A bűnös korban ez a szó úgy hatott volna, mintha ma azt mondanók: leemelkedni, fölsüllyedni. Ha nem humorosan mondják, ostobaság. Ma komoly szó, komoly fogalommal, melyet mindenki megért és komolyan vesz.
Mit jelent? Azt, ami már volt, mielőtt ezzel a szóval illették. A düledező házat lebontották, a fölöslegessé vált méreteket összevonták, az elszegényedett gazdag leszállította életszintjét. Megtörtént minden anélkül, hogy ezzel a németek csinálta szóval jelezték volna és átvették a magyar nyelvbe fülhasogató germánizmusképpen, mely ma már a legmagyarabb fület sem hasogatja.
Leépíteni. Butaság? Ellenkezőleg, a legrosszabbhiszemű agyafúrtság. A háború rombolt és pusztított, a háború utáni békéhez tehát az építés képzete fűződik. Újra építeni, amit a háború szétlőtt. Úgy de a béke tovább folytatta a rombolást és ezt őszintén elismerni nem lehet. Építeni, ez a béke feladata, rombolni a háború természete. Hát tartsuk meg a rombolás munkájához az építés szavát és mivel nyomában mégsem emelkednek az új falak, építsünk – le.
Leépítettünk gyárakat, bankokat, intézményeket. A gyárak dologtalanok lettek, a bankok pénz nélkül hápogtak, a hivatalok az utcára építették le alkalmazottaikat. Amihez a leépítés nyúlt, ott valami megszűnt csak úgy, mint azelőtt, amikor ezt lebontásnak, megszűnésnek, leszerelésnek, összezsugorodásnak nevezték.
Hazugság, mellyel magunkat áltatjuk. Még az sem igaz, hogy ami volt és nincs, azt magunk romboltuk le. Ínségben és tehetetlenségben erőtlenül összerogytunk, azt mondván, hogy lefeküdtünk. Kezünkből elfogyott a kenyér – elhatároztuk, hogy nem esszük meg. Ha füstölöghetett volna a kémény, nem fűtöttük volna a kazánt? De nem füstölöghetett, tehát leállítottuk. Kinek fáj, ha boltjában, irodájában kétannyi ember keresett volna? De felének sem akadt dolga, kikoptak, tehát leépítettünk. Ott állunk a romlás mellett és amit az művel, sima szóval kijelentjük, hogy csináltuk. Amit pedig mégis csinálunk, alkalmazkodás, hogy a romlást minél tovább elbírjuk. A rosszra fordult világ tovább halad a rossz útján és mind távolabb jut még attól az állapottól is, melyben az utolsó ágyúvillanás lánggal világította Európát. És ezt valljuk be? Mi lenne akkor önérzetünkből? Ilyen hitványnak, tehetetlennek nem vallhatjuk magunkat. Megtesszük cselekedetnek, ami velünk történik.
Háború végével a katonák leszereltek, elkergették a nőket, kik távollétük alatt helyettesítették őket. Nem volt annyi elkergethető nő, ahány visszaáramló férfi volt. Nem építettünk új házakat, hanem a régiekben összezsúfolódtunk és folyt a hajsza lakás után, melyből valaki mást ki kellett szorítani. A földet nem művelték nagyobb hozamra – élelemhiány. Ami arany volt, gránátban és bombában pukkadt szét. Pénzhiány, vashiány és fahiány, fonalhiány és szénhiány. Mindezt meg lehet szerezni munkával és volt munkahiány.
Volt a világnak egy nagyszerű gazdasági szervezete, mely nem ismert semmit ezekből a hiányokból. Összhangzatos forrása a keresetnek. Ami az egyiknek volt, rendelkezésre állt a másiknak. Ezt a szervezetet helyreállítva éppúgy kiküszöbölte volna a hiányokat, ahogy annakelőtte nem engedte beállani őket. Ez alkotás, építés lenne. Szégyen és gyalázat volna ezt nem tenni és mást sem tenni a helyébe. De új korszak a történelemben, ha a régi összeműködés helyett új világot csinálunk, amelyben a régi fölösleges és tökéletlen. Tehát állandósítsuk az ellenséges határokat és mondjuk: nemzeti gazdálkodás. Nem vagyunk olyan bolondok, hogy idegennek adunk munkát, kenyeret, mindent magunk végzünk el a magunk embereivel. A világgazdasági szervezet szétbomlott – ez romlás. De ha elnevezzük autarchiának, akkor új világot építettünk.
A szörnyű nyomorból ki kellene menteni a nyomorgókat. Erre nem vagyunk képesek. Ellenben kisütjük, hogy az egyes ember nem számít a közösség mellett. Mellékes, hogy az egyes emberek elpusztulnak, vagy maguk vetnek véget életüknek. A fődolog a közösség. Ha ez megkíván néhánymillió egyes életét, oda kell adni. És nevelni kell az embereket a létük mellékességének tudatára, aztán nem zúgolódnak, ha nyomorognak s nem bánják, ha meghalnak. Az ember pusztul, az egész megmarad. Oroszországban kollektivizmus, másutt nacionalizmus: Leépítettünk.
A háború okozott minden bajt és a háborút okozta a hitvány régi világ, melyben az egyén volt az úr. Az egyénből közösség lett, tehát a háborúnak megszűnt a kórokozója. Nem szabad meglátni, hogy éppen most az összességek hol bolsevista, hol kapitalista ellenességben, hol zárt nemzeti ellenségességben kerülnek egymással szembe. A háborúnak csak ki kell pattannia a felsorakozott ellenségek között. Ellenben semmi baj, ha állig fegyverben álló hadseregeket tartanak, nehogy háború legyen. Ha keresztül-kasul kötik a szövetségeket, a béke megóvására és ezek a szövetségek háborúba indulnak a béke védelmében. Megnemtámadási szerződés – milyen nagyszerű szó arra, amit azelőtt hadiszövetségnek mondtak.
Itt kapitalizmus, ott szocializmus. A kapitalizmus az emberiség barátja, a szocializmus az ellensége. Lehet-e bevallani, hogy a világfenntartó kapitalizmust elnyeli a szocializmus? Soha. Ellenben nyakára hágni a szocialistáknak és átvenni tőlük a szocializmust, ez világmentés, új eszközökkel. Le a szocializmussal és éljen az államszocializmus, a nemzeti szocializmus, a keresztényszocializmus. Amit eddig csak a proletárok műveltek osztályharc alapján, a polgárság csinálja. Kapitalista alapon nekimenni a tőkének, magántulajdon alapon rablásnak minősíteni a vagyont. Meglátni ebben a szocializmus érvényesülését magában a polgári társadalomban és gondolkodásban is? Ha elnevezzük a kapitalizmus reformjának, erre nincs szükség.
Szétugrasztott családok. Az ember a fronton asszonyt rabol, az asszony itthon özvegyen maradva, a lány minden remény nélkül, hogy megérkezik az ő számára, akire békében bizton számíthatott. A kísértés portyázó ördöge minden bokorban leselkedik és nincs sem gát, sem fék. A gyerekek vadon nőnek fel, szigorú apa és gondozó anya nélkül, mert leköti a munka, emészti a távolba való aggódás és a feledést nyújtó kábulatba és dőzsölésbe való menekülés. A kicsapongás már a gyerekszobában tobzódik, az iskolásgyerekek játéka. Bizony, az erkölcs tönkrement, az erény a félénkeknek és gátlással küzdők világa maradt. Szabad a csók, alagút és rövidzárlat nélkül is.
Szabad-e megállapítani az erkölcsök pusztulását? Badarság. Felszabadítottuk a nőt és elismertük az ifjúság jogát, hogy a saját természete szerint éljen. Nehéz volna a gyermeket ismét fegyelem alá vonni, a lányt tisztának megtartani, az asszonyt hűségesnek. Könnyű szentesíteni a beállott változást és új, emberibb és őszintébb erkölcsnek jelenteni ki a felelőtlen tobzódást. Nem mállik szét tovább a kezünkre bízott erkölcs, hanem új világnézetet alkottunk és ez a réginek összeomlása.
Végig az élet minden vonatkozásában rábukkanunk maguknak ellentmondó szavakra, melyeknek legszebb példánya a leépíteni szó. A nyelv kiválóan alkalmassá vált, hogy az ellenkezőjét mondja annak, amit a szó jelent. A világ bemenekül a hazugságba és a legvégzetesebb, hogy maga is hisz benne. A világ? Csak a mostani nemzedék. Mely nem méltó arra, hogy ilyen nehéz időben éljen.
