Egyre sűrűbbek a konfliktusok az erkölcstelen honpolgárok és az erkölcseink fölött őrködő hivatalos őrangyalok között. Hol a Balatonnál kísérnek be a csendőrök a trikóbanjárás bűnében talált úrinőket, hol a vadevezősöknek gyűlik meg a bajuk, amiért kint alusznak az Isten szabad ege alatt felállított kabinokban, amelyeket valami különös észjárás alapján alkalmasabbnak tart a hivatalos gondviselés erkölcstelenségek elkövetésére, mint azoknak az uraknak és hölgyeknek budapesti lakásait. A dolog magyarázata a következő: a hivatalos gondviselés a budapesti lakásokban is szívesen állana őrséget az erkölcsök védelmére, de hát ez lehetetlen. Míg ellenben ama kabinoknál ez lehetségesnek látszott és az emberkormányzásnak mind szélesebb területen érvényesülő alapelve: amennyire csak egyáltalában lehetséges, az embereket mindenben korlátozni, szabályozni, reglementírozni, amiben még valami kis örömük telik ezen a világon. Ők éppen olyan jól tudják, mint mindenki a személyes tapasztalatai alapján, hogy a strandfürdők mai pőresége a legcsekélyebb mértékben se erkölcstelenebb, mint a harminc év előtti strandok ostoba felöltözöttsége. Tudják éppen olyan jól, mint mindenki más, hogy épérzékű férfiembernek a strandfürdő területére lépésekor minden egyes alkalommal érzett édes meglepetése után pár pillanat múlva már csak az esztétikai értékelése van működésben, avagy a teljes közönyösség állapota következik be és hogy a strandfürdő a nemi erkölcsök szempontjából semmiben se különbözik a férfiak és nők együttlétének bármilyen más színterétől, sőt a fantáziák csapongásának kikapcsolása által határozottan mérséklően hat az erotikára. Nemrégiben valamilyen külföldi illusztrált lap eredeti felvételek szembeállításával demonstrálta és pedig teljes meggyőző erővel, hogy mennyivel erotikusabb volt a hajdani pikantéria a mai mezítelenségnél. A különbség a kettő között ugyanaz, mint az igazság és a hazugság között: az igazság mezítelenül jár, a hazugság dekoltálva!
Ezek útszéli igazságok, de a puritánkodók nem akarnak róla tudomást venni. Hogy miért, azt már megmondta Macaulay, amikor a puritánokról azt a gyilkos erejű mondatot leírta, hogy a puritánok elkeseredetten ellenezték a bikaviadalokat, de nem azért, mert azok a bikának fájdalmat okoztak, hanem azért, mert az embereknek gyönyörűsége telt bennük. Valamelyik vidéki város minden felekezetének a papjai egyhangúlag tiltakoztak az újonnan létesített strand közös fürdőzése ellen és csak szerencse, hogy a strandfürdőt a város maga létesítette, nem pedig valami privát vállalkozás, mert különben vajmi könnyen megtörténhetett volna, hogy a hatóságok deferáltak volna a valláserkölcs hatalmas erejét megszemélyesítő lelkészek tiltakozásának. Így azonban, miután a befektetett tőke kockázatáról volt szó: tiszteltették a valláserkölcsöt. De jellemző, hogy a polgármesteri határozat, amely fenntartotta a közös fürdőzés állapotát, nem azzal indokolta ezt, hogy ugyan kérem főtisztelendő és tiszteletes urak, mi köze a valláserkölcsöknek a közös fürdőhöz?! Hanem csak azzal indokolta a határozatot, hogy ez a kérdés országos szabályozást igényel és amíg másutt közösen fürödnek, addig ezt mi se korlátozhatjuk. Ami quasi hallgatag megengedése annak a felfogásnak, hogy a közös fürdőzésben valóban van erkölcstelenség, csakhogy mi emiatt nem áldozhatjuk fel a drága befektetéssel létesített strandfürdőnk üzleti érdekeit, amíg kormányrendelettel nem kényszerítenek rá.
Ó, nem volna példátlan az se, hogy a helytelenül értelmezett valláserkölcsnek az anyagi érdekeket is feláldozzák. Tizenöt évvel ezelőtt, 1913. április 14-én meghalt Gustav Ludwig cseh gyárigazgató, aki végrendeletében 100.000 akkori aranyértékű koronát hagyott egy alapítványra, amelynek célja „jobb, becsületesebb és céltudatosabb emberek nevelését elősegíteni.” „Ez a nevelés — mondja a végrendelet — csak a modern természettudományi kutatások alapján felépült autonóm ethika alapelvei szerint lehetséges. Az elavult dogmákat és a kölcsönös megsemmisítésre vezető nemzeti és gazdasági küzdelmeket el kell az útból takarítani és minden embernek minden emberért teljesített szabad munkája számára kell helyet teremteni. Akkor lehetséges lesz majd egy új, kötelező választott bíróságokon alapuló civilizációt létrehozni, amely nem ismeri az ököljogot és a tömeggyilkolást, mint a mai intézmények és meghozza a rövid emberéletnek a megelégedettség és boldogság korszakát.” Az örökösök megtámadták ezt a végrendeletet és a kincstár képviselője kijelentette, hogy nem fogadja el a hagyatékot alapítvány céljaira, mert a végrendelettel létesített alapítvány a fennálló valláserkölcsi nézetekkel nincsen összhangzásban. „Ó, szabadság! — kiáltott fel a ragyogó Roland asszony, miközben egy rozzant taligán a vérpadra vitték. — Ó, szabadság, mi minden nem történik a te nevedben!” Ó, erkölcs, mi minden nem történik a te nevedben, sóhajtok fel gyakorta én is, amikor szívszorongva hallgatom itt az Ó-utcai szomszédságomban egy-egy szerencsétlen teremtés őrjítő üvöltését, akit elfogtak a razzián és most idehoztak egy nagy zöld kocsiban az „erkölcsrendőrség”-re. A hisztériás sikongás egy életet sirat, az üvöltő saját életét: az eszeveszett üvöltés maga a bizonyíték, hogy ez az élet még nem volt elveszve, hanem csak most vész el a hatóság beavatkozása következtében. Miféle érdekeket védelmez ez a borzalmas kegyetlenség? Az erkölcsét semmi esetre se és a közegészségét még annyira se. Mindenütt abbahagyják az „erkölcs”-nek ilyetén rendőri védelmét, mert maradék nélkül való bizonyítást nyert az idők folyamán, hogy ez nem hasznára, hanem ártalmára van annak a célnak, amelynek szolgálatára annak idején a civilizált államok az erkölcsrendészetet bevezették.
És hozzá kellene szoknunk, hogy az erkölcsöket ne csupán a nemi erkölcsök szempontjából értékeljük. „Minden országnak támasza, talpköve a tiszta erkölcs.” Amikor Berzsenyi Dániel ezeket a sorokat leírta, nem a női trikókra és nem a strandfürdők és vadevezősök erkölcseire gondolt, hanem azokra a közéleti erkölcsökre, amelyek valóban támaszai és talpkövei az országoknak. A világháború elején egyik testvérem ellenséges invázió által fenyegetett területről feljött hozzám és egy zacskó ezüstpénzt adott át nekem megőrzés végett. Kinevettem és kicsúfoltam: „Hát te ezüstpénzt gyűjtesz és dugdosol? Ilyen csacsi vagy? Hát akármi fog is történni, elképzelhető az, hogy a háború által reánk sújtó csapások egyik polgárt jobban érjenek, mint másokat? Hát te komolyan elhiszed, hogy akinek bankjegye van, az rosszabbul járjon, mint akinek ezüstje vagy földje vagy háza van? Hát maradhatna olyan kormányzat egy pillanatig a helyén, amely ilyen erkölcstelenséget eltűrne?” Testvérem egyszerű, tanulatlan asszony egy kicsit röstelkedett, hogy ő ilyen csacsi, azt felelte, hogy ő csak azt csinálja, amit a többi paraszti gondolkodású emberek és megkért, hogy mégis csak őrizzem meg neki az ezüstpénzt. És amikor néhány esztendő eltelt, akkor ő volt az, aki én fölöttem mosolygott és én voltam az, akinek restelkednie kellett a naívságom miatt, amiért komolyan hittem a közéleti erkölcsöknek abban az egészen primitív követelményében, hogy a háború közös pusztításait az egész társadalom egyformán viselje. És amiért az erkölcsi lehetetlenségek leglehetetlenebbikének, még gondolatilag is képtelennek tartottam volna annak a lehetőségét, hogy a földbirtokosok és háztulajdonosok ingyen szabadulhassanak az ingatlanaik terheitől azoknak a honfitársaiknak a rovására, akik nekik a kölcsönöket nyújtották. Hogy akik a bajban lévő hazának rendelkezésére bocsátották a pénzüket, azok koldusokká váljanak, akik ezt a hazától megtagadták, azok ezért megjutalmaztassanak. Hogy akik ingyen megszabadultak az adósságuktól, a háztulajdonosok, azok még az óriási vagyonszaporulaton kívül a jövedelmüket is valorizálhassák azoknak a rovására, akik mindenüket elveszítették és a jövedelmüket se valorizálhatják, részben törvények és törvényerejű rendeletek intézkedései folytán.
Jó annak, aki ebbe bele tud nyugodni azzal a vigasztalással, hogy a kormány tudja, hogy mit csinál és hosszú kormányzati gyakorlata biztosíték arra, hogy ismeri a lehetőségeket. Amikor a hetyke sofőr elütött egy gyalogjárót, azzal védekezett, hogy ő nem oka a balesetnek, ő szabályszerűen hajtott, ő ismeri a szabályokat, mert már tíz év óta autózik. Mire az elütött ember ruhájáról a port és a sarat törölgetve, csendesen és szerényen felelte: „Hát ami azt illeti, én is már 64 év óta járok gyalog!”
