A szocializmus tarthatatlansága. Irta és a kolozsvári „Szent Imre Egyesület” 1911. évi február hó 12-én tartott ülésén felolvasta Lécfalvi Sípos Kamilló.
Egy, a természet nagy műhelyébe vetett pillantás után a legellentétesebben működő erőkre bukkanunk. Feladatom körén kívül esik most ez erők kutatása, csupán csak a fizikai világ kommunisztikus irányzatára és az azt ellensúlyozó erőkre kívánok rámutatni.
A szabad természet ölében nincs egyenlőség, hegy és völgy; folyó és patak, szárazföld és tenger váltakoznak. Ámde ez egyenlőségeket elenyészteni igyekeznek a folyók, patakok, az eső és a szél. De midőn a víz mossa, a szél koptatja a hegyeket, egyúttal az egyenlőtlenséget is fenntartja, mert völgyeket mos, barlangokat váj. És ott vannak a földalatti erők, a vulkánikus kitörések, melyek hegyeket, városokat nyelnek el, új tavakat, folyókat, hegyeket és völgyeket alkotnak.
Ezen ellentétesen működő erőket megtaláljuk a társadalomban is. És ezen erők éppen úgy, miként a természetben, a társadalomban is nem az egyenlőségnek hanem az egyenlőtlenségnek kedveznek. Azon erőket melyek az abszolút egyenlőség felé törnek és melyek azon más erőket legyőzni igyekeznek, nevezem én szocializmusnak. És azon — szerintem szorosabb értelemben még nem létező tudományt — mely ezen erők kutatásával foglalkozik: szociológiának. A szociológiát még eddig szigorúan vett nem létező tudománynak mondottam, ezért e merésznek látszó állításomat tehát néhány szóval legyen szabad indokolnom.
A tágabb értelemben vett szociológia a társadalomban működő erők kutatásával foglalkozik és mint ilyennek, legfőbb alapja más, mint a természettudomány, nem lehet. És mit látunk? Látjuk azt, hogy a szociológia a rohamosan haladó természettudományoktól elmarad. Látjuk azt, hogy oly alapokra támaszkodik, melyeket a természettudományi kutatás vagy már megcáfolt, vagy még be nem bizonyított.
Midőn Baer, Virchow és mások megvetették a sejt és szövettan tudományát, azt hitte a tudós világ hogy meg van oldva egy nagy rejtély. Ámde a csalódás hamar bekövetkezett és bár Fischer retortája a sejt sok titkát fedte fel, de a sejt alapelemére, a protoplazmára nem sikerült fényt derítenie. A vegyészet minden tudománya csődöt mondott itt. A górcső oldóképességének újabbi nagymérvű fejlesztése új meglepetéseket hozott a sejttanban is, amennyiben a misztikus protoplazmát még nagyobb homályba burkolta.
Egy-egy újabb lépés a tudomány haladásában, bár új világot hoz, de egyúttal új rejtélyekkel is szolgál. És így van ez nemcsak a sejt- és szövettanban, hanem a természettudományok egész mezején. Azok rohamosan haladnak, fejlődnek és a szociológia csak későn vesz haladásukról tudomást.
Mármost felmerül a kérdés: lehet-e szigorúan vett tudománynak nevezni azt, mely nem tart lépést legfőbb segédtudományainak haladásával? És lehet-e tudománynak minősíteni azt, amely tudva ferdít? Tudva ferdít a szociologia például akkor, mikor a darwinizmust, mint bebizonyított tényt állítja oda, vagy pedig az életfolyamat lényegét vegytani folyamatnak tünteti fel. Kétségtelenül igaz, hogy az életnyilvánulás sok tényére kulcsot szolgáltat, ámde azért csupán vegyi folyamattal nem minden életjelenség magyarázható meg. A szociológia ma még sok tekintetben nem egyéb, mint az önkényes feltevések és tudatos ferdítések egész láncolata. De lehetetlen a szociológia még azért is, mert a szociológia tudományának nemcsak a természeti tudományok képezik segédforrását, hanem majd az összes tudományok megállapításaira kell támaszkodnia. Már pedig ez az ismeretek oly tárházát követeli, amellyel emberi agy nem rendelkezhetik.
A szocializmus egy gyűjtőfogalom, melynek három főiránya van: a szociáldemokrácia, a kommunizmus és az anarchizmus. E három főirányon belül azután számos árnyalattal találkozunk, minők pl. a kollektivizmus, agrárszocializmus, voluntárizmus és mások. E tanok mindegyikének két része van. Egy negatív romboló és egy építő. A szocializmus összes nemei — bár a részletekben eltérnek — abban megegyeznek, hogy társadalmi és állami berendezkedésünk rossz, az egyedek nagyrésze nem elégítheti ki még elsőrendű szükségleteiket sem. Mindezen bajokat pedig a tömegnyomor okozza.
Kifogásolják a termelés módját és a vagyon elosztását. Károsnak tartják a tulajdont. Hibásnak tartják a kereskedés, pénzforgalom és a szabadverseny mai formáját. A kereskedést feltétlenül elitélik, mert ez szerintük nem egyéb, mint csalás, mert az egyik csak a másiknak megkárosításával nyerhet. De legélesebben a magántulajdont támadják meg, mely szerintük lopás és a tőkét, amely a nyereségvágyat fokozza és így erkölcstelenséget, uzsorát szül. Ezek azon főbb kérdések, melyekben majd az összes árnyalatok megegyeznek, de a részletekben eltérnek. A negatív tanok röviden e szavakban foglalhatók össze: a mai társadalom lerombolása. Mik hát az építő tanok és hol vannak azok kifejtve?
E téren már sokkal tartózkodóbbak szocialistáink, mint a rombolásban. Nagyon helyesen jegyzi meg a világhírű német tanár Roscher, hogy „a szocialisták szerencsésebbek a rontás, mint az építés mesterségében”.
A szocialista állam jövőképét többen igyekeztek megrajzolni. E jövendő államok berendezését az államregényekből ismerjük meg. Az államregények azon csoportjáról beszélek itt, amely teljesen önkényesen kigondolt államszerkezeteket ir le, vagyis a szocialista államregényekről. Ilyen államregény p. o. Morus: „Utopia”-ja, Campanella: „Solis Civitátis”-a, Cabet „Voyage en Icarie”-ja, Bellamy: „Újvilág”-a, Hertzka „Szabadföldje”-je stb. Ez államregények hatása óriási volt. Az élénk képzelőtehetséggel megrajzolt állam megvalósítására egész népvándorlás indult meg az újvilágba. Egyre-másra keletkeztek Amerikában a szocialista államok, amelyek azonban mind megbuktak. És itt ismét kitűnt, hogy a szocialista állam fennmaradása lehetetlenség. Ma már sok szocialista nyiltan bevallja, hogy a jövő államáról nem beszélhetünk, mert azt nem ismerjük. Ezen álláspontot vallja a hires német szocialista író Liebknecht is „Zukunftstaatliches” című művében.
A szocializmus egyik legfőbb törekvése az abszolút egyenlőség megvalósítása. Ezért támadása mind az ellen irányul, mi az abszolút egyenlőség útjában áll. Ezért jön azután ellenkezésbe nemcsak saját tanaival, az emberi természettel, hanem magával a nagy természettel is. Az egyenlőség kétségtelenül minden egészséges társadalmi, állami és emberi együttélésnek nélkülözhetetlen feltétele. Ámde ez az. egyenlőség nem a szocializmus hirdette abszolút egyenlőség, nem a. materiális egyenlőség, hanem a jogoknak és kötelességeknek egyenlősége.
A szocializmus egyik jelszava lett Marx „Gleiche Völker, gleiche Rechte, keine Herrn und keine Knechte” jelmondata. E szavak nagyon szépen hangzanak, de nem igazak. Kivihetetlenek. Két abszolút egyenlő élőlényt, vagy tárgyat nem tud nekem sem felmutatni sem készíteni emberfia. Ha sikerülne kivívni az abszolút egyenlőséget, sivataggá változna a föld. „Töröljétek el a hegyeket, szüntessétek meg a nemek közötti egyenlőséget és megszűnik az élet” mond egy jeles német tudós. A szocialista állam és a társadalom egy önkényesen kigondolt társadalom, míg a mai társadalmi rend egy hosszú fejlődés eredménye, melyet a szükség hozott magával és fejtett ki. A mai társadalmi rendben minden egyenlőtlenségnek oka, szerepe, hivatása van, éppen úgy, miként a folyóknak, hegyeknek, patakoknak, tengereknek s más egyenlőtlenségeknek a föld háztartásában.
Az abszolút egyenlőség tarthatatlan ábrándját már Rousseaii is felismerte „De l'origine de l'inégalité parmi les hommes” című művében és az egyenlőtlenség okát két csoportba foglalja: természeti és politikai okok csoportjába. Az első csoportba sorozza a kor-, egészség-, testi-, lelki erő és észbeli külömbségeket, a másik csoportba azokat a külömbségeket, melyek a társadalom közös beleegyezésén alapulnak. Ha azonban figyelmesen átgondoljuk a dolgot, úgy a Rousseau említette politikai külömbségek forrása is természeti okokban találja magyarázatát. És itt még a lángeszű Rousseau is beleesik abba a hibába, mibe a szocialisták, mert műve további folyamán ellentétbe jut előbbi állításaival. A szocialisták szívesen idézik a francia bölcsészt, de mindenkor elhallgatják azt, hogy Rousseau maga is belátva tévedését, „vallomásaiban” állításait visszavonta. Idő és hely nem engedik meg, hogy az ellentmondások sorozatával tovább foglalkozzam, hanem áttérek most a nőemáncipáció hazugságára, mint amely az abszolút egyenlőséggel igen közeli rokonságban áll és a szabadgondolkodóknak és szocialistáknak annyira kedvelt vesszőparipája.
Jogi szempontból tekintve a dolgot, a nőemáncipáció ellen nemigen lehet érvelni, de máskép áll a dolog, ha a természet szempontjából indulunk ki. Hogy a szocialisták érvelése mily hamis alapon áll, az kitűnik e kérdésnél is. Ők ugyanis akkor, midőn a vallás elleni támadásokról van szó, mindig a természettudományokra hivatkoznak — pedig a vallás nincs ellentétben a természettudományokkal — de midőn a természettudományokkal fűszerezett szofizmáikkal nem tudnak bizonyítani, akkor e térről lelépnek.
Akár antropologiai, akár biólogiai, akár pszihologiai, akár élettani szempontból vizsgáljuk a dolgot, a nőemancipáció ellen üt ki kutatásunk. Antropologiai, élettani, s más kutatásokkal főleg. Bertilon, Bochdanek, Bowdicli, Broca, Buffon, Carus, Darwin,. Delaunay, Devilliers. Fehling, Hollzendorf, Horelaque, Huschke, Joly,. Le Bon, Legouvé, Lyell, Lubbock, Möbius, Morselli, Pagliani, Parschappe, Quatrefages, Quetelet, Rudolphie, Rühdinger, Scharling,. Topinard, Török Aurél, Tylor, Virchow, Weisbach és mások foglalkoztak. Nem terjeszkedhetem ki most e tudósok kutatásainak eredményeire, hiszen majd mindegyik más és más szempontokra terjesztette ki vizsgálódását. Mint jellemző körülményt azonban megjegyzem, hogy a tudósok véleménye két nagy csoportba osztható. Egyik csoport Bischof Das Hirngewicht des Menschen című művében, úgyszintén Delaunay, Darwin és mások, a nőnek alsóbbrendüségét tanítják, amely ha igaz volna, a férfival való egyenlőség lehetősége ki volna zárva. Nézetem szerint néhány testi és agyi különbségből nem lehet mindjárt az alsóbbrendüséget megállapítani, bár igaz, hogy pontos mérésekből kitűnt, hogy a nő agyveleje mintegy 30 grammal könnyebb a férfi agyvelejénél, a nő koponyája nemcsak relatíve, hanem abszolúte is kisebb. Ezekhez járul még az agy redőinek némi eltérése is. De mindezek: még nem bizonyítanak a nő alsóbbrendüsége mellett. Hiszen a történet majd minden szakában találunk kiváló nőtudósokat, ha azok nem is vetekedhettek egy Newtonnal, Bolyaival, Schwarcz Gyulával, s más világraszóló szellemekkel.
A nő lélegző szerveinek kitartása a férfihoz viszonyítva gyenge, csontrendszere könnyebb, izomereje is jóval gyengébb. A nő nagy ingerlékenysége, vérmérséklete, önállótlansága, szóval egész testi és szervi alkotása kétségtelenül bizonyítja, hogy más hivatásra termett, mint a férfi és így azzal egyenlő sem lehet.
Ki lehet mutatni a legalsóbbrendű állatokon kezdve, egészen az emberig, hogy a fajok fiziologiai jóléte a nemek közötti munkamegosztástól függ. Ha tehát egyenlővé tennék a nőt a férfivel, ez által a nőt hivatásától vonnók el, felbontanánk az állami családi és társadalmi rendet s mivel megszüntetnénk a nemi különbségeket, kioltanánk az életet.1
Ide vezet a szocialisták és szabadgondolkodók annyit hajtogatott „természettudományi vizsgálódás”, de mivel ez nekik nem kedvez, tehát jogi és érzelmi érvekkel támogatják romboló munkájukat.
Az egyenlőség kérdése elvezet bennünket a szabadság kérdéséhez. A szabadság fontosságát semmi sem bizonyítja jobban, mint annak óriási irodalma, melyből külön könyvtárt lehetne állítani: Tudósok és költők, szakemberek és laikusok annyira összekuszálták a fonalat, oly zavarossá tették a fogalmat, hogy ma már alig lehet őbenne eligazodni.
Nem lehet feladatom e helyütt végig vezetni a szabadság fogalmának fejlődési történetét a régi keleti népektől a jelen korig, de fontosságára és a vele való visszaélésre rá kell mutatnom. A szabadságnak homályos fogalmát kapjuk Aristoteles következő meghatározásában: „Kormányozni és kormányoztatni”. Nem sokkal többet érnek Ciceró következő szavai: „Potestas vivendi ut velis”. A kérdés megértéséhez Hobbes sem juttat közelebb bennünket, ki a szabadság alatt a mozgás akadálytalanságát érti. Egészen sajátságosan fogja fel Proudhon P. J. a szabadságot, mikor azt az -egyenlőségnek és uratlanságnak mondja, a törvény alatt pedig a szükségességet érti. Mill Stuart János a „Szabadság”-ról írott hatalmas művében már helyes nyomon indul, mikor azt mondja: „Nem szabad másoknak ártalmára lenni”. De legszebben, leghelyesebben az angol gyakorlat fejtette ki a szabadság fogalmát, mely abban áll, hogy „az államban nem létezhetik korlátlan hatalom”. Minden más szabadság azután e politikai szabadság fogalmából vezethető le. A nagy fogalomzavar onnan van, hogy a szabadság nagyon alkalmas anyag a költészetnek és a költők azt alaposan ki is használták és kiforgatták, részint onnan, hogy a fogalommeghatározásoknál csak a szabadság bizonyos nemei szolgáltak irányadóul, részint pedig rosszakaratú ferdítés.„
A helyesen értelmezett szabadság minden haladás és művelődés feltétele, mert csak a szabadság biztosíthatja az egyénnek azt a jogot hogy értelmi tehetségeit kifejtse és a köz javára hasznosítsa. Ámde az individualizmus szabadsága sem lehet korlátlan mely esetben éppen a másik végletbe esve zsarnokság és ebből szolgaság lesz, mely éppen úgy elnyomja az individualizmust, miként ezt az abszolút egyenlőség teszi. Ezért van az, hogy a demokrácia sohasem kedvezett a haladásnak, akár a régi görög demokráciákat tekintsük, akár pedig Chinát. De miként az abszolút értelemben vett egyenlőség lehetetlen és a helytelenül értelmezett káros, ép úgy lehetetlen az abszolútan felfogott és káros a rosszul értelmezett szabadság. Igen jellemző, hogy a szocializmus két legszélsőbb iránya: a szociáldemokrácia és az anarchizmus egymást kölcsönösen zsarnoksággal vádolja; és mindkét iránynak igaza van. Mert a szociáldemokrácia túlzásba hajtott egyenlősége és az anarchizmus végletekbe vitt szabadsága zsarnokságot szül mindkét oldalon. Nem nehéz kimutatni, hogy a rosszul értelmezett szabadság és egyenlőség összeférhetetlenek.
A szociáldemokráciában az egyén (tehát cselekvése, szabadsága) alá van rendelve a köznek, míg az anarchizmusban a dolog éppen fordítva áll. Különben a két eszme összeférhetetlenségét igen szépen és világosan mutatta ki világhírű tudósunk: Eötvös. „A tízenkilencedik század uralkodó Eszméi” című műve (I. 78—94 lapjain 1854.) Az egyenlőség és szabadság útján a tulajdon kérdéséhez jutunk, — mert hiszen világos, hogy amint az abszolút egyenlőséghez a vagyon egyenlőségére, éppen úgy a szabadság biztosítására is bizonyos mennyiségű vagyon nélkülözhetetlen — mely a szocialisták támadásainak célpontja.
A tulajdon elleni támadásokat két főcsoportba oszthatjuk, 1) olyanra t. i., mely minden tulajdont elvet és 2) olyanra, amely csak a magántulajdon ellensége, ellenben a köztulajdontól vár minden üdvöt. Ez utóbbi csoportnak azután alcsoportjai vannak, t. i. olyan tamadások, amelyek csak a föld magántulajdona ellen irányulnak; olyanok, amelyek csak a gépeknek, a termelési eszközöknek magántulajdonát kifogásolják.
A tulajdont sokan és sokfélekép igyekeztek igazolni. Ilyen igazoló elmélet p. o. a foglalás elmélete Ahrens, Blackstone, Bihari, Burlamaqui, Gros, Grotius, Hennecius, Puffendorf, Thomasius, Wolf stb. Kant és iskolája, mely szerint a tulajdon alapja az akarat és szabadság; Robespierre, Mirabeau s mások szerint a törvény, mások ismét a velünk született és elidegeníthetetlen emberi joggal igazolják, a nemzetgazdasági írók ismét — általában véve — a munkát tekintik a tulajdon alapjának. Bármily érdekes legyen is e kérdés, időszűke folytán nem foglalkozhatom tovább e kérdéssel hanem áttérek azon iskolára, amely a tulajdon legnagyobb ellensége, a szocializmus iskolájára.
A tulajdon mai ellenségeinek főleg 3 ember szolgáltatott érveket. Ezek Brissot de Varville, Proudhon P. J. és Marx Károly. Első „Recherches philosophiques sur la propriété et sur le vol”; a másik „Qu'est-ce que la Propriété”, première et deuxième mémoire és a harmadik „Das Kapital” című műveikkel. Miután azonban Brissot de Varville könyve, a nagy francia forradalom e terméke igen ritka, tanai ma nem is igen ismeretesek, s így annak ismertetésétől most eltekintek.
Proudhon P. J. a szocialisták egyik legzseniálisabb írója a tulajdont lopásnak mondja. Ki azt hiszi, hogy Proudhon nézetét a tulajdonról megérti a tulajdonról írott könyvéből: csalódik. Ide még ismerni kell „Contradictions” című főművét; „Idée generále” „Du principe federatif”; „De la justice” és „Organisation” című műveit. És ha megértette, akkor látni fogja az ellentmondásokat és ezzel állításainak tarthatatlanságát is. A tulajdonról írott műve bevezetésében nagy hangon hirdeti, hogy a tulajdon lopás. Ez az ő kizárólagos felfedezése, amelyre büszke is lesz és amelyet be fog bizonyítani. Szerinte a tulajdon mai alakjában nem egyéb, mint a gyenge kizsákmányolása az erős által és hogy az összes termelők közül a földművelőnek van legnagyobb előnye, mert a földjáradék az illetőnek monopóliumot biztosít amellyel nem rendelkezik az iparos.
Miután pedig e monopólium jogtalan, a tulajdon is jogtalan, vagyis más szavakkal a tulajdon lopás, mert azzal, amivel én birok, attól loptam, ki azzal nem bír. Ámde Proudhonnak minden fényes irálya és éles esze dacára sem sikerült állítását bebizonyítani és ki figyelmesen tanulmányozza műveit, az ellentmondások egész tömegét fogja találni. Ő vérbeli filozófus és gazdasági kérdésekben járatlan volt. E téreni naivitását fényesen igazolja azon bankterve, amelyből kamat nélkül mindenki kaphat pénzt, amelyet a tőkepénzesek adnának.
Tanait a francia Bastiát és a német Hoffmann szedte szét Érdekesen mutatta ki Hoffmann, hogy a semmiből még eddig nem sikerült valamit alkotni. A feldolgozandó anyagot csakis a föld adhatja, melyet munkálni kell és e munka díja a járadék éppen úgy, miként a munkásnak bére. Ha igazságos a munkás bére, akkor igazságos a föld járadék is. Proudhon okoskodását egy sok tekintetben tévesnek bizonyult elméletre, a Ricardo-féle földjáradék-elméletre fektette. Ha már most téves az alap, tévesnek kell lennie összes következtetéseinek is.
Marx az értéktöbblet elméletére alapítja támadását, vagyis arra, hogy a munkás visszatartott bére képezi a gyáros hasznát. Igaz volna az elmélet akkor, ha a munkást erővel kényszerítenék a munkára, de hiszen az nincs fizikai kényszernek alávetve. Ott, akkor és annyit dolgozik, a mennyit a hol és a mikor akar. Fontos azon körülmény is, hogy a munka ára éppen úgy alá van vetve a kereslet és kínálat törvényeinek, mint minden jószág. Figyelmen kívül hagyta Marx a munka minőségét, a vállalkozó nagy kockázatát, a befektetett tőke kamatait és a vállalat vezetésével járó nagy szellemi és testi munkát. (A tulajdon kérdését bővebben fejtettem ki az „Egyetem” 1909 év dec. 11. és következő számaiban). Még csak azt jegyzem meg, ha eltörölnők a magántulajdont, kizárnánk még a táplálkozás lehetőségét is, mert az erősebb a gyengébbnek a szájából vehetné ki a falatot azon címen, hogy neki a közös tulajdon alapján ép oly joga van rá, mint bárki másnak.
A szocialisták tanaik igazolására felkapták a „természeti állapot” frázisát, melyet azután váriálnak hol mint „paradicsomi állapotot”, „ősállapotot”, „aranykor”-t.
Mintha bizony korunk állapota természetellenes volna. Hiszen ha természetellenes állapotról szólhatunk, éppen az általuk alapított mesterkélt államrendszert lehet természetellenesnek nevezni.
Mint jellemző tényt kell felemlítenem, hogy a szocializmus magát tudományosnak nevezi. Nem tudós nevezte ezt el, hanem maga a szocializmus. És csodálatos! a tudományos jelző rajta maradt. Vizsgáljuk meg a dolgot. Min alapszik a mai szocializmus? Ricardó földjáradék elméletén. Malthus népesedési törvényén, Marx Károly történelmi materializmusán és értéktöbblet elméletén, a léleknek mechanikai felfogásán, Darwin elméletén és az érzelmek húrjainak pengetésén.
Már pedig ma igen jól tudjuk, hogy Ricardó elmélete igen sok tévedést tartalmaz, Malthus elméletét is megcáfolja nagyrészben úgy a tudomány, mint a gyakorlat, úgyszintén túlzottnak és nagy részben valótlannak bizonyult Marx tanítása is. Darwin tanát sem bizonyította be még tudományosan senki, úgyszintén a lelki élet folyamata sem magyarázható meg vegyi úton. De mikor az igazságról és bizonyítás kérdéséről van szó, szociálistáink nem sokat törődnek az igazsággal.
Így például azt látjuk, hogy a tulajdon elleni érvüket többek között az orosz mir szervezettel igyekeznek támogatni, holott ma már bebizonyosodott tény, hogy a mir magántulajdonból lett köztulajdon és a még létező közös földek mindinkább magántulajdonba mennek át. A szocializmus azonkívül részben megfordította a nemzetgazdaságtan tételeit. Mi azt mondjuk: a tőke felhalmozott munka, ők azt, hogy lopott munka.
A fogalmakat, jelenségeket részint öntudatlanul, részint öntudatosan — meghamisították, összekuszálták, mert ők csak a zavarosban tudnak élni, gyarapodni, gazdagodni. A nemzetgazdaságtan külömböző iskoláit — értem a történetit és matematikait — a gazdasági élet egyes jelenségeire — főleg a termelés és az eloszlás tüneményeire — alkalmazzák, s mivel ez iskolák külömbözők, külömbözők lesznek az eredmények is. És ezt nevezik ők tudományos szocializmusnak. Ez inkább mesterséges és önző célokat szolgáló félrevezetés, mint tudomány.
A további kritikáról le kell mondanom, úgyszintén le kell mondanom arról is, hogy a szocializmus és vallás közötti viszonyról értekezzem, és nem foglalkozhatom a keresztény szocializmussal sem, pedig igen szerettem volna kimutatni, hogy a „szocializmus” elnevezés nézetem szerint helytelen, mert nem találom meg benne a szocializmus kritériumait. De mivel szíves türelmükkel nem akarok visszaélni, felolvasásomat Gambettának következő szavaival zárom:
„Higyjék el, hogy a társadalomra nincsen ír, mert nincsen társadalmi kérdés, de igenis vannak problémák, amelyek megoldásra várnak. Ezen problémák egyenként oldandók meg, és nem egy egyedül álló általános formula szerint.”
E mély igazságú szavak 1872. április 18-án hangzottak el. És ezt akarja a keresztény szocializmus is.
Lábjegyzetek
-
Praxeum-jegyzet: A szerző néhány bekezdéssel korábban elismeri, hogy jogi szempontból a nőemancipáció ellen alig lehet érvelni, majd testi és pszichológiai különbségekből mégis a társadalmi egyenlőtlenség indokoltságára következtet. A biológiai különbség önmagában nem cáfolja az egyenlő jogokat, amelyek nem feltételezik a nemek biológiai azonosságát vagy azonos társadalmi szerepét. ↩
