Abból a tényből, hogy a Bank of England beszüntette készfizetéseit — vagyis bankjegyeit nem váltja át aranyra —, sok helyütt az a téves felfogás kapott lábra, mintha ez azt jelentené, hogy Anglia feladta az aranyat mint csereeszközt és értékmérőt. Ebből azt a hibás következtetést vonják le, mintha az arany elveszítette volna azt a szerepet, amelyet pénzként immár évszázadok óta betölt.
Ezzel a téves felfogással szemben tisztázni kell, hogy sem Anglia, sem a többi ország, amely beszüntette a készfizetést, vagyis felfüggesztette a bankjegyek aranyra váltását, nem akarja megszüntetni az arany szerepét mint értékmérő és csereeszköz. Egyszerűen az történt, hogy ezen országok jegybankjai nem tudták teljesíteni azt a kötelezettségüket, hogy bankjegyeiket aranyra váltsák, illetve a törvényes értékparitáson bankjegyeikért aranyat vagy devizát szolgáltassanak. Ahhoz, hogy az arany valutáris szerepe megszűnjék, a világnak olyan más jószágot kellene találnia, amely az arany helyett betöltheti az értékmérő és csereeszköz funkcióját. Ilyen jószágot azonban még senki sem talált, és nincs is kilátás rá, hogy valaki találjon. Egyedül az arany alkalmas e funkciók ellátására: egyrészt világszerte nagyra értékelik, ami nemzetközi fizetési eszközzé teszi; másrészt könnyen osztható, ritka és állagváltozás nélkül megőrizhető. Nincs más áru, amely mindezeket a tulajdonságokat egyesítené.
Eltekintve attól, hogy a Föld 2 milliárd lakójából 1,2 milliárd az aranyat választotta valutáris pénzül, az arany ipari felhasználása is olyan jelentős, hogy az évente kibányászott sárga fém körülbelül felét nem monetáris célokra fordítják. A Népszövetség aranybizottságának becslése szerint 1930-ban 404 millió dollár értékű kitermeléssel szemben 180 millió dollár értékű aranyat használtak fel nem monetáris célokra. Ugyanezen becslés szerint 1940-re ez úgy változik majd, hogy 370 millió dollárra becsült kitermeléssel szemben 200 millió dollárt fordítanak ipari és egyéb nem monetáris célokra. Az arany tehát nem pusztán képzelt érték, hiszen a kitermelt mennyiség mintegy felét nem pénzcélokra használják fel.
Az amerikai közgazdasági iskola, különösen a háború után, mélyrehatóan vizsgálta, vajon nem lehetne-e az arany csereeszközi és értékmérő szerepét valami mással helyettesíteni. Így került szóba a manipulált dollár, az indexdollár és más hasonló elképzelések gondolata. Mindezek azonban kivitelezhetetlennek bizonyultak, és egyetlen olyan elképzelés sem kristályosodott ki, amely akár részben is megvalósíthatónak mutatkozott volna. Mindenki ismeri az arany pénzszerepével járó óriási hátrányokat. Különösen súlyos az, amire Cassel és iskolája rámutatott: az arany termelése egyre csökken, és már nem tart lépést más javak termelési ütemével. Ebből következik az arany értékének emelkedése és a többi áru árszínvonalának csökkenése, vagyis mindazok a bajok, amelyekkel ma meg kell küzdenünk. Mindezek ellenére, jobb híján, azzal kell számolnunk, hogy az aranyat nem tudjuk megfosztani világszerte betöltött valutáris jelentőségétől; minden fogyatékossága ellenére továbbra is ez lehet az egyetlen értékmérő és fizetési eszköz.
Az angol parlament Macmillan-bizottságának jelentése utal arra, hogy a háború előtti időkben az aranynak inkább csereeszközi, mint értékmérői jelentősége lépett előtérbe, mert akkor tényleg az aranyérmék bonyolították le a pénzforgalmat. A háború után az aranynak inkább az értékmérői jelentősége domborodott ki, mert az aranyérmék világszerte eltűntek a forgalomból, és az azt helyettesítő bankjegyek bonyolították le a pénzforgalmat. Ezek a bankjegyek azonban csak helyettesítik az aranyat, amely fedezetükül szolgál; értéküket éppen az a biztonság vagy valószínűség adja meg, hogy bármikor tényleg aranyra cserélhetők. Mihelyt ez a biztonság megszűnik, vagy a kicserélés valószínűsége csökken, beáll a bankjegy diszázsiója, mégpedig olyan mértékben, amilyen mértékben kétségessé vagy valószínűtlenné, hosszabb vagy rövidebb időre veszélyeztetetté válik, hogy a bankjegy tényleg aranyra lesz cserélhető. Azok az országok tehát, amelyekről azt mondjuk, hogy feladták az aranystandardot, nem azt tették, hogy az aranyat megfosztották volna értékmérői és fizetési eszközi jelentőségétől, hanem azt, hogy ideiglenesen a bankjegy aranyra válthatóságát függesztették fel; az ilyen országokban a bankjegy nemzetközi értékelése attól függ, hogy az illető ország lakossága és a külföld mennyire bízik abban, hogy a forgalomban levő bankjegyek utóbb ismét aranyra lesznek válthatók.
Azok a kísérletek, hogy valamely ország pénzforgalmát az aranytól függetlenítsék, igen régi keletűek, de minden alkalommal teljesen csődöt mondtak. Az első ilyen kísérletet a tizennyolcadik század elején John Law kockáztatta meg, aki Franciaországban a „Banque Royale” néven állami jegybankká tett intézet útján pénzjegyeket hozott forgalomba, és a pénz alapjául a nemesfém helyett az általa állandóbb értékűnek tartott földet igyekezett megtenni. Utóbb a földet is elejtette mint pénzalapot, és azt hitte, hogy az állam a saját hitelére is forgalomba hozhat papírpénzt. Ez a zseniális, de gazdaságilag elhibázott kísérlet éppen úgy romlásra vezetett, mint később a nagy francia forradalom idején kibocsátott assignaták, amelyeknek árfolyama végül katasztrofálisan lesüllyedt. Ugyanígy járt a hasonló dán kísérlet a tizenkilencedik század elején.
Akik a mai pénzbajok közepette az 1923-ban Németországban megvalósított Rentenmark pillanatnyi sikerére gondolnak, és ebből azt következtetik, hogy a belső vagyon által fedezett bankjegyek értékparitása biztosítható, két körülményről feledkeznek meg. Először is arról, hogy amikor Karl Helfferich terve napvilágot látott, Németországban a márka összeroppanása már olyan mértékű volt, hogy egy aranymárka ára 600 billió papírmárkára emelkedett, úgyhogy a pénzforgalom lebonyolítása teljesen lehetetlenné vált. Ebben a lélektani hangulatban a közönség természetesen minden olyan megoldást örömmel üdvözölt, amely — ha csak illúzió árán is — hozzájuttatta valamely elfogadható pénzeszközhöz. A Rentenmark esete azonban azt is bizonyítja, mi a sorsa a nemesfémfedezet nélkül ingatlanokra és ipari vagyonra biztosított bankjegynek: már 3–4 hónapos fennállása után 15%-os diszázsiója volt. Kétséget sem szenved, hogy ha a Deutsche Golddiskontbank, majd a biztos alapokra fektetett aranyvaluta megteremtése még néhány hónapig késett volna, a Rentenmark ugyanarra a sorsra jutott volna, mint az assignaták.
Teljesen téves úton járnak tehát azok, akik azt képzelik, hogy a földre vagy más hazai vagyonra biztosított pénzjegyek, illetve bármilyen formában kibocsátott államjegyek kibocsátásával el lehetne látni az arannyal fedezett bankjegyek funkcióját. Pénz gyanánt csakis olyan fedezet szolgálhat, amelynek nemzetközi értéke van, és amely valóságos kicserélhetőségénél fogva alkalmas a pénz funkcióinak betöltésére. A földdel való fedezet nem jelent semmit, hiszen a pénzjegyet nem lehet megfelelő értékű földre cserélni; az ilyképpen biztosított pénzjegyeknek semmiféle nemzetközi értékük nem volna, nemzetközi érték nélkül pedig állandó értékű pénz el sem képzelhető. Ezenfelül minden olyan pénz megteremtése, amely nem az aranyra épül, korlátlan lehetőséget nyújt az inflációra, és elkerülhetetlenül oda is vezet. Akik tehát azon törik a fejüket, hogy az aranyon kívül más javakkal vagy ingatlanokkal fedezett, illetve az állam hitelképességére épülő pénzjegyeket hozzanak forgalomba, nyilván az infláció felé törekszenek. Hogy pedig az infláció mit jelent, azt a háború utáni tapasztalatokból mindannyian megtanulhattuk. Aki valamely országban akármilyen tetszetős jelszó vagy népszerű forma alatt inflációt akar előidézni, az semmiben sem különbözik a pénzhamisítótól, mert a pénzhamisítás fizikai, az infláció azonban gazdasági bűncselekmény; egyéb különbség a kettő között nincs. Mindkettő a vagyon és a jövedelem megoszlásának erőszakos és igazságtalan irányítása, amelynek hátrányaival az arany ritkaságából vagy hiányából származó bajok és nehézségek össze sem hasonlíthatók.
Minthogy nálunk is nap mint nap jelennek meg a legkülönfélébb fantasztikus tervek, amelyek államjegyek, földdel fedezett pénz, munkapénz és hasonlók megteremtésével akarnak segíteni a pillanatnyi nehézségeken, nyíltan és határozottan ki kell mondani, hogy a kérdés semmiféle ilyen technikázással nem oldható meg. Megvannak annak gazdasági törvényei és szabályai, hogy a gazdasági élet miként alkalmazkodjon — bár súlyos gondok és nehézségek között — az arany mennyiségének és így értékének ingadozásához. Arra azonban még senki sem talált szabályt, hogyan lehetne az aranyat kiemelni abból a monopolhelyzetből, amelyet a pénzforgalom ellátásában betölt.
