy egyik oldalon túlzottan költekeznek, másrészről ott fukarkodnak, ahol költeni kellene. Levele ezzel a kérdéssel végződik: „Hiszi, hogy jogunk van így élni?” Gladstone naplójában ezzel a megjegyzéssel kíséri a levelet: „Szeretem ezért a kérdéséért.”
Ez a reminiszcencia jut eszünkbe akkor, amikor a magyar állam most tárgyalás alatt álló költségvetésének tervezetét mérlegeljük. Ez a tervezet azt mutatja, hogy a mi országunkban, amelyet agrárállamnak szoktunk nevezni és amelynek — kiadásaink okos beosztása mellett — tényleg azt a jelleget kellene kidomborítania, az állami költségvetés kiadásai között a földművelésügyi tárca kiadásai 36,6 millió, a népjóléti minisztérium kiadásai 72,4 millió, a kultuszminisztérium kiadásai pedig 142,6 millió pengővel szerepelnek. Vagyis a földművelési, a népjóléti és a kultusztárca kiadásai úgy aránylanak egymáshoz, mint 1:2:4, azaz kerek számokban a népjóléti ügyekre kétszer, a kultusztárca ügyeire négyszer annyit költünk, mint a földművelésügy fejlesztésére.
Még jellemzőbb képet nyerünk, ha ezeknek a költségvetéseknek egy-egy részletébe belevilágítunk. Amíg a szegedi egyetem 3,6, a pécsi egyetem 3,1, a debreceni egyetem 3 millió pengő költséggel szerepel, addig a gazdasági szakoktatásra összesen 2,7 millió pengő van felvéve. Ezekről az egyetemekről és a budapesti egyetemről kerül ki évente 5–6000 főnyi intellektuális, jogász, bölcsész, orvos, akik minden pálya túlterheltsége mellett képtelenek bárhol is elhelyezkedni és csak fokozzák és szaporítják az értelmiségi pályákon nyomorgók szomorú tömegeit. Ellenben a napokban hangzott el egy szakszerű előadás keretében statisztikai adatok megvilágítása mellett az a tragikus megállapítás, hogy a kisgazdáink kezén lévő föld átlag 25%-kal kevesebbet terem, mint a közép- és nagybirtok, ami pénzben kifejezve annyit jelent, hogy csak a négy fő terményt — búza, árpa, zab és tengeri — véve alapul, nemzeti jövedelmünk évi 200 millió pengővel volna csak az által szaporítható, ha a kisgazdák földjének átlagtermése arra az — éppen nem magas — átlagra volna fokozható, amelyet a közép- és nagybirtok felmutat.
Ennek a célnak az eléréséhez egy út vezet: gazdasági szakoktatás fejlesztése. Ezen a téren hihetetlen, szégyenletes az elmaradottságunk. Nincs egész állami életünknek, közgazdasági politikánknak égetőbb kérdése, mint a mezőgazdasági szakoktatás kifejlesztésével kisgazdaságaink elmaradott kezelési rendjét megjavítani. Ehelyett képzünk évről évre ezerszámra jogászokat, orvosokat és tanárokat, akiknek nem tudunk kenyeret adni és egy-egy vidéki egyetemre, amely a nem létező szükségletet elégíti ki, többet költünk, mint amennyit az egész ország gazdasági szakoktatására fordítunk. Nem hiszem, hogy az egész országban lehetne közgazdasági logikával rendelkező ember, aki meg tudná magyarázni, hogyan lehetséges az, — nem hinnők, ha nyomtatásban nem látnók — hogy ily viszonyok közepette az előző évvel szemben még 900 000 pengővel redukáljuk a gazdasági szakoktatás előirányzatát.
Amikor ezzel szemben azt látjuk, hogy testnevelési célokra 1,8 millió pengőt, művészeti célokra 3,6 millió pengőt irányzunk elő, akkor igazán kétségbeesve kell a kérdést feltennünk, vajon az az ország, amely a gazdasági szakoktatás költségeinek ⅔-át fordítja a sportnak és 1⅓-szorosát a művészeteknek az előmozdítására, tulajdonképpen miből akar megélni, miből akarja gazdasági mérlegünk riasztó passzivitását kiegyenlíteni: a futballból, a ping-pongból, az operából, vagy pedig a mezőgazdaság fejlesztéséből?
És mindez ezekbe a groteszk aránytalanságokba éppen most torzult el a háború után, az ország feldarabolása után, a mezőgazdaság védett fogyasztó piacának elvesztése után. Most, amikor nemzeti létérdekünk a mezőgazdaság fejlesztése. A háború előtti utolsó, 1914–15. évi költségvetés még teljesen eltérő számarányokat mutatott. Az utolsó békebeli költségvetésben minden 100 pengőre, amit a földművelésügyre költöttünk, esett 146 pengő, amit a kultusztárcára és 42 pengő, amit a mai népjóléti minisztérium ügyeire fordítottunk. Ehelyett a mostani büdsében minden 100 pengőre, amit a földművelésügyre irányzunk elő, esik 395 pengő, amit a kultusztárcára és 200 pengő, amit a népjóléti tárcára költünk. Ez az összehasonlítás mutatja a legvilágosabban, hogy ez a két tárca — a közoktatásügyi és népjóléti — a maguk kiadási arányszámaiknak fantasztikus felduzzasztásával úgy elszívják az államháztartás egész életerejét, hogy legelső állami feladatunknak, a mezőgazdasági termelés fejlesztésének, a kisgazdák produkciója megjavításának az adóprés tűrhetetlen megfeszítése mellett is csak olyan morzsák jutnak, amelyek a mezőgazdaságnak nem fejlesztését, hanem elsorvasztását idézik elő.
„A gazdák kisebb vagy mélyebb tudománya mérlege az ország földművelési erejének”: ezt mondja Széchenyi a „Hitel”-ben. Ezt a tudományt mi úgy akarjuk fejleszteni, hogy a gazdasági szakoktatás költségeit 25%-kal redukáljuk, ellenben ugyanakkor fedett uszodákat, strandfürdőket, kultúrpalotákat, egyetemi városokat, sportpalotákat, társadalombiztosító felhőkarcolókat, üresen álló polgári iskolákat, zenepalotákat, külföldi kollégiumokat létesítettünk.
Jöjjünk végre tisztába azzal, hogy passzív gazdasági mérleg mellett, amikor kevesebbet termelünk, mint amennyit fogyasztunk, nem létezhetik kulturális fejlődés és szociális haladás, mert ezeknek szükségképpeni előfeltétele a gazdasági élet egészsége, az aktív termelés. Amíg ezt az igazságot nem érvényesítjük, az ország mindig több és több elégületlen Catherine Glynn-je fogja a riasztó kérdést felvetni: „Jogunk van így élni?”
