Hjalmar Schacht lemondásáról beszélnek. Gerincét veszítené el a német jegybank, amely, ha nem is veszítette el, de amelynek tárcáiban és trezorjaiban csunyán leapadtak a devizakészletek. Állítólag ujabb 50 milliós hiány előtt állnak. A szám groteszkül félelmetes. Mi lesz most? Sorsdöntő válságrendeletek kibocsátásáról beszélnek, írnak, táviratoznak, telefonoznak. Ezeket a rendeleteket, legalább is amíg ezeket a sorokat írjuk, még nem ismerjük pontosan, de így in bianco is… Lehet megoldani rendeletekkel egy válságot, amelyet jórészben éppen rendeletek idéztek fel, egy rendeletekkel megkötött, egy rendeletekbe kötött gazdasági élet? Ami Németországban megbukott, az intervencionizmus politikája. Ami Németországban megbukott a kollektivizmus, amely mindig és mindenütt meg fog bukni, legyen az akár bolsevizmus, vagy nevezzék akár nacionalszocializmusnak. Amire Németországnak szüksége van: a szabadság. Gazdasági szabadság, társadalmi szabadság, szellemi szabadság. Szabadsága az egyénnek, a vagyonnak, a munkának, ami nélkül nincs előrejutás, nincs kezdeményezés, nincs felelősségteljes termelés.
Leírjuk ezt ide, mert voltak és vannak nálunk is irányzatok, amelyek a kötött gazdálkodás fentartását és az intervencionizmus elmélyítését akarták. Nem is utánzásból. Nem is a hitlerizmus sikerén felbuzdulva, ami az is nehezebb lenne, mert hiszen a hitlerizmusnak legalább idáig sem egy pfennig értékű, sem egy miligram sulyú gazdasági sikere nem volt, hanem egyszerűen azért, mert ezt így szokták meg. Így vették át a háboruból, így folytatták a háboru után, divatos európai jelszavak ezt a törekvést látszottak megtámasztani még tudományosan is. Tudomány! Persze itt csak arról a tudományról lehet szó, amelynek se gerince, se életmeggyőződése, de amely pillanatok alatt a megfizetett nő örök készségével és mindig és mindenki számára kapható diszponáltságával borul a hatalom karjaiba. Ez az a tudomány, amire az egyébként a csontja velejéig is igazán tudományosan felvilágosult II. Frigyes porosz király mondta, a nagy király, Voltaire barátja és tanitványa: — Csak hóditsanak meg katonáim egy tartományt, nyomban fogok találni tudósokat, akik a tartományunkra való történelmi igényeimet tudományosan be fogják bizonyítani. Ezeket az áltudósokat persze nem tudja meggyőzni semmi se, de a legkevésbé az élet és a tények, amelyek szinte pillanatonként cáfolnak rá legnyugalmasabb elméleteikre is. Nálunk is… Mit törődtek vele, hogy az üzemek és az állami szervek revíziójánál, egy a legkövetkezetesebben keresztülvitt és legridegebben lefolytatott intervenciós politika közben, hány embert állítottak fel az asztaltól, hány embert tettek földönfutóvá, adófizetőket egzisztencia nélküli koldusokká, hogyan pusztítottak bele ezáltal a fogyasztóba, fogyasztáson át a forgalomba, forgalmon át a termelésbe és végül a nemzet gazdasági életének egész együttesébe, amely élni, igazán felvirágozni csak a szabadságban tud, a gazdasági és az egyéni szabadságban.
Hanyatthomlok jöttek, de hanyatthomlok buktak is ezek az új jelszavak és ezek az új elméletek, amelyeknek kétségkívül egyik legzamatosabbja volt az, amelyet autarchiának neveznek. Miért haragszunk mi ilyen nagyon ezekre a dolgokra? Természetesen azért is, mert ellentmondanak minden józan észnek és minden az emberi és a társadalmi szabadságról vallott elveinknek. De ha csak ezért haragudnánk, akkor az kevés lenne, mert akkor csak valami szellemi vagy erkölcsi gőgből haragudnánk. Mi azonban nagyon kézzelfogható, nagyon is közeli okokból haragszunk az intervencionizmus politikára. A kötött gazdasági rendszerre. Azért, mert csunyává teszi az életet és nehézzé a megélhetést. Gúzsba köti gazdasági életben nem élhetik ki magukat a gazdaság klasszikus törvényei, a kereslet és a kínálat egymásrabató áralakító ereje. Magyarul: a kötött gazdasági rendszer a drágaság. A gazdasági szabadság az olcsóság. A szabadság jelenti a fogyasztó védelmét. Tehát a gazdasági szabadság életben egyszerre a reális okosságot és az emberszerető humanizmust.
Olcsóság! Ébredő tavaszban ezt reklamáljuk. Kívánjuk különösen most, hogy tavaszt érzünk nemcsak az erejétől terhes természetben, hanem valahogy az emberek idegeiben is. Ezt nem lehet nem észrevenni: mostanában van itt egy bizonyos optimizmus. Az emberek bíznak valamiben. Ezt a hangulatot kell most okosan és tisztességesen kiaknázni, még pedig úgy hisszük, hogy egyszerre kétféleképpen is. Úgy, hogy ennek a hívő és bizakodó, ennek a mosolyba szállt, ennek a felvidult nézésű magyar társadalomnak munkát és munkaalkalmakat teremtünk. De ugyanakkor úgy is, hogy az életet olcsóbbá és könnyebbé, az életet emberibbé és élhetőbbé tesszük. Ha gégéjénél fogva fojtjuk meg a gyilkos drágaságot. A drágaságot, amiről nem azért mondjuk, hogy gyilkos, mintha szeretnők az erős szavakat, hanem azért, mert ennél gyöngébb szót egyszerűen nem tudunk rá. Gyilkos, igenis gyilkos, hiszen részletekben öli az embereket. Gondok idegeket szakítanak, véredényeket meszesítenek, a gond fizikailag is megüli a szívet, lázas tempójúvá fokozza fel a vérkeringést. És hát nem embertelen dolog, hogy okos, tudós, tanult, müvelt, tehetséges, lelkükben, elméjükben, de a két kezükben is tisztességes emberek a gondmadár csőre alá kénytelenek vetni idejüket — az időt, ami pedig éppen úgy az emberé kellene hogy legyen, mint testéből a hús, a vér, a csontozat — azt az időt, mely alatt nem is mondjuk, hogy szórakozhatnának, de dolgozhatnának. Értékeket alkothatnának. Gépeket, kenyeret, könyveket, muzsikát, hidakat, kikötőket, egy új nemesebb gyümölcsfajtát vagy tudom én mit produkálhatnának. A gond a munkától rabolja el az embert. A gond lehetetlenné teszi az embert, de így a társadalom haladását is. A gond éppen ezért — merjük kimondani — anélkül hogy intézmény lenne, mégis a legreakciósabb intézmények egyike.
Olcsóság. Húsvétra a HÉV állítólag leszállítja tarifáját. Ezt várjuk és várjuk a folytatását. Várjuk a BESzKÁR-nál, ahol íme minden apróféták álaggodalma ellenére milyen diadalmasan vált be a kisszakasz, várjuk a postánál, a távírónál, a telefónnál. A vasútnál is, amelynek új elnöke, ez a legkitünőbb és legeurópaibb Senn Ottó bizonyára legszemélyesebb programjává tette a mostani lehetetlen tarifák revízióját. Várjuk az olcsóságot a gáz- és az elektromos művektől, de várjuk minden mástól, mert nem kizsákmányoltatási célzatokból is. Itt vannak a vásárcsarnoki illetékek. Hát nem lehetetlen — vagy talán éppen azért lehető, mert annyira lehetetlen — hogy egy 300 százalékos árkülönbözet épüljön áthághatlan falként termelő és fogyasztó közt. Hiszen az, amit így illetékekben elszednek, maholnap — de mért mondjuk maholnap, amikor már régen mategnap — meghalad minden állami adót is. Ekkora surtaxe-ot nem bírnak el az emberek, ekkora surtaxe-ot nem bír meg az élet. Az olyan keserü karikaturának, hogy a magyar cukor a trieszti kikötőben körülbelül kilencszer olyan olcsó, mint a budapesti fogyasztó üzletben, minden gazdasági életnek tönkre kell mennie. Keserü karikatúra az édes cukor körül. Azután itt van a tejrendelet is, amelynek megváltoztatása ma már körülbelül akkora fejfájást okoz a miniszternek, mint amilyen okozott a termelőknek és a fogyasztóknak annak kibocsátása. Ezek itt vannak a hibák tömegei. Sorfalak és sürü sövények hibákból, falak és sáncok. Kötött gazdasági rendszer.
Németországban most nagyot bukott. De ami Németországban van, az csak eltorzítása egy kötött gazdasági rendszernek, túlzás, amit egyszerűbb formájában bár, de lényegileg intézménnyessé akarták és akarnak tenni a legtöbb európai országban. Németországban a túlzás bukott meg, de ez nem azt jelenti, hogy a többi országokban megélhet a mondjuk úgy, szelidebb intervencionizmus, vagy hogy a többi országok megélhetnek ebben az akárhogyan is leszelidített, de alkatilag mérges és mérgező rendszerben. Nem! A kötött gazdasági rendszer úgy ahogy van és úgy ahogy nem lenne szabad lennie, úgy elviségének és gyakorlatának, rendeleteinek és tilalmainak egész masszájában háborús hagyaték. A háború elmúlt, de itt maradt — és tőle több mint másfél évtizeddel a fegyverszünet után is! — ez az egész arzenál bürokratikus rendeletekből, szertár és fegyvertár, amelyben egy mérhetlen hatalmi vágy, egy beteges uralmi komplexum, de főként egy életellenesség és gőgös tudatlanság mutatkozik meg. A békevilág nem élhet háborús kenyéren. Nem lehet álló béke közepette háborús módra élni, békében gazdasági háborút és polgárháborút folytatni, gazdasági forradalmakat és ellenforradalmakat lepergetni. Ehből elég volt. A világ élni akar. A kötött gazdaság szegénységet jelent, de a szegénység további szövevényeiben lelkületi bajokat, társadalmi nyugtalanságokat, forradalmi és — ne tagadjuk — háborús veszélyt is. Aminek nem szabad lenni. Nem lehet, hogy egy régi háború csökevényeiből — a kötött gazdasági rendszer pedig az — új háborúnak akár csak kisértő gondolata is csirázzék. A világ élni akar. A világ békét akar. A világ élni és enni akar. Németországban megbukott a kötött gazdasági rendszer. Most tanuljunk! Nem ugyan a németektől, de a német példából. Amely egy katasztrófa iskolásan történelmi példája.
