Vajjon milyen rangsora az országoknak, amely a következőként indul?: Nagybritannia, Németország, Svájc, Magyarország és melynek egyelőre folytatása nincs. Talán a nemzeti vagyon és jövedelem nagysága szerint következnének így az államok egymásután? Vagy talán az ipari termelés nagyságának sorrendjét mutatja ez a lista, vagy esetleg az automobilok száma szerint osztályozza az egyes országokat? Nem. Úgy kerültünk erre az előkelő helyre, hogy a Nemzetközi Munkaügyi Hivatal által a legkisebb munkabérek megállapítására nézve kidolgozott egyezménytervezetet sietünk becikkelyezni, lekönyökölve a nagy rohanásban Franciaországot, Belgiumot, Hollandiát, a skandináv államokat, Olaszországot, Ausztriát, Csehszlovákiát, egyéb más visszamaradott és reakciós államokkal együtt. Most azután jelentjük Genfnek, hogy a szociális olajcseppekben nálunk igazán nincsen hiány.
Miről tárgyal parlamentünk a mai válságos időkben? A munkaalkalmak szaporításáról? hogy minél több munkásnak lehessen kenyeret adni? Dehogy is. Inkább arról, hogy lehessen az államnak a munkabérek megállapításába való beleszólásának törvényes alapot teremteni. Lapunk másik helyén már írtunk arról, hogy a szocialista példa mennyire ragadós a mi kormányunknál, mikor a karteleket akarja megrendszabályozni. A jóból azonban sohasem elég a sok. A munkabér-minimumot előszőr a szocialista Ausztráliában iktatták törvénybe. Hozzá kell tennünk, hogy nem keresztényi könyörületből, hanem Ausztrália fehér lakosságának emberi önzéséből. Mert ez volt az egyik eszköz arra, hogy megakadályozzák az igénytelen, bérlenyomó kuli alkalmazását. Nosza kövessük mi is földrajzi és politikai ellenlábasaink példáját!
Megáll az ember esze! Ez a receptje a kormánynak a munkanélküliség csökkentésére? Nem lehetne az olyan törvényjavaslat kidolgozása előtt utasítani a referenst arra, nézzen meg egynéhány közgazdasági könyvet, ha olyan ügyről van szó, ahol már tapasztalatok állanak a rendelkezésére. Üsse fel például a Handwörterbuch der Staatswissenschaften című lexikon munkabérpolitika című fejezetét. Ebben megtalálhatja, hogy a munkabérminimum bevezetése Ausztráliában és Angliában azt eredményezte, hogy a drágább férfimunkát olcsóbb női munkával pótolták, vagy pedig az emberi munkaerőt géppel helyettesítették. Ez az út vezet a munkanélküliség enyhítéséhez? „A bérmegállapítás végeredményben a munkateljesítménytől függ. Minden béremelés visszaháramlik a munkások vállára, akik csak a termelés emelkedésétől várhatnak előnyöket, nem pedig a névleges béremeléstől, amely csak akkor lehet előnyös, ha ezt a termelés növekedése kíséri.” Ezt mondja Zwiedeneck-Südenhorst professzor, egy objektív tudós, nem valami „munkaadóérdekeltség íródeákja”. A munkásságnak semmi haszna nem lesz ilyen danaidák szándékától.
Az egyezmény aláírása értelmében Magyarország kötelezve van arra, hogy eljárásokat létesítsen és fenntartson, amelyek lehetővé teszik a legkisebb munkabérek megállapítását, olyan iparokban foglalkoztatott munkások javára, amely iparokban a munkabéreknek akár kollektív szerződések által, akár más úton való megállapítására vonatkozóan hatékony eljárások nincsenek és ahol a munkabérek rendkívül kicsinyek. Az egyezményben megállapított rendelkezések érvényesítése céljából azonban még külön törvényjavaslatot kell az országgyűlés elé terjeszteni, és csak ennek törvényerőre emelkedése után lehet az egyezményt megerősíteni. Remélhetően addig a kormány mégis meg fogja gondolni, hogy rekordot állítson-e fel a szociálpolitikai törvényhozás terén.
A törvényjavaslat képviselőházi vitája kétségbeejtő képet ad egyes felszólalók közgazdasági tájékozottságáról. Ugyanegy mondatban követelik a bérminimumot és a munkanélküliség csökkentését, mintha a bérminimum törvénybeiktatása nem egy további munkanélküliségi hullám megindítója volna. Ez végül is a közgazdasági intelligencia kérdése, úgy hogy annak hiányát nem kifogásolhatjuk. Annyit azonban el lehet várni a Magyarország forumán beszélőktől, hogy legalább az adataik legyenek hitelesek. Buday Dezső képviselő azt mondotta, hogy a textilgyárakban napi 80—100 fillér bért fizetnek. Ezzel szemben az 1927. évi hivatalos statisztika szerint textiliparban az átlagos kereset a férfiaknál napi 4.22 P., a kötőszövőknél 5.38, és nőmunkásoknál 2.73 pengő. Propper Sándor képviselő adatai szerint egy porcellánygyárban a munkások átlagos hetikeresete 15 pengő körül mozog, és vannak olyanok is, akik 5—6 pengőt keresnek hetenként. A hivatalos statisztika szerint, melyet a Társadalombiztosító Intézet állított össze, a porcellániparban az átlagos hetikereset 25 pengő. Ugyancsak az említett képviselő mondotta, hogy egy cukorgyár szakmunkásai 20 fillér órabért kapnak, holott a cukorgyárakban fizetett átlag-munkabér, amelyet a tanulatlan munkások bére nem nyom le, napi 3.31 pengő.
Nem akarjuk állítani, hogy a munkásság bérjövedelme gondtalan megélhetést tesz lehetővé, az azonban tény, hogy amikor a lakosság valamennyi kategóriájának jövedelme a háború előtti állapothoz képest csökkent, addig éppen az ipari munkabér mozog a háború előtti színvonalon. A legutolsó hivatalos statisztika szerint az ipari munkabérindex a következőképpen alakult:
| Szakmunkás | 104.4 |
| betanított munkás | 103.7 |
| tanulatlan munkás | 114.2 |
| női munkás | 110.5 |
| ifjú munkás | 133.6 |
A reálmunkabérek a szakmunkások és a betanított munkások kategóriájában valamivel 4 százalékkal alatta vannak a békeparitásnak, azonban a többi munkakategóriák már meghaladják azt.
Minden törvényes szabályozás nélkül a magyarországi munkabérek állandó emelkedést mutatnak. Egy gyári munkás átlagos évi keresete a hivatalos statisztika szerint 1926-ban 1375 pengő, 1927-ben 1470, 1928-ban pedig 1529 pengő. Egy gyárimunkás átlagos napi keresete tehát 5 pengő 40 fillér, ami mindenesetre olyan összeg, amely összehasonlíthatatlanul más élet-standardot biztosít az ipari munkásnak, mint a mezőgazdasági munkásnak. Egy öttagú családnál három keresőt számítva, az összes kereset eléri, sőt, meghaladja egy kispolgári család szokásos évi jövedelmét.
Hogy ezt a munkabérminimum-törvény növelni fogja, abban tiszteletteljesen tamáskodunk.
