Huszonnégy óra alatt világhírű lett honfitársunk, az a 13 éves kamasz, aki a pajtását előre kitervelt módon úgy gyilkolta meg, mint ahogy a vásott kölykök a legyet szokták megölni: addig nyomta a víz alá a fejét, amíg meg nem fulladt. Mivelhogy vágyódott a pajtásának szegényes pár kis rongyaira, amiket más módon nem tudott megszerezni, azt pedig nem tudta, hogy nem szabad embert ölni. Ahány hozzáférhető európai újságot a kezünkbe vettünk a főtárgyalás utáni napokban, mindegyikben meg volt írva az eset, megbotránkoztató csodának, hogy olyan 13 éves fiú is van a kulturált Európa közepében, akinek még nem jutott tudomására az ötezer évvel ezelőtt kőbe vésett tilalom: ne ölj!
A bíró, aki az eset fölött ítélkezett, kifogástalan méltósággal képviselte a társadalmat, amely megtorolja az ő szilárd rendje ellen elkövetett bűnöket. Nem sopánkodott az eset hallatlan szörnyűsége fölött és nem is tetette magát vaknak és süketnek a borzalmas valóságokkal szemben, amelyek ebből az ügyből reánk vicsorogtak. Korrekt módon föltette mindazokat a kérdéseket, amiket ilyenkor fel kell tennie a kötelességét ismerő elnöknek, nem botránkoztatás céljából, hanem hogy a bíróság előtt álljanak mindazok az objektív tények, amelyek szükségesek az eset elbírálásához. És a bíróság azután a kiderített összes tények mérlegelésével minden emóció nélkül kiszabta azt a háromesztendős szabadságvesztést, amelyet a maga meggyőződése szerint a büntetőbíráskodás minden elképzelhető célja szerint megfelelőnek tartott. És ezzel az ügy be volt fejezve. Következett a másik: „tárgyalni fogjuk…”
Nem a bíróság dolga afölött meditálni, hogyan lehet a keresztény Európában 1927-ben olyan 13 éves ifjú, aki nem tudja, hogy embert ölni nem szabad. A fikció az, hogy a törvényt mindenki ismeri és annak a nemtudása senkinek se lehet mentségére. Abban a pillanatban, amint ezt a szilárd bázist elhagyjuk, a jogrend olyan ingoványba kerül, amelyben menthetetlenül belesüllyedt az egész civilizáció. A bíró jól tudja, hogy itt van egy nagyobb bűnös, mint az a baromi sorban élő fickó, de nem szabad tudnia, mert az a nagyobbik bűnös az igazságszolgáltatás számára hozzáférhetetlen. És bár érzi, hogy komoly hivatásának gyakorlása egy ilyen emberarcú állattal szemben majdnem ugyanaz, mint a középkori bíróé, aki az akkori felfogás alapján kénytelen volt gyilkosságot elkövetett lovak vagy bikák bűncselekménye fölött komoly formák között tárgyalni és ítélkezni — ebből az érzéséből semmit se szabad kifejezésre juttatni, nehogy megalázza vele annak a hatalomnak a méltóságát, amelyet bírói székében megtestesít. A törvény az úr és minden, ami ennek a zordonságát csorbítani akarja, merénylet az igazságszolgáltatás szent méltósága ellen, amelyet a bírónak meg kell oltalmaznia. „Kívánja nagyméltóságod a vádlott megbüntetését?” — kérdezte egy húsz évvel ezelőtti tárgyaláson az elnök a püspöktől, akit az inasa meglopott. „Igenis kívánom — felelte a főpap — mert aki bűnt követett el, az bűnhödjék.” „És mi lesz a miatyánkkal? — miképpen mi is megbocsátunk…” — próbálta ellenvetni a védő, de nem fejezhette be a mondatát, mert az elnök lekopogta és szigorúan rendre utasította. Pedig majdnem bizonyos, hogy az elnök is ugyanazt gondolta, amit a védő, ámde beidegzett fegyelmezettsége visszatartotta, hogy ennek kifejezést adjon, mert a bíró bíró és nem nevelő: meg kell kérdeznie a sértettől, hogy kívánja-e a vádlott megbüntetését, tehát megkérdezi, mert a feleletnek büntetőjogi jelentősége van. De a felelet motívumainak már nincsen jelentősége és ha az oldalát fúrná is ki a bírónak e motívumok iránti kíváncsiság, akkor se érdeklődhetik irántuk.
— „Olvastad a bibliát?” — ezt is kérdezte az elnök a gyilkos suhanctól. A felelet persze erre is tagadó volt. Az elnök azonban éppen olyan jól tudja, mint mi valamennyien, hogy az akadémiai képzettségű, diplomás emberek ezreit kérdezhetné végig: nem találna minden száz között tízet se, aki igazán olvasta a bibliát és hogy nincsen száz úgynevezett vallásos, művelt ember között tíz se, akinek a hite valami más egyéb volna, mint néhány külsőségesség, aminek oda belül a lélek mélyén nem felel meg semmi. Ölni nem szabad? Haha! Nem ám, mert bezárják, vagy esetleg fel is akasztják az embert érte. Ámde akármiféle alapon legyen csak az ettől való félelem egy időre kikapcsolva a tudatból, majd akkor meglátjuk, mint ahogy meg is láttuk, mit jelent az isten parancsolata. Ó, az isteni törvények csodás módon keveset érnek, ha nem szegődik melléjük valamiféle földi hatalom, amely a maga tekintélyével alátámasztja a jó isten tekintélyét. Keserű, de frappáns igazságot örökít meg az az adoma, amely arról szól, hogy a lengyel zsidó hitközség szerény lelkipásztora elviszi a tízparancsolatot a csodarabbihoz, hogy írja alá ő is, akkor talán majd meglesz a híveiben a kellő respektus ezekkel a parancsolatokkal szemben. „Ne lopj!” Milyen komoly tilalom ez, amíg van hatalom, amely garantálni tudja a tilalom megszegésének a következményeit. De milyen visszájára fordul az egész, amikor már csak az iskolákban ímmel-ámmal tanított vallás ereje áll mögötte! Az 1918-iki összeomlás után bekövetkezett rablások idejében valaki megdöbbenve látta egy üzlet kifosztásánál a rabló tömeg között mindenkinél serényebben tevékenykedni egy régi ismerősét, akit mindig kifogástalan gondolkozású, korrekt embernek ismert és akiről álmában se merte volna föltételezni, hogy ilyesmire is képes legyen. Nem állhatta meg, hogy rá ne szóljon: „Jóságos Isten, hát még maga is?” Mire az könyörgő arccal illesztette mutatóujját az ajkára: „Pszt! Az isten szerelmére, hallgasson, hiszen ez az üzlet az enyém!”
A biblia, a tízparancsolat! Ugyan-ugyan kérem, mi jogon reklamáljuk ezeknek a tudását azon az istentől és emberektől elhagyott 13 éves kamaszon? Vajon melyikünk jogosult neki megmagyarázni, hogy a tizedik parancsolat az, amely ellen nem szabad véteni és akkor a többi ellen való vétkezések kárhozatába is ritkábban fogunk beleesni, mint ahogy ez a suhanc se lett volna gyilkossá, ha nem fogant volna meg durva lelkében a vágy pajtásának a ruhája után. „Ne kívánd a te felebarátod házát, se feleségét, se szolgáját, se szolgálóleányát…” Ó, kőbe vésni nem könnyű dolog, aki kőbe vési a parancsait, nem lehet olyan bőbeszédű, mint a kerületi pártkör vacsoráinak a szónoka. Az akkori primitív világ legfontosabb tulajdontárgyait sorolja csupán fel a kőbe vésett parancs. Ma már bizonyosan másképpen szövegezné a nagy törvényadó, bővebb volna a felsorolás: ne kívánd felebarátod katedráját, se diplomáját, se hivatali állását, se moziját, se trafikját, se italmérési engedélyét, se semmit azokból, amit olyan nagyon, de nagyon elkívántunk és még folytonosan elkívánunk felebarátainktól. Ha megkövezésre ítélte volna a bíróság bűnös vágyakozása miatt azt a kamaszt, akkor a császár jogkörét soha meg nem sértő Jézus megint kimenekülhetne az őt lázadó nyilatkozatba beugratni akaró farizeusok csapdájából azzal az okos felszólítással: „aki közületek bűn nélkül való, az dobja rá az első követ.”
És talán jó lesz még valamit el nem felejtenünk. Ez a gyilkosságba esett fickó 13 éves, tehát 1914-ben született, amikor az emberek számlálatlan millióira máról holnapra tárgytalanná vált a tízparancsolatnak ölési tilalma. Első játékai a tömegmészárlások lelkes utánzásai és az első mesék a harctérről hazatért katonák szörnyű dicsekvései lehettek, amelyek emberéletek bravúros kioltásáról regéltek. Amikor pedig 5—6 éves kölyökké növekedett és viaszpuhaságú agyveleje a legmaradandóbb emlékeket szívta magába, talán ott, ahol élt, éppen ott, szemtanuja lehetett olyan jeleneteknek, amikor fejszecsapásokkal loccsantották szét a vonatokról találomra leráncigált emberek agyvelejét. De csitt! Ne idézzük föl frissen hantolt sírjukból ezeket a gyötrő víziókat, amelyekről higyjük, hogy véglegesen el vannak temetve és soha többé nem fognak feltámadni. Búcsúzzunk el mi is tőlük örökre: Isten vele, Mihály!
