Az emberi gondolkozásnak van egy érdekes tulajdonsága, amire Hegel, a nagy német gondolkozó mutatott rá. S ez az, hogy nem fokozatosan, hanem ellentétekben fejlődik. A gazdaság jelentőségére nem úgy jött rá, hogy fokozatosan egyre több gazdasági tényező működését fedezte fel a történelemben, hanem úgy, hogy a spiritualista világszemléletből egyszerre átcsapott az ellenkező végletbe, a materializmusba. Megszületett a történelmi materializmus.
Az emberi agyvelőnek ez a furcsa végletekbe ugrálása azonban sok zavart okoz. Ennek köszönhetjük, hogy az új kor nem okosabb, csupán más, mint az előbbi. A világ lényegéből nem többet, csupán mást lát. A múlt század felfedezte az anyagot, de a csodálkozás bűvöletében elveszítette a szellemet. Először létrehozta, azután lerombolta a kapitalizmust, s a világ nyomorúságát egyikkel sem oldotta meg.
A politikában ez a kor a gazdasági beállítottságú embertípus, az úgynevezett homo oeconomicus előtérbe kerülését jelentette. Ez az embertípus a század politikai világrendjét természetesen gazdasági elvek alapján rendezte be. A kor gazdasági rendszere a kapitalizmus fénykora volt, amely feltételezte a teljes nemzetközi munkamegosztást, az ipar szabad versenyét, a vándorlás szabadságát, egyszóval a liberális individualizmust.
Az első világháború újabb fordulatot hozott. A homo oeconomicus hősi halált halt a háború nagy összeomlásában és megszületett a homo politicus. S mivel korunk politikai ideálja a nacionalizmus, a gazdaság „politizálása” lényegileg a gazdasági nacionalizmus megszületését jelentette. Ez a gyakorlatban először a vámháborúk kiélesedésében nyilvánult meg, aminek célpontjában bevallottan az állami autarkia, önellátás elérése állott. Majd mikor ennek megvalósíthatatlansága szembeszökővé vált, egyes államcsoportok autarkiára törekvése lépett a helyébe. Ezeket az államcsoportokat nevezik a politikában élettereknek, birodalmaknak, „commonwealth”-nek, a világgazdaságban nagytereknek.
Ez volt a fejlődés iránya a jelen háborúig. S ma már megállapíthatjuk: ez sem hozott megoldást. Sőt. A két háború közötti húsz év alatt félelmes gyorsasággal, szinte fertőzésszerű iramban terjedt el a földön. Még az angol világbirodalom sem volt mentes tőle, ahol az elzárkózás birodalmi preferenciális rendszerként az ottawai konferencia (1932) határozataiban érte el csúcspontját. Japánban ázsiai Monroe-elméletként hódított, Amerikában a pánamerikanizmus köntösében. Igazi orgiáit azonban Európában ülte, ahol a gazdasági elzárkózás karöltve haladt a teljes szellemi elzárkózással, a faji, nemzeti és osztálygyűlölet elharapódzásával.
Ennek a folyamatnak, amely annyira jellemző korunkra, legmesteribb bírálatát az osztrák Ludwig Mises és F. A. v. Hayek s az angol Lionel Robbins munkái mellett Wilhelm Röpke műveiben olvashatjuk. A volt marburgi, majd konstantinápolyi professzort, aki jelenleg a genfi Institut Universitaire de Hautes Études Internationales közgazdaságtani tanszékét foglalja el, nem kell a magyar közönségnek bemutatni. Die Gesellschaftskrisis der Gegenwart (Erlenbach–Zürich, 1942, 3. Aufl.) című nagy munkája méltó feltűnést keltett Európa-szerte s egyebek között hazánkban is. Ugyancsak Die Lehre von der Wirtschaft (Erlenbach–Zürich, 1943, 2. Aufl.) című kis összefoglaló műve. A világpolitika és világgazdaság összefüggéseivel azonban főleg egyes kisebb dolgozataiban1 foglalkozik.
Röpke szerint a világgazdaság és világpolitika viszonyának legújabb alakulása sem indokoltnak, sem sok reményre jogosítónak nem tekinthető, s emellett olyan elemeket próbál egyesíteni, amelyek fogalmi összekapcsolása ellentétes a történelem logikájával, s éppen ezért már eleve sikertelenségre van kárhoztatva.
Kétségtelen, mondja, hogy minden társadalomnak meg kell oldania bizonyos gazdasági problémákat. A megoldás elvileg három rendező elv alapján képzelhető, amelyek azonban sosem külön-külön, hanem mindig egymással vegyesen fordulnak elő. Ilyen elv munkamegosztást még nem ismerő, vagyis differenciálatlan társadalomban az egyéni gazdaság, differenciált társadalomban pedig a piac- és a parancsgazdaság. A mai társadalomban már természetesen csak az utóbbi két elv jöhet vezető gondolatként szóba.
Ezek közül az utolsó 150 évben, egészen az első világháborúig a piacgazdaság volt előtérben. A szerző ezt szándékosan nem nevezi kapitalizmusnak. E körül a név körül ugyanis egyre több misztikus köd lebeg, s így a fogalmak tudományos tisztázására nem alkalmas megjelölés.
A mai rendszer kialakulása ennek a piacgazdaságnak elkeseredett bírálatával kezdődött. Kétségtelen, hogy az előbbi rendszerben, amelyet a maival szemben a politikai viszonyoknak gazdasági szempontok szerint igazgatása jellemzett, voltak bizonyos hiányosságok, sőt visszaélések. Az egyéni nyereségvágy, a hadiipar, a pénzügyi hatalmasságok szerepe ebben a korban ma már nem is kétes. Röpke szerint azonban ebből nem lett volna szabad olyan messzemenő következtetést levonni, hogy a politika ökonomizálásáról egyenes ellentétére, a gazdaság politizálására térjünk át. A piacgazdaság korának visszaélései csak annyit jelentenek, hogy ebben a korban is éltek — különben éppen úgy, mint ma — erkölcsi gátlások nélküli, hiú, kapzsi kalandorok, akik úgy jártak el, ahogy az ilyen embertípus mindig is eljárt s ezután is el fog járni. Egyéni hibáiknak a rendszerre áthárítása teljesen indokolatlan. Helyesen különbséget kellett volna tenni a piacgazdaság mint időtől független gazdasági rendtípus s a múlt század történetileg egyéni piacgazdasága mint konkrét történeti összkombináció között.
Az egyéni hibáknak és vétkeknek a rendszer hibáival összezavarása egyébként nem új a történelemben. Röpke már a francia forradalomnak is szemére veti, hogy támadásait nemcsak korának konkrét és valóban beteg társadalmi viszonyai ellen irányította, hanem maga a társadalom ellen, aminek az lett a következménye, hogy azt a társadalmi hierarchiát és szervezetet, aminek alapján egyedül képzelhető rend és munkamegosztás ezen a földön, nem jobbal pótolni, hanem teljesen megszüntetni igyekezett. Ezzel azután saját alapjait rombolta le, s előbb öldöklésekbe és anarchiába fulladt, azután a legelső nagystílű kalandor évtizedes kényuraságának az áldozata lett. A társadalom törvényei természeti törvények. Nem lehet őket büntetlenül figyelmen kívül hagyni.
Az első világháború fordulójánál hasonló jelenséggel kerültünk szembe. A politikai szempontoknak a gazdaságiak fölé helyezése a világ eddigi gazdasági rendjének, a piacgazdaságnak nem reformálását, hanem teljes kiküszöbölését jelenti. Ami helyébe jött, az már nem gazdasági, hanem politikai szervezet. A piacgazdaság finom önszabályozó szerkezetét ekként a politikai szempontok szerint irányított bürokrata parancsgazdálkodás sokkal durvább rendszere, az egyetemes világgazdaságot a regionális, helyi csoportösszefogásokra alapított „nagytér”-„gazdaság” váltotta fel.
Ez az egész rendszer abból az elméleti elgondolásból született, hogy a gazdaságilag gyönge államok mentesítsék magukat a gazdaságilag erős államok növekvő befolyása alól. Amint mondani szokták, a proletár államok kénytelenek voltak áttérni az autark, önellátó gazdálkodásra, hogy szabaduljanak a plutokrata államok jármából. Eltekintve attól, hogy nagyon is kérdéses, vajon az osztályharc-ideológiának a nemzetközi életbe átültetése egyáltalán bír-e értelemmel, már eleitől fogva nyilvánvaló, hogy ez az egész manőverezés szükségképpen éppen az ellenkező eredményre vezet, mint amire szánták. Az elzárkózást ugyanis nyomon követi a népesedés, a nyersanyag, az élettér megoldhatatlan új problémája. Az államok mesterséges és természetellenes önellátásra törekvésének az eredménye szükségszerűen az évszázadok keserves munkájával kiépített nemzetközi munkamegosztás összeomlása s a nagy és gazdag államok gazdasági és politikai monopolhelyzetének a kialakulása lesz. Már józan paraszti ésszel is felfogható ugyanis, hogy a gazdaságilag szegény fél nem lesz gazdagabb azáltal, hogy a határait lezárja. Egy nyersanyagban és képzett munkaerőben gazdag állam vagy államcsoport még inkább megengedhetné magának azt a luxust, hogy — mondjuk tudományos kísérletként — határait lezárja, és önellátásra térjen át; erre a gazdálkodásra az ilyen állam is nagyon ráfizetne, hiszen elvesztené a nemzetközi munkamegosztás előnyeit; de talán nem pusztulna bele. Szegény államok elzárkózása azonban — merő nemzeti öngyilkosság.
Más szóval, mondja Röpke, a politikai nemzet és a közgazdaság ilyen fogalmi összekapcsolása következtében a nemzet jóléte a politikai uralom alatt tartott terület nagyságának és természetes gazdagságának a függvényévé válik — amiről szó sem volt a piacgazdálkodás korában. Egy így berendezett világban a kis és a szegény államok sorsa természetesen mérhetetlenül rosszabb, mint a gazdasági szabadság világgazdaságának korában volt. A változással egyidejűleg megjelenik az élettér, a nyersanyag, a gyarmatok problémája, ami a múlt században nem jelentett nehézséget, hiszen akinek pénze volt, a világon bármikor, bárhol, bármit vásárolhatott. Megjelenik a devizakényszergazdálkodás és eltűnik az arany. Az államhatárok gazdasági jelentőségének túlhangsúlyozásával megkezdődik a be- és kivándorlások szigorú ellenőrzése, ami a nemzetközi munkamegosztás további kóros megbetegedésére, a népesedési probléma kiéleződésére vezet. A túlszaporodás, ami Röpke szerint a kapitalizmus korában a születések és halálozások arányszámának egymást kiegyensúlyozó játékában pusztán a hirtelen gazdasági átalakulást követő átmeneti zökkenő eredménye, s így csupán látszatprobléma volt, ebben az átpolitizált gazdaságban valódi problémává kezd válni. Az államok, illetőleg összeálló államcsoportok közötti súrlódások kiküszöbölése már szinte elképzelhetetlen.
A döntő hiba Röpke szerint gyakorlatilag főleg az, hogy a parancs- és a regionális elvet összevegyítették. Elméletileg ugyanis külön-külön mindegyik elképzelhető a jövő politikai szervezetének alapelveként — együtt azonban nem.
Parancsgazdálkodás (kollektivizmus) valóban létrejöhet. Ezzel azonban elválaszthatatlanul kapcsolatos egyetlen parancsközpont felállítása, az államhatalom maximálisra fokozása, egyszóval a jogviszonyok teljes étatizálása, mégpedig nemcsak nemzeti, hanem világviszonylatban is. A világgazdaság parancsuralmi megszervezéséről, vagyis nemzetközi kollektivizmusról tehát csak egy világállam kialakulása esetén lehet szó. Ez esetben a föld egyetlen óriás gazdasággá, a nemzetközi gazdasági és államrend kérdései pedig államon belüli kérdésekké alakulnak át. Egy ilyen kollektív világdespotizmus a legborzalmasabb elképzelés szerinte, ami valaha is háborította az emberiség álmát. Szerencsére azonban puszta utópia.
A másik lehetőség, amire Röpke szerint a belátható jövőben józanul egyedül lehet törekedni, a szuverén államok mai rendszerének fenntartása, s legfeljebb kisebb-nagyobb érdekcsoportok kialakulása egy laza federációs rendszer keretében. Ennek a rendszernek a gazdasági alkotmánya azonban szükségképpen a piacgazdálkodás s nem a parancsgazdálkodás lesz. Ellenkező esetben ugyanis az egyes államcsoportok, mint politikai életterek és gazdasági nagyterek, örök feszültségben állanának egymással, ami a háborúk állandósítását és a kultúra összeomlását eredményezné. A szabad világgazdaság visszatérése hozhatja egyedül vissza a gazdasági vonatkozások multilateralitását, vagyis a kétoldalú megegyezések szűk rendszere helyébe az államok kölcsönös többoldalú függőségét, a régi piac-, ár- és fizetési közösséget, a szabadforgalmat s az aranyvalután alapuló nemzetközi valutarendszert.
A jövőnek ezen az alapon létrejövő nemzetközi szervezetét Röpke federatív államszövetség alakjában képzeli el, az eddig ismeretes federációk: az amerikai, német és svájci szövetség történelmi példáinak mintájára. Láthatjuk ebből, hogy az ő elgondolásában a világállam lehetősége csupán kollektív világdespotizmus formájában kizárt; univerzális nemzetközi államszövetség formájában viszont egyenesen elkerülhetetlen. Ebből következik, hogy ő a szuverén államok fenntartását sem abban az értelemben gondolja, hogy azok a nemzetközi anarchia mai alakját állandósíthatnák. Ellenkezőleg, hangsúlyozza, hogy egyetlen gazdasági alkotmány alá kell kerülniük; csakhogy ez nem parancs-, hanem piacgazdasági elveken épül majd fel. Ez lényegileg hitvallás az autokráciával szemben a demokrácia politikai elve mellett; de nem jelenti azt, hogy az államok gazdasági és politikai szuverenitásuk jórészéről ne lennének kénytelenek lemondani az összesség javára.
Nyilvánvaló ebből, hogy a szerző helyesen elgondolt individualizmusa nemhogy ellentétben volna egy helyesen átgondolt kollektivizmus célkitűzéseivel, hanem azonos eredményre jut azokkal. Liberalizmusa nem szabadságot, hanem a nemzetközi korlátozások új, a jelenleginél hatékonyabb rendszerét jelentené. S ez természetes. Az egyéni és a közérdek egymásban bírja alapját és értelmét. S egymással csak akkor kerülhetnek szembe, ha az egyiküket vagy a másikukat helytelenül fogjuk fel.
Lábjegyzetek
-
Röpke, W.: Weltwirtschaft und internationales Rechtssystem (Die Friedens-Warte, Bd. 36); Die wirtschaftlichen Elemente des Friedensproblems (Die Friedens-Warte, Bd. 37); Das Friedensproblem und die Revision des Liberalismus (Die Friedens-Warte, Bd. 36); Les problèmes économiques internationaux d'un monde en transformation (La crise mondiale. Zürich, 1938); Die internationale Wirtschaftsordnung der Zukunft. Pläne und Probleme (Schweizer Monatshefte für Politik und Kultur, Bd. 22); Wirtschaftsverfassung und politische Weltordnung (Die Friedens-Warte, Bd. 43); Von alten zu neuen Wirtschaftformen. Kapitalismus — Kollektivismus — Wirtschaftshumanismus. 1943. (megjelenés alatt). ↩
