A 2000. esztendőben játszódik le Shaw legújabb politikai szatírája: a „Szénásszekér“. A 2000. esztendőben a szovjet kiterjesztette az uralmát Németországra is; Franciaország gyarmati gondokkal van elfoglalva; és a többi európai ország is sok bajjal küzd. A Népszövetség még mindig tanácskozik és még mindig nem szüntette meg a válságot. Egész Európában egyetlen királyság van: Anglia, ahol Magnus király uralkodik szocialista minisztereivel. Magnus király zseniális ember, de a miniszterei szörnyen buták. A 2000. esztendőben ugyanis okos ember nem politizál többé. Ez a túlhajtott demokrácia következménye. A közlekedésügyi miniszternő elmondja, például, hogy a legnagyobb tröszt elnöke volt az ellenjelöltje a képviselőválasztáson, de elénekelt két kuplét a választópolgároknak és ez a két kuplé egyszeriben megdöntötte a trösztelnök legmeggyőzőbb érveit. A miniszterek különben nemcsak ostobák, hanem részben panamisták is. És Magnus király nyugodtan tehet olyan megjegyzéseket, hogy a király mégis csak hasznosabb az ország számára, mint a miniszterek, mert a király állása hosszabb ideig tart és így a királynak nem kell olyan sürgősen meggazdagodnia, vagy: a király mégis csak inkább tarthatja szem előtt az ország érdekeit, mint a miniszterek, mert a király független ember és nincs alávetve a szakszervezetek parancsának. A 2000. esztendő alkotmányos uralkodójának jóformán semmi hatalma nincsen, csak igen korlátozott vétójog illeti meg. De a szocialista minisztereknek ez a vétójog is sok és felszólítják a királyt, hogy mondjon le róla.
Magnus király gondolkozási időt kért. Amikor a gondolkozási idő lejárt, közli a minisztereivel, hogy nem mond le a vétójogról, inkább — leköszön. A miniszterek ujjongani kezdenek. Alighanem az jár az eszükben, hogy végre az utolsó királyság is megszűnik. Angliából is köztársaság lesz. De a király hamarosan lehűti jókedvüket. Közli, hogy fiára ruházza a hatalmát és utolsó rendeletével megfosztja magát minden címétől. Az uralkodóváltozás következtében feloszlik a parlament és kiírják az új választásokat. Ezeken a választásokon a volt király föllép pártjával együtt, és az új király a választások után esetleg megbízza, mint a többségi párt vezérét, a miniszterelnökséggel. A szocialista miniszterek meghökkennek. Magnus király, akiről tudják, hogy zseniális ember és sokkal különb náluknál, nem veszélyes számukra, amíg csak király és alkotmányos jogait gyakorolhatja, de abban a pillanatban veszedelmes lehet számukra, amikor, mint képviselő — pártot alapíthat és teljes cselekvőképessége birtokába jut. Elhatározzák tehát, hogy inkább maradjon meg a vétójoga, csak ne köszönjön le és ne okozzon fölösleges zavart.
A „Szénásszekér“ utolsó felvonásában az Amerikai Egyesült-Államok nagykövete bejelenti Magnus királynak: Washingtonból értesítést kapott, hogy a kongresszus megszüntette a függetlenségi nyilatkozat érvényét és az Amerikai Egyesült-Államok csatlakozni akarnak Angliához. Az elveszett gyermek visszatér szülei házába. De ez az elveszett gyermek nem szegény, nem éhes, nem rongyos, mint a bibliai elveszett gyermek, hanem magával hozza a föld kincseit. Amikor a nagykövet látja Magnus király habozását, azt is megjegyzi, hogy ebben az esetben Angliának nem kell kifizetnie a hadiadósságait. Mert a 2000. esztendőben még mindig nincsenek rendezve a háborús tartozások. Magnus király visszautasítja az ajánlatot, mert tudatában van annak, hogy hiába térnének vissza az Amerikai Egyesült-Államok az Angolbirodalomhoz és hiába lenne Anglia királyából Amerika császára, voltaképpen az történne, hogy a hatalmas Amerikai Egyesült-Államok beolvasztanák a kis Angliát.
Sok érdekes szempont, sok különös probléma vetődik fel Shaw legújabb politikai szatírájában. Talán szembeötlő, hogy Shaw szerint Anglia lesz Európa utolsó királysága, pedig Angliában mehetne legkönnyebben végbe az államforma megváltoztatása. Az angol alkotmány nem ismeri a kvalifikált többség és a népszavazás fogalmát és az angol alsóház, mondjuk, száztizenegy szavazattal, száztíz ellenében, elhatározhatná, hogy Anglia másnaptól fogva nem királyság, hanem köztársaság. De Angliában senki sem gondol a királyság megszüntetésére és nem beszélt valótlant az az angol politikus, aki múltkorjában úgy nyilatkozott, hogy Angliában talán még a kommunisták is királypártiak. Ezenkívül súlyos kérdés: miért állítja be a kitűnő angol drámaíró zseniálisnak a királyt és butáknak a szocialista minisztereit? Miért mutat rá az arisztokratikus ész felsőbbségére a korrupt demokráciával szemben? Miért szegődik Shaw a diktatúra híveihez? A kérdés ilyen föltevése helytelen. Shaw nem a diktatúra mellett foglal állást és nem a demokrácia ellen szerkeszt vádiratot. Csupán a demokrácia bizonyos fajtáját kárhoztatja. Azt a rendszert, amelyben nem juthatnak szóhoz a kiemelkedő képességűek és a tudással rendelkezők. Ez a demokrácia nem váratott magára a 2000. esztendőig, hanem máris bekövetkezett. A választási költségek ugyanis minden országban igen magas összegekre rúgnak és ezeket a pénzeket a szakszervezeteknek kell előteremteniök a szocialista pártok számára. A szakszervezetek hozzájárulnak a választási költségekhez, de saját embereiknek követelik a mandátumot. És így lassan csak a szakszervezeti titkárok juthatnak a szocialista képviselőséghez.
Shawnak alighanem fájt, hogy amikor a munkáspárt a leghatalmasabb az angol alsóházban, nem kapott mandátumot sem ő, sem Wells: az a két ember, aki elvégezte a munkáspárt diadalrajutásának tüzérségi előmunkálatait. Shawnak igaza is volt, amikor erre gondolt, mert valóban Shaw és Wells már akkor hirdette a munkáspárt elveit, amikor még senki sem sejthette, hogy a munkáspártból két-három évtizeddel később Anglia legjelentékenyebb pártja lehet. És azzal sem lehet előállani, hogy Shaw, vagy Wells azért nem alkalmas az alsóházi tagságra, mert nem tudna beleilleszkedni a pártfegyelem kereteibe. Shaw, amikor a Fabian Society progresszív párt néven uralmon volt a londoni városházán 1892-től 1906-ig és megteremtette az angol főváros modern közintézményeit, helyet foglalt a törvényhatósági bizottságban és minden kérdéshez hozzászólt. Ezek a beszédei könyvalakban is megjelentek és bizonyítják, hogy a világhírű író ugyanolyan szellemesen intézte el annak idején a városi politika jelentéktelennek látszó kérdéseit, mint később a világpolitika és társadalom súlyos problémáit. Talán nem érdektelen megemlíteni, hogy egy magyar drámaíró is volt törvényhatósági bizottsági tag: Molnár Ferenc, aki azonban nem sokat szerepelt a budapesti városházán; egyetlen emlékbeszédet tartott Pest-Buda egyesítésének évfordulóján és közreműködött egy sorozóbizottságban.
De nemcsak Angliában következett be az értékesebb elemek kiszorulása a munkáspárt padsoraiból, hanem másutt is. Például: a német szociáldemokrata pártban egészen talajtalanul áll Hilferding, a legnagyobb pénzügyi teoretikusok egyike, a pénzügyi spenglerizmus megalapítója, aki Spengler hullámvonal-elmélete előtt megrajzolta a tőke hullámvonalát és rámutatott arra: hogyan alakul át a tőke egyes korokban banktőkéből túlnyomóan ipari tőkévé, más korokban viszont ipari tőkéből túlnyomóan banktőkévé.
És Franciaországban sem más a helyzet: Léon Blum, a francia szociáldemokrata párt legjelentékenyebb irányítója, akiből az 1932-es választások után talán Franciaország miniszterelnöke lesz, csak pótválasztáson került a kamarába, mert a „biztos kerületek“ az alvezéreknek kellettek.
Még szerencse, hogy nemcsak a baloldalon, hanem a jobboldalon is elmaradt a tehetséges emberek érvényesülése és a fasizmus nem talált különb vezért Csehországban, mint Gajdát, Németországban, mint Hitlert és Ausztriában, mint Starhemberg herceget. Sőt, például, a komoly német nacionalizmus is megelégedett olyan „bálvánnyal“, mint Schacht, aki egyik baklövést követte el a másik után. A német jegybank volt elnöke amerikai beszédeivel sok kellemetlenséget szerzett Németországnak. Nemrégiben pedig, amikor Svédországban járt és úgy kezdte az újságíróknak tett nyilatkozatát, hogy: „Ha Németország diktátora lennék, másnap reggel beszüntetném a jóvátételi fizetéseket…“, a német részvények árfolyamainak zuhanását idézte elő a stockholmi tőzsdén.
Sokakat meglephet az is, hogy a darab szerint még a 2000. esztendőben is vannak trösztök. Shaw tudniillik azok közé tartozik, akik Marx revízióját hirdetik. És ha nem is megy olyan messzire, mint, mondjuk, Wells, aki egyszerűen azzal intézi el Marx tanait, hogy azok csak májbeteg embertől származhatnak, Shaw azért megállapítja, hogy a gazdasági élet fejlődése nem igazolta Marx tőkekumulációs elméletét. A termelőeszközök nagyobb egységekbe tömörültek ugyan, de a tulajdonjogok ezzel szemben megsokasodtak. Ma sokkal több részvényes van, mint Marx idejében és Amerikában, például, igen sok gyárban a munkások is részvényesek.
De a „Szénásszekér“ legérdekesebb része mégis csak az, amikor az amerikai nagykövet megjelenik Magnus királynál. Milyen merész elgondolás együtt látni Angliát és Amerikát? Hát tessék tudomásul venni: az elgondolás nem is olyan vakmerő! Ha nehezen is ment az angol-amerikai flottarivalizálás megszüntetése, ha egy hangzatos könyvcím azt is hirdeti, hogy: „Amerika schlägt England“, azért a legkomolyabb angol nemzetgazdászok is foglalkoznak az angol-amerikai együttműködés lehetőségével. Amennyiben megvalósulnának az Európai Egyesült-Államok, Angliának döntenie kellene: merre menjen? Csatlakozzon-e az Európai Egyesült-Államokhoz, vagy keressen érintkezést az Amerikai Egyesült-Államokkal?
Anglia a történelem folyamán minden erejével meggátolta Európa egyesülését valamelyik állam vezetése alatt. Coudenhove-Kalergi gróf nagyon helyesen állapítja meg, hogy Anglia az ilyen európai szövetségek alakulását akarta megakadályozni, amikor háborút indított II. Fülöp, XIV. Lajos, I. Napoleon, I. Miklós, II. Vilmos ellen. Ma Anglia nem viselne háborút Európával, hanem egyszerűen másfelé keresné az érvényesülést.
Két szempont szól az Amerikával való barátkozás mellett: az angol ipar reorganizációjának és a délamerikai piacnak a kérdése. Anglia ipara teljesen elmaradt és hatalmas technikai újjászervezésre szorul. Ezt a technikai reorganizációt a gazdasági élet vezetőinek jórésze amerikai tőkével szeretné végrehajtani. Ami pedig Délamerikát illeti, Anglia egészen lemaradt ezen a piacon az Amerikai Egyesült-Államokkal és Németországgal szemben. De ha az Amerikai Egyesült-Államok is úgy akarnák, Délamerikában még mindig akadna lerakódási terület Anglia számára.
Az Amerikai Egyesült-Államok az utolsó évtizedben csendesen kiterjesztették uralmukat. Az volt az alapelvük: többet ésszel, mint erővel; ami korszerű megfogalmazásban annyit jelent: többet pénzzel, mint fegyverrel. Kínában, illetve Kína egy részében, az Amerikai Egyesült-Államok ellenőrzik a vámokat és a pénzügyeket saját polgári s katonai hivatalnokaikkal. A Karibi-tenger vidékén is az Amerikai Egyesült-Államok akarata teljesül. Libériában az Egyesült-Államoké a döntő szó. Középamerika egyetlen kormánya sem követhet más politikát, mint amit az Amerikai Egyesült-Államok diktálnak. Cuba és Panama, Haiti és Nicaragua az Egyesült-Államok befolyása alatt állanak. Az Amerikai Egyesült-Államok az idők során birtokukba vették a Filippi-szigeteket, Alaskát, Hawait, Guamot, Portoricót és a Virginia-szigeteket. A húsz latin-amerikai köztársaság közül tizennégyben érvényesül az Amerikai Egyesült-Államok pénze és hadserege. És ezeknek a területeknek korszerű berendezésében foglalkozást találhatna az angol ipar is. Az amerikai tőkének tehát nem kellene aggódnia amiatt, hogy az angol ipar újjászervezésénél kétes üzletbe fektette a pénzét. Amerika az ilyen kölcsönnel nemcsak magas kamatokat szedhetne be, hanem megteremthetné az elsőbbségét minden világrész között.
Az Angolbirodalom ugyanis interkontinentális ország, Anglia révén európai, India révén ázsiai, Délafrika révén afrikai, Ausztrália révén ausztráliai és Kanada révén amerikai. Az Amerikai Egyesült-Államok ezekkel az előőrsökkel hatalmukba keríthetik a világot.
Anglia elszakadása Európától szükségessé tenné az európai kereskedelem átszervezését, mert a skandináv államok külkereskedelmének jelentékeny része Anglia felé irányul. Svédország kivitelének 27.5%-a, Finnország 38.5%-a, Dánia 56.2%-a és Norvégia 28.7%-a kerül Angliába.
Az Európai Egyesült-Államok megalakításánál nagy nyereség lenne Anglia részvétele. Anglia magával hozhatná az államok szövetségébe gyarmatait is, amint az európai országok is beállítják az egyesülésbe gyarmataikat.
Nagyon kevés valószínűség van azonban arra, hogy Anglia csatlakozzon ilyen európai szövetséghez.
Ha arra a kérdésre akarunk választ: Mi lesz Európával? — talán előbb arra a kérdésre kellene felelnünk: Mi volt Európával?
Coudenhove-Kalergi gróf az európai történelmet öt fejezetre osztja. Európának első korszaka: Görögország volt, második: Róma, harmadik: a népvándorlás, negyedik: a pápaság, ötödik pedig: a felvilágosodott abszolutizmus... A hatodik fejezet most következik. Talán Páneurópának fogják nevezni.
Európa első korszakában Görögország és Perzsia, tehát Európa és Ázsia küzdelme kitermelte az európai öntudatot és már ebben az időben kialakultak Európa határai. A Földközi-tenger, az Aegei-tenger, a Márvány-tenger, a Fekete-tenger, a Boszporus és a Dardanellák vették körül délen Európát. Csak a keleti határ hiányzott. Az a határ, amely a különböző történelmi korszakokban nagy változásokon ment keresztül és állandóan eltolódott. A rómaiak korában a Rajna és a Duna volt Európa keleti határa. Ez a határ máig is megmaradt, mint kulturális választóvonal. A népvándorlás korában az Elba volt a határ. A pápaság idejében pedig Litvánia, Lengyelország és Magyarország. A felvilágosodott abszolutizmus alatt Nagy Péter is csatlakozott az európai államberendezkedéshez és ebben az időben Európa keleti határa az Uralig terjedt. Ekkor volt Európa a legnagyobb. És nem csoda, ha éppen ebben a korszakban termelődött ki I. Napoleon személyében az az ember, aki helyre akarta állítani Julius Caesar, Nagy Károly és III. Innocent pápa birodalmát. (Coudenhove-Kalergi gróf nem tesz említést arról az uralkodóról, aki ugyan nem jutott el Páneurópa megvalósításáig, de egész életében Páneurópáról álmodott. Podjebrád György cseh király a török veszedelem idején egyesülésre szólította fel az európai uralkodókat, de senki sem értette meg a szavát, csak az albán Skander bég és a mi Hunyadi Jánosunk. Pedig ilyen államszövetség talán megakadályozta volna, hogy a törökök másfél évszázadra letelepedjenek Európa szívében.)
Európa most megint kisebb lett. A kapitalista Európa Németország keleti határánál végződik. Azok a kisállamok, amelyek Németország és Oroszország között elterülnek, nem játszhatnak ugyanis döntő szerepet a holnap kialakulásánál és ezeknek a kis államoknak a jövője attól függ: a szovjetnek, vagy a kapitalista Európának lesz-e nagyobb feszítőereje?
Németország védi tehát Európa mai gazdasági rendjét. Ezért olyan égető kérdése az európai politikának: hova tartozik Németország? Lenin is tisztában volt Németország jelentőségével és azt írta valahol: „Ha Németországban forradalmi úton megteremtődik a bolsevizmus, akkor a többi országban forradalmi eszközök nélkül is ebbe az irányba mehet a fejlődés“. Oroszország, vagy Franciaország barátsága: így hangzott éveken keresztül Németország dilemmája. Harmadik lehetőség nincsen. 1920—1921-ben az orosz orientáció hívei voltak többségben. Különösen Brockdorff-Rantzau, Németország moszkvai nagykövete, aki már a régi császári diplomáciában nagy szerepet játszott, később azonban megértette az új idők szavát is, sürgette erősen a német-orosz szövetséget. De más komoly emberek szintén foglalkoztak ezzel a gondolattal. Így például Koch-Weser, a német demokrata párt akkori elnöke, kiutazott Oroszországba, hogy személyes tapasztalatok alapján alkosson képet az ottani állapotokról. Sőt, a német jobboldali körök is lelkesedtek a szovjettal való szövetségért.
Később Stresemann hatása és a francia politika engedékenyebb irányzatának uralomra jutása a francia barátságot helyezte előtérbe. Ezt a politikai kiengesztelődést megelőzte a német-francia gazdasági kapcsolatok fölvétele. Egymásután alakultak a német-francia kartellek és különösen a német-francia nehézipar találta meg az együttműködés útját. Németország igen előkelő helyen szerepel a nemzetközi kartellek statisztikájában. Fischer és Wagenführ 140 nemzetközi szerződést jegyeztek fel a kartellekről szóló híres munkájukban és ebből a 140 nemzetközi szerződésből 60—65 vonatkozik Németországra is. Németország és Franciaország gazdasági berendezkedése olyan, hogy a két ország könnyen kiegészíthetné egymást és alkalmas arra, hogy közös vámterületet szervezzen.
Németország és Franciaország összetalálkozásának pszichológiai pillanata is kedvező. A két ország egyformán demokratikus. És, ami a legérdekesebb, a francia demokráciát a német imperializmus, a német demokráciát pedig a francia imperializmus teremtette meg. 1871-ben a német szuronyok vetettek véget III. Napoleon császárságának és indították útnak a harmadik köztársaságot. 1918-ban viszont a francia csapatok előnyomulása ingatta meg II. Vilmos császár trónját és mozdította elő a német köztársaság kikiáltását. Ezenkívül a történelem során hol az egyik, hol a másik ország volt fölényben. Most a két ország közül egyik sincsen túlsúlyban. Ha tehát a politikai szenvedélyek lecsillapodnának, itt volna Németország és Franciaország végleges kibékülésének időpontja.
Németország és Franciaország gazdasági összetalálkozása volna az Európai Egyesült-Államok alapkőletétele.
A fejlődés útja államtömbökön keresztül vezet. Az államtömbökből kell megszerveződnie Páneurópának.
Milyen európai blokkok keletkezése várható? Hantos Elemér szerint három államtömb megvalósulása volna a legkönnyebb a gazdasági egymásrautaltság figyelembevételével. A három államtömb így alakulna: Franciaország—Németország—Belgium—Luxemburg (ehhez a blokkhoz, Koch-Weser szerint, Hollandia is csatlakozna), Finnország—Esztország—Lettország—Litvánia, továbbá a dunai államok.
Ezeken az államtömbökön kívül talán számolni lehet a skandináv államok és a balkáni államok egy részének szövetségével. A skandináv államok utolsó kongresszusa óta ugyanis hatalmas lépésekkel halad előre Dánia, Norvégia, Svédország és Finnország jogrendszereinek és kereskedelmi berendezéseinek egybevetése. És a balkáni államok legtöbbje is kezdi fölismerni az együttműködés jelentőségét. Könnyen lehetséges, hogy amennyiben a spanyol forradalmat követi a portugál felfordulás, meglesz az ibériai államok szövetsége is.
Az összes államok közül a legjobban egymásra szorultak a dunai államok. A dunai konföderáció hat államot foglalna magában: Lengyelországot, Romániát, Csehszlovákiát, Jugoszláviát, Magyarországot és Ausztriát. Tehát 1,227.000 km² területet és 90 millió lakost.
Ennek a hat államnak a gazdasági érdekei szorosan összefüggenek és csak a politika kicsinyes szempontjai gátolhatták meg eddig is összetalálkozásukat.
Milyen más helyzetben volna ma Európa, ha a dunai államok közös vámterülete megvalósult volna.
Mert a dunai államok sorsa nemcsak a dunai államokat nyugtalanítja, hanem ezeknek a protektorait, a nagyhatalmakat is.
A német-osztrák vámunió tervének kihirdetése egyelőre azt a látszatot kelti, mintha a teoretikusok jóslata nem vált volna be. És újból feltámadt volna a Naumann-féle „Mitteleuropa”-elgondolás, amelyet a német imperializmus termelt ki a háború alatt és amelynek teljes csődjét idézte elő a háború elvesztése. Egyelőre még nem lehet határozott véleményt alkotni a német-osztrák vámunióról, de nagyon valószínű, hogy az egységes vámterület nem fog kialakulni ilyen szűk keretek között. Vagy elmarad a német-osztrák együttműködés végleges kifejlődése, vagy pedig ehhez az unióhoz csatlakoznak más államok is.
Magyarország sokkal kedvezőbb helyzetben volna, ha a már kialakult középeurópai szövetséggel együtt közeledhetne Németországhoz, mert ebben az esetben két egyenlő fél tárgyalhatna és nagyobb engedményeket lehetne elérni arra az átmeneti időre, amíg a vámsorompók teljesen megszűnnek. Nemcsak gazdasági érdekek szólnak a dunai államok egységes föllépése mellett, hanem kulturális szempontok is: ha Magyarország magányosan csatlakozna az egységes német-osztrák nyelvterülethez, akkor 66.8 millió némettel 8 millió magyar kerülne szembe; ha azonban a dunai államok jutnának kapcsolatba a német-osztrák szövetséggel, akkor 66.8 millió németre 90 millió különböző nyelvű lakos esne. Az utóbbi esetben nem fenyegetné a magyar kultúrát az elnyomás veszélye. A hatalmas államtömbben ugyanis nem érvényesülhetne korlátlanul a német szellem uralma.
Magyarországnak egyelőre a várakozás álláspontjára kell helyezkednie. Várni kell. Várni addig, amíg megmutatkozik, hogy milyen hatása van annak a vámvédelemnek, amelyet Ausztria az átmeneti időre kikötött iparának a pártolására? Várni addig, amíg bebizonyosodik, hogy a dunai unió megvalósítása teljesen lehetetlen és Franciaország sem tud államtömböt szervezni. Nem lehet figyelmen kívül hagyni azt sem, hogy Magyarországnak föltétlenül szüksége van külföldi kölcsönre és ezt a külföldi kölcsönt csak Franciaországtól remélheti, mert Németország ma nem rendelkezik fölösleges tőkével.
Franciaország álláspontja még nem alakult ki. Etienne Fougère, a francia kamara vámügyi bizottságának elnöke, fölvetette Franciaország—Belgium—Lengyelország—Románia—Csehszlovákia—Jugoszlávia blokkjának tervét. Ez a gazdasági blokk a német-osztrák unió 70 millió lakosával szemben 116 millió fogyasztót képviselne. De maga Etienne Fougère is megállapította, hogy, míg Németország és Ausztria külkereskedelmi mérlege összesen 6.1 milliárd frank aktívát mutat fel, addig az előbb említett blokk külkereskedelmi mérlege 10.7 milliárd frank passzíváról ad számot.
Az osztrák gazdasági élet vezetői közül igen sokan, különösen a nagyipar irányítói, tisztában vannak azzal, hogy a vámunió megvalósítása során Ausztriának súlyos áldozatokat kell hoznia a jobb jövő reményében. Elkerülhetetlen az osztrák ipar egy részének leszerelése. Az egységes gazdasági élet megteremtődését gátolja az is, hogy a német és osztrák vámtételek között súlyos különbségek vannak. Ausztriában általában magasak az ipari, Németországban pedig a mezőgazdasági vámok. A részletkérdések sem könnyebbek: Ausztriának, például, érdeke a vámmentes fabevitel, Németországnak ellenben nem. Egészen más a német és az osztrák adórendszer is. A forgalmi adó Ausztriában 2%, Németországban pedig csak 1%. Ha ez a különbség megmaradna, akkor nem lennének egyenlőek a vámunió területén a termelés és a forgalom előfeltételei. A kérdés tehát sokkal nehezebb, mint Franciaország gondolja és Franciaországnak bőségesen lesz ideje az ellenintézkedések megtételére.
Annyi bizonyos: ha a vámunió mégis megvalósul és túléli az átmeneti idők nehézségeit, akkor politikai unió lesz belőle.
Így kezdődött annak idején a mai Németország kialakulása. 1828 február 14.-én Hessen-Darmstadt, néhány hónapon keresztül titokban tartott tárgyalások után, vámegyezséget kötött Poroszországgal. Ez a cselekedet követésre talált a többi német államnál is. Rövid idő alatt három regionális szerződéseken alapuló államcsoport volt a mai Németország területén. Ez a három államcsoport 1834 január 1.-én szövetségre lépett és megszületett a német Zollverein. Az egységes német vámterülethez Ausztria is csatlakozni akart. De Poroszország, politikai okokból, ellenezte a fölvételét.
1931 március 9.-e, a német-osztrák vámegyezmény proklamálásának napja, ugyanolyan fontos dátuma lehet az európai történelemnek, amilyen fontos dátuma 1828 február 14.-e, Hessen-Darmstadt és Poroszország összetalálkozásának napja.
Ebben az esetben előbb-utóbb Magyarország számára sem lesz más út, mint részt venni ennek az uniónak a kiépítésében, vagyis egy nagyobb európai egység megteremtésében. Csak vigyáznunk kell arra, hogy megfelelő átmenetet tudjunk teremteni. Különben menthetetlenül tönkremehet egész iparunk és balkáni parasztállam nívójára süllyedhetünk. Budapest pedig elveszítheti mai jelentőségét.
Az agrár előnyökért nem kell föltétlenül odadobnunk az iparunkat: az egészséges gazdasági rendszer megköveteli, hogy minden termelési ág életképes legyen.
A nagyobb gazdasági egységnek úgy kell alakulnia, hogy abból minden résztvevőnek haszna legyen!
A békeszerződések megkötésétől eltelt tizenkét esztendő eseményei azt mutatják, hogy Európa teljesen helytelen irányba indult el. A békeszerződések nem szüntették meg a háborút és folytatódott tovább az emberpusztulás, a vér óceánja újabb partokat borított el.
-
A fegyverszünet első esztendeje. Öt hadsereg offenzívája indult meg ebben az évben. Denikin, Wrangel, Judenics, Awaloff-Bermont és Kolcsak hadosztályai támadták meg a szovjetet. Szibéria hómezőin vértócsák jelezték a pusztulás országútját. Hány ember vesztette el ezekben a harcokban az életét, mennyi özvegy és árva csatlakozott a fegyverszünet első évében a háború özvegyeinek és árváinak szörnyű hadseregéhez? A magyar vörös hadsereg Romániával és Csehszlovákiával viselt hadat. Lengyelország és Galicia határán szintén szóltak a gépfegyverek. Galicia egy része Ukrajnához akart csatlakozni és Lengyelország fegyveres erővel szállott szembe ezzel a törekvéssel. De nemcsak Európában, Ázsiában sem volt nyugalom. Az Európában jól ismert, azóta detronizált Aman-Ullah viselt hadat Anglia ellen Afganisztán függetlenségéért. Sir Hamilton Grant, az angol békedelegáció vezetője, az ázsiai történet leghaszontalanabb háborújának nevezte ezt a küzdelmet, amelyet Anglia elvesztett és amely teljes mértékben biztosította Afganisztán önállóságát. Kis-Ázsiában az első görög-török háború zajlott le. A görög csapatok, Anglia támogatásával, bevették Szmirnát és az Aidin melletti csatában szétverték a török hadsereg maradékát.
-
Európa szeme megint Szovjetoroszország felé tekintett. Lengyelország támadott. Bevette Kievet. De a szovjet ellenoffenzívája olyan sikerrel járt, hogy a vörös hadsereg előőrsei Varsó külvárosában portyáztak. Lengyelország sorsa fölött fekete felhők úsztak és a fiatal Lengyelország végnapjait emlegette az egész világ. Az utolsó pillanatban a Narew mellett sikerült megállítani az orosz offenzívát. A rigai béke lezárta a lengyel-orosz háborút. Lengyelország ebben az évben Lettországgal is hadakozott. Elfoglalta Vilnát. A konfliktus ezzel befejeződött, de azért éveken keresztül csak fegyverszüneti egyezmény állott fenn a két ország között és a Népszövetség egyetlen ülésszaka sem múlott el anélkül, hogy a két ország delegátusai össze nem vesztek volna. A görög-török háború folytatódott. És ebben az évben hallatott magáról Gabriele D'Annunzio, a repülő-költő, aki szabadcsapataival betört a Jugoszláviához tartozó Fiuméba és sok gondot okozott a Népszövetségnek. A rapallói egyezmény szabad kikötőt csinált Fiuméból, olasz protektorátus alatt, de 1921-ben olasz csapatok szállták meg a várost és Fiume teljesen Olaszország hatalmába került. Egy esztendő telt el a békekötések óta és — a békemű megkapta az első döfést.
-
Újból Lengyelország földjén gyulladt ki Európa. A felsősziléziai népszavazás idején fölkelő csapatok hatoltak be Németország területére. Höfer tábornok önkéntesei visszaverték a lengyel csapatokat és Lengyelország ettől az időtől kezdve békén hagyta Németországot. Ebben az évben kapta a békemű a második döfést. Kemal pasa újjászervezte a török hadsereget, felrázta a török közvélemény széles rétegeit és a görögök harmadik támadása teljes kudarccal végződött.
-
A görög hadsereg rettenetes vereséget szenvedett. A törökök visszafoglalták Szmirnát. Az egész világ izgatottan nézett a kisázsiai hadszíntér felé. A lausannei béketárgyalásokon Törökország, a világháború egyik legyőzöttje, az entente-tal egyenrangú félként jelent meg és Kemal pasának sikerült kiverekednie Törökország szabadságát.
1923—1924. Európa csendes volt. Csak Kínában dörögtek az ágyúk. Kína a világ legnagyobb tűzfészke. Nem lehet a lángokat kioltani. Pedig Kína Európával egyenrangú hatalom lehetne, ha nem háborúskodna önmagával.
-
Abd el Krim vezetett hadjáratot Spanyolország és Franciaország ellen. Egész Európa lázasan leste a marokkói hadijelentéseket. Lyautey tábornagy offenzíváját végre siker koronázta és megkezdődött a felkelők visszavonulása. De rengeteg francia katona esett el a marokkói hadszíntéren és Franciaország pénzügyi egyensúlyát felborulással fenyegették a katonai kiadások. Ebben az évben Franciaország a szíriai fronton is nagy áldozatokat hozott. Arábiában Ibn Saud viselt háborút Anglia ellen. Mekka és Medina elesett. Anglia elvesztette Arábia fölött a korlátlan uralmát.
-
Franciaország befejezte a marokkói hadjáratot. Abd el Krim megadta magát és a felkelők vezetőjét Reunion szigetére internálták.
1927—1928. Kínában folyt az öldöklés.
- Bolivia és Paraguay, Kína és Oroszország összeütközései zavarták meg ennek az évnek a nyugalmát.
A békeszerződések nem hoztak békét. A békeszerződések megkötése után tizennyolc háborút kellett még végigszenvednie a békét szomjazó emberiségnek és újabb szenvedések következtek, újabb területek gyúltak lángra.
A fegyveres világháború és a fegyveres világbéke likvidálása után sem szűnt meg azonban a gazdasági világháború. Ennek a gazdasági világháborúnak a következménye, hogy még a legutolsó esztendőben is tizennégy európai ország költségvetése több mint 4 milliárd márka deficitet mutatott fel. Ez a tizennégy ország: Németország, Anglia, Franciaország, Belgium, Olaszország, Hollandia, Dánia, Svédország, Norvégia, Ausztria, Lengyelország, Svájc, Spanyolország és Csehszlovákia. A győzőket és legyőzötteket egyaránt sújtották a leromlott gazdasági viszonyok, sőt az egykori semlegesek sem képeztek kivételt. És Amerikában sem voltak jobb állapotok.
Talán érdemes bepillantani néhány ország költségvetésébe. Egészen mindegy: melyik országot ragadjuk ki. Bármelyik elénk vetíti a világválság keresztmetszetét.
Az Amerikai Egyesült-Államok, az eddigi becslések szerint, 375 millió dollárral lépték túl a mostani költségvetési évben az előirányzott kiadásokat. A legutóbbi időben 125 millió dollárt fordítottak csupán útépítési munkálatokra — a munkanélküliek megsegítése céljából.
Franciaország állami bevételei kedvezőbben alakultak, mint a hivatalos körök jósolták, de nemcsak a bevételek szaporodtak, hanem a kiadások is növekedtek. A deficit körülbelül 800—900 millió frankra fog rúgni. A következő költségvetési év munkálatai odairányulnak, hogy az államháztartás egyensúlya tökéletesen helyreálljon. De, mint a tervekből megállapítható, tulajdonképpen csak pénzügyi trükk készül. A régebbi tervekben foglalt 6 milliárd frank helyett mindössze 4 milliárd frankot fognak fordítani az állami adósságok törlesztésére. Mindez azonban alighanem hiábavaló lesz és a papíron egyensúlyba hozott költségvetés a valóságban mégis megbillen majd, mert számolni kell a munkanélküliek nagyobb fokú segélyezésével, az egyre jobban tönkremenő vasutak támogatásával és néhány előre nem látott tétellel.
Angliában, mint Snowden közölte, 800—1000 millió márkát fog kitenni a deficit.
Olaszországban az elmúlt esztendőben júliustól októberig 729 millió lírával lépték túl az előirányzott kiadásokat és a deficit további emelkedését úgy kerülték el, hogy fölemelték a forgalmi és fogyasztási adókat, a vámtételek egész sorát, a képviselői fizetéseket pedig átlagban 12%-kal leszállították.
Csehszlovákiában az állami bevételek az elmúlt évben 424 millió koronával kevesebbet tettek ki az előirányzott összegnél, a kiadások azonban 472 millió koronával többre rúgtak.
Ausztriában 17 millió schilling a deficit. Főképpen a társadalombiztosítás kiterjesztése idézte elő. A bevételek egyébként 1216 millió schillinget, a kiadások pedig 1233 millió schillinget tüntettek fel.
Bulgáriában a mostani pénzügyi év első felére 4.46 milliárd leva bevételt irányoztak elő, a tényleges bevétel azonban csak 3.35 milliárd leva volt, vagyis 25%-kal kevesebb. A költségvetés igen sok tételét törölték, hogy a további deficitnek elejét vegyék és erősen leszállították a tisztviselői fizetéseket.
Romániában az 1931. évi költségvetési előirányzat kiadási tételeiből utólag szintén többet mellőztek. Így tehát a kiadások nem 39.9 milliárd leit, hanem csupán 31.9 milliárd leit tehetnek ki. Még ezzel a rendszabállyal is kétséges azonban a költségvetési egyensúly, mert az állami bevételek állandóan csökkennek. Romániában is megtörtént a tisztviselői fizetések mérséklése.
Törökországban 40 millió török font lesz a költségvetési hiány, ami főképpen a vámbevételek elmaradásának a következménye. Az 1931.—32. évi költségvetés a legteljesebb takarékosság jegyében állítódott össze.
Hogy az amerikai államháztartások helyzete tisztán álljon előttünk, nem lesz érdektelen az Amerikai Egyesült-Államok előbb közölt adatai mellé ideiktatni: Peruban 20%-kal csökkentek az állami bevételek és a pénzügyi összeomlás elkerülése céljából az összes tisztviselői fizetéseket 25%-kal leszállították.
Az államháztartások deficitjei majdnem mindenütt ugyanazokra az okokra vezethetők vissza és ezek az okok, úgy látszik, a jövő költségvetési években sem küszöbölődnek ki.
Az államok legnagyobb megterhelése: a hadseregek fenntartása. Majdnem minden költségvetésben — nyíltan, vagy burkoltan — jelentősebb összegek szerepelnek katonai, mint népjóléti célokra. A gazdasági válságban élő Németország minden esztendőben vízre bocsát egy páncélos hajót. Franciaország pedig valóságos erődrendszert épít a határaira. És a kis államok is állig fegyverkeznek.
Komoly feladatot ró az egyes országokra a munkanélküliek támogatása. Anglia, például, olyan összeget költött az utolsó évben a munkanélküliek segélyezésére, amely Magyarország nemzeti jövedelmének felel meg. És egy kitűnő nemzetgazdász azt a szomorú jóslatot röpítette világgá, hogy Angliának esetleg még évtizedekig kell eltartania munkanélkülieket, mert 400 ezer „fölösleges” munkás él az országban. A német munkanélküliség talán már elérte a tetőpontot. Franciaországban, amelyet hosszú ideig a jólét szigetének tartottak az európai nyomor óceánjában, megkezdődött a munkanélküliek szaporodása. Az elmúlt évben Franciaország még büszkén hirdette, hogy legföljebb 8—9 ezer munkanélküli található a területén. Most a hivatalos kimutatás 40—50 ezer kenyerét vesztett munkásról számol be, de ez az adat nem megbízható, mert Franciaországban nincs munkanélküli segély és hiányzik a hatósági munkaközvetítésnek a legtöbb országban bevezetett rendszere is. Léon Blum, a francia szociáldemokraták vezére, legutolsó parlamenti felszólalásában 400—500 ezer munkanélküliről tett említést, ha tehát sem a hivatalos megállapításokat, sem Léon Blum adatait nem fogadjuk el hitelesnek és a középarányosat vesszük, akkor is legalább 200—250 ezer munkanélküli van.
A munkanélküliség megoldása jóval könnyebb volna nemzetközi összefogás útján és igazuk van azoknak, akik nemzetközi közmunkákat sürgetnek, amelyekben az államok egy része tőkével, az államok másik része munkával venne részt. A nemzetközi közmunka feladata lenne a páris—bécs—athéni, a páris—berlin—varsó—moszkvai, az északról délre vezető és az Alpeseket átszelő, továbbá a balti államokból a Balkán felé irányuló autóutak megépítése. Ugyanígy a Rajna és a Rhône, valamint az északnémet csatornák és a Duna összekapcsolása. Az összes európai államok részvételével kellene megoldani az áramfejlesztés problémáját is. Ezeken kívül nagyon fontos volna a vasúti kocsik mai kapcsolási rendszerének automatikus kapcsolási rendszerrel való helyettesítése. Amennyiben ez az összes vasutaknál megtörténne, 5 éven keresztül több mint 600 ezer embert lehetne foglalkoztatni. A munkanélküliség elleni küzdelem nem érhet el nagyobb eredményt, amíg egyes államok indítják meg. A munkanélküliség leküzdése egész Európa feladata.
Európában ma a békeidők 26 vámhatárával szemben 38 van és az 1914-ben érvényes 13 valutával szemben 27. Több vámhatár, mint a háború előtt, az országok közötti nagy bizalmatlanság, az anyagi erőn felüli fegyverkezés és a fogyasztási válságot előidéző munkanélküliség: ez a mai Európa belpolitikai mérlege.
De nem szabad szem elől tévesztenünk azt sem, hogy kifelé sem jobb a helyzet. Ázsia ébred. Pánamerika sem utópia többé.
Itt az ideje az aktív páneurópai politikának, mert ez az egyetlen út Európa megmentésére. A hangzatos pacifizmussal nem lehet semmire sem menni. Olyan gazdasági állapotokat kell teremteni a vámhatárok lebontásával, amelyek önmaguktól megszüntetik a bizalmatlanságot és módot adnak a teljes leszerelésre.
Coudenhove-Kalergi gróf igazságaira kezdenek rádöbbenni az országok. Csak ne legyen késő. Európa ne járjon úgy, mint a régi Görögország, amelynek ellenséges köztársaságai: Théba és Athén csupán akkor találkoztak össze Demosthenes intő szavára, amikor a veszedelem már elkerülhetetlen volt. És Fülöp, a macedónok királya, győzött Chaironeá-nál. Thébát feldúlta, Athént birtokába vette, Spárta pedig jelentéktelen faluvá süllyedt.
A páneurópai mozgalom ne jusson a pánhellén mozgalom sorsára. Mert — ne tagadjuk! — a tizenkettedik órában vagyunk!
Európa szabadságharcáról van szó!
