Possonyi László regényét: Üldözni fognak titeket, mindenkinek érdemes olvasni. Annak is, aki csak heverő olvasmányt kíván, mert szerelmi történetnek is érdekes. Nekem sokkal többet adott. Katolikus iró a szó katolikus irodalmi értelmében és ez a regénye is a katolicizmusban rejlő megváltó erőt hirdeti, mely megrögzött bolsevistából is hívő emberlelket formál egyszerüen azzal, hogy kezébe adja a Bibliát. Nekem mást adott: egy író képét, aki az orosz világot mutatja meg, teljes hüségében, nyugati embernek riasztó kietlenségében, de elfogultság nélkül a szörnyü világ részeseinek, áldozatainak és rajongóinak emberi értéke iránt. Meggyőződéses embereket, akiknek meggyőződése istenkáromlás és világpusztitás, de azt hiszik, ők hozzák a megváltást a nyugati rabságból, sötétségből, életpoklából, képmutató hazugságaiból. A leningrádi nyomor, az egymástól való félelem, a legmegbízhatóbbak rettegése megfigyelésektől, a teljesen szabados élet, melynek minden nő az áldozata — mindez riasztó képtelen nyomoruság és kiszolgáltatottság, mint természetes állapot tökéletesedő ideál — katolikus iró lapjain szinte szenvtelenül, birálat és felháborodás nélkül ábrázolva éppen a tárgyilagosságánál fogva részvétet és szomorúságot kelt a megtépettségükben önként elhelyezkedő embertársak iránt. Nem ismertetést, sem méltatást nem akarok írni, csak rendbeszedni a gondolatokat, miket az olvasmány kiváltott. Egy örökre idegen maradó világ képe tárult elém és benne merőben idegen emberélet, melyben ugyanaz az ember él, küszködik, lángol, szenved és tönkremegy, akit a világunkban testvérnek ismerek és él, küszködik, lángol, bukik és várja a megváltást a maga eszméjétől és hitétől. Ahhoz a nyomorhoz mérten, melyet ott természetszerüen, rájuk mérten viselnek, a mi világunk lázongó forradalmisága szinte üdvösség, mert van kapu, melyet döngethet, ajtó, mely kinyilhatik. És itt minálunk van mindenható Isten, akihez menekülhetünk, ott pedig Isten helyébe a gép lépett, melyet szolgálni kell robotban és hozzáfűződik a pusztán földi élet sarkalló tudata, hogy annál emberebb vagyok, minél rabszolgábbul szolgálom a gépet, napi legkevesebb tizennégy órai munkával szüken kapható kenyérért és kolbászért, rongyokba burkolva és tüdőt fullasztó odukban kemény fekhelyen roskadva.
Akik ebben a szörnyü világban élnek, azokban van hit a világ mozgató elvében. Van erkölcs, abban az értelemben, hogy annál tökéletesebbnek érzik magukat, minél engedelmesebben és odaadóbban teljesitik a tan parancsát és hisznek a jövőben, mely az ő jobbnak, tisztábbnak vélt világuknak meghozza a gyümölcsét. Ötéves terv, majd megint ötéves terv, melynek alapja az embert nem kimélő munka, a tulvilágot pedig pótolja a lelkekben az öt, majd ujabb öt év mulva bekövetkező földi paradicsom. Nagyobb érték-e a földi üdvösség, mely nem következik be, mint a tulvilági, melyből földi életünkben nem kapunk több sót és kenyeret, csak ugy, ahogyan ők sem kapnak, akik lemondtak a tulvilágról? Ez a világ van — azok a milliók rabszolgák, a gyerekek már nem ismernek más világot, beleszületnek az otthoni állatiságba, a gyermekmenhely sivárságába és a gyülöletbe, a burzsuj zsarnokság, hazugság és vallási babona ellen. Dolgozni! Versenyt dolgozni a többiekkel, akik gyülölik a győzteseket, mert irigylik a velejáró jutalmat — egy szalmazsákkal többet, melyből nadrágot, vagy szoknyát varrhatnak maguknak. Lerázni a cári zsarnokságot — ez volt a kezdet, az érthető. De lelkesedve belenyugodni a még nagyobb zsarnokságba és irtózni attól a világtól, melyben nincs zsarnokság, ezt Isten tiszta levegőjében megérteni alig lehet.
De ami érthetetlen, mégis meg van. Mi teszi, hogy meg van? Mi tette, hogy a vakbuzgóságig vallásos népből sokmillió utálattal félrerugja az ikonokat és neveti a csodákat, mint népbutító hazugságokat? Valahogyan mégis csak egy vallásos néphez vonult be Lenin az ő idegen tanaival, könyvből kiirt receptjeivel és napiparancsban kiadhatta a rendeletet, a templomból Isten-ellenes muzeumot kell csinálni? Első dolga a vörös hadsereg volt a fehérek ellen és mikor elbuktak a fehérek, a szurony és ágyu a vörös ország rettegtetésére maradt meg. A nép javára, a népre támaszkodva épitették ki Szovjet-Oroszországot és a nép szláv megadással fogadja az uj tekintélyt, mely nem bizik a népben, hanem minden egyes emberre láthatatlan kémet szabadit rá, akire ugyancsak láthatatlan kém vigyáz, föl egészen a leghatalmasabbig, aki ismerve a maga gépezetét, viszont valamennyiben ráügyelő kémet gyanit. A gép világszemlélete az, mely elkapja a gépész karját is, ha önmaga nem óvakodik a gép meg nem különböztető mechanizmusával szemben. Mind buták, mind gazemberek? Mind megszállottak és apostoli önmegtagadással élnek az eszmének, ha vértanusággal jár is?
Hogyan lett a gépből Isten? Hogyan lett a munkából, mely az ember fenntartására való, bálvány, melyet az emberek a maguk husával tartanak el? A puskák mellett elárasztják az országot propaganda könyvekkel, ujságokkal. Napimunka után müvelődési körökbe terelik az embereket, akik ott hallanak — mindenről mindig ugyanazt. Jaj annak, aki nem mutatkozik meggyőződéses tovarisnak. Az agyban, melybe mindig ugyanazt töltögetik, végül csak az van, amit beletöltögettek. Ezt nevezik propagandának, tanitásnak, fölvilágositásnak. S az eredmény elmaradhatatlan. Az agy nem világosodik, hanem beletompul az egyhanguságba, nem gondolkodik, hanem könyv nélkül tanul és nem töpreng, csak feldolgozza az egyetlen anyagot, amivel telitve van. Alaptétel, hogy egynemü táplálékot adván az agynak, végül hozzáalakul a lélek. Nem ujfajta ember csinál, uj világot, hanem uj világ teremt uj embereket, mivel a réginek nem kellene. Élettanilag dőreség egy társadalmi rend, mely repülőemberek számára van elgondolva, tehát szárnyassá kell átteremteni a földön talpaló embert. Ellenben lelkileg, politikailag azt hiszik, hogy ez lehetséges és meg is csinálják, mivel hatalmi eszközük van hozzá.
Propaganda! Nem uj találmány, mert a tömeget mindig propagandával dolgozták meg. De eddig mindig csak adott alkalommal, adott célból hozták a tömeget a bódultság elmuló állapotába, aztán engedték egyenenként kijózanodni. Most fogva tartják. Csakis állandó ismétléssel és rettegtetéssel érhetik el és egy nemlegességgel, mely döntőbb fontosságu minden pozitiv hatásnál: nem szabad más hangot hallani, csak a propaganda megafonját. El kell szigetelni az ujjá idomitandó embert zavaró, mérlegelésre késztő hatásoktól. Ezért tilos az idegen ujság, az idegen könyv, a pap, aki Istent hirdet, a templom, a történelem, mely szabadságról ad hirt, az erkölcs, mely mást vall, mint a propaganda erkölcs. Mindenki proletár! Látni szabad, de szóvátenni tilos, hogy kerekedett az uj arisztokrácia, mely a nyomor közepette pezsgős orgiákat ül. Szabad a nő — tapasztalni lehet, de tudomásulvenni nem szabad, hogy minden hatalmasabb ahhoz a nőhöz nyulhat, akire kedve támad. A leningrádi bőrkabátos Moszkvába kerül és ott piperkőccé alakul át. Genfben pedig már mint kegyelmes urat küldik tömött pénztárcával és saját autóval. Korrupció, hazugság, harácsolás, hedonista élvezethajhászás — ez van, de a propaganda GPU börtönnel, számüzetéssel és golyóval tiltja, hogy észrevegyék. A hatalom igazi alapja nem a hirdetett tan, hanem a köteles hallgatás.
A Possonyi László Lidája tizennégyéves korában kiszabadul a fehérek ocsmány karjaiból és lelkesedve fölesküdött a vörös világra. A munka az ő istene, a Nyugatot gyülöli, a nő felszabadult a háztartás alatti rabszolgaságából, a szerelem a legmellékesebb valami, amit férfi, nő elintéz egymással, szemben a hazug nyivákolással, mellyel a burzsuj vallásvilága a semmittevők foglalkozásává teszi. És elébe vetődik egy fiatal léha francia, akit első perctől fogva megvet és aki kajánul kérdi tőle, miért is tart ki tiz év óta a bénára kinzott volt fehértiszt mellett, akinek mégse szovjetileg sem házastársa. Mi az, hogy a bőrkabátos GPU-ember, aki akárkihez nyúlhat, épen csak ő hozzá ragaszkodik és barátnője miért vállal inkább örök éhséget, semhogy megválnék gyermekeitől. És mi az, ami annyi férfi sóvárgása mellett beleszédíti az utált francia karjaiba? És hogy is lehetett, hogy kezébe akadt egy rongyos Biblia és annak az olvasása más képet mutat neki a világról és eltölti a tudattal, hogy van Isten!
Mennyire igaza van a propagandának, hogy elzárja az embert a régi világ legcsekélyebb behatásától. Az az árva ócska Biblia rombadönt minden propaganda hatást. Az a léha, munkakerülő francia megnyitja szemét, mely cár helyén most cárt lát és felszabaditott nép helyett rabszolgacsürhét.
Képtelenség, hogy egy ujjáalakult lélek, ma már ennek a világnak a teremtése, egy nevetségesnek tartott könyvnek a hatása alatt visszaalakuljon.
Hogy a regénybeli Lida mégis más lett, arra vall, hogy sohasem is volt más. Az új világ káprázata, megrögzített hite alatt változatlanul megvolt a régi lelki építmény, melyen évezredek munkálkodtak. A régi ember az ő régi természetadta, isteni szentesítéssel megerősített mivoltában megmaradt, mint az ősi ház, melyre emeletet húztak rá. Nem lehet átalakítani az embert, és ezt sajnos a propaganda jobban tudja, mint mi, akik az emberi irgalomra, az emberi szabadság és Isten hirdette világrendre esküszünk, de mindig azzal a tétova bizonytalansággal, hogy íme, már húsz esztendeje várunk az új alakulások összeomlására, s még mindig nem omlottak össze. Új életnek nézzük, mely a régi helyébe lép. Nem lép a régi helyébe, mert az új nem tudja megváltoztatni az embert, aki a régi világban nem parancsnak engedelmeskedik, hanem a saját természetének. A propaganda csodákat művel, a propaganda szuggesztióval, rettegtetéssel és kecsegtetéssel elkábítja és akaratlanná teheti az embert, de sohasem érheti el, hogy az akaratlanság örökké tartson és az állandóan beoltott altatószer hatása ne kopjon. A propaganda lefoglalhat időszakot, de történelmet nem az elkábított és gúzsba kötött, természetével ellentétes emberiség fog csinálni.
