A világháborút megelőző ötven esztendőnek nagy gazdasági és társadalmi fejlődését minden kétségen kívül az individualizmusnak, az egyéni kezdeményezés szabad kibontakozásának, a gazdasági erők szabad játékának lehet tulajdonítani. Csak az egyén gazdasági munkája az, amely előbbre viszi a gazdasági kultúrát, szaporítja a tőkeképződést, munkaalkalmakat nyújt, serkent technikai fejlődésre és így biztosítéka az emberiség kulturális és szociális haladásának.
Az individualizmussal szemben áll a gazdaságpolitikai elgondolás, amely a „szocializmus” fogalma alatt ismeretes. Az egyén gazdasági tevékenységével szembeállítja a közület gazdasági működését, hogy így a tőke és a vállalkozás hasznát kikapcsolva, minden a közösségnek, minden a dolgozó társadalomnak jusson. Vajon lehet-e vagy nem lehet a szociális elgondolás kapcsán egészséges és fejlődő gazdasági termelést a mai kultúrigényeknek megfelelően megvalósítani, ezt most nem akarjuk kutatni. Azt hisszük, hogy nem lehet, mert a szovjet erre irányuló kísérletei csak éles megvilágításba helyezik Arisztotelésznek a Politikában kifejezésre juttatott igazságát: „ami sokaknak közös tulajdona, azért a legkevésbé történik gondoskodás. Mindenki leginkább csak a saját egyéni ügyeire gondol, a közös ügyekre kevesebbet, vagy csak annyiban, amennyiben azok az egyént érintik.”
Elméletileg azonban elgondolható, hogy létezzék az individuális világrenden kívül másik lehetséges világrend, a szocialista világrend. Ami azonban el nem képzelhető, az az, hogy az individualista világrend fenntartása mellett ennek az alapvető törvényeit és szabályait állam és közületek meghamisítsák, mert ez a gazdasági rendszer, ez a termelési rend, amelyet az „intervencionizmus” gyűjtőelnevezés alatt tanultunk a háborút követő szomorú időkben alaposan megismerni, megfosztja az individualista kapitalista termelési rendszert annak előnyeitől, anélkül, hogy megvalósítaná azokat az előnyöket, amelyeket gyakorlatilag ugyan kivihetetleneknek, de elméletileg legalább igazolhatóknak tartunk, azokat, amelyeket a szocialista állam apostolai hirdetnek.
Az intervencionizmus az a közgazdasági rendszer, amelyben már nem érvényesülhet az egyén szabad gazdasági tevékenysége, nem érvényesülhet ennek első alapfeltétele, a piac szabadsága, hanem az állam és az államnál kisebb közületek lépten-nyomon beavatkoznak a termelés rendjébe, az egyén gazdasági szabadságának megkötésével hol adminisztratív rendszabályokkal, hol az adóztatás formájában jövedelemmegosztási intézkedésekkel befolyásolják a piac szabadságát, vagy pedig, ami még a legsúlyosabb, fenntartván az individuális gazdálkodás kereteit, ennek formájában monopolisztikus vagy versenyvállalatokat létesítenek, olyanokat tehát, amelyek a kapitalista világrend formáinak megóvása mellett valósággal a közületi gazdálkodást állítják csatasorba a magángazdálkodással szemben.
A legérdekesebb megfigyelés, hogy rendszerint azok a kormányzatok élnek leginkább az intervencionizmus kétes értékű fegyvereivel, amelyek az individuális termelési rend alapján képtelenek közgazdasági tudásukkal, a gyakorlati életre vonatkozó ismereteikből megfogható közgazdasági programot kitermelni. Büszkén hirdetik, hogy nincsen gazdasági programjuk és ezzel valami nagyszerű realitás színét akarják magukra ölteni, elhitetvén a közönséggel, hogy nehéz gazdasági időkben, abnormális viszonyok között a gazdasági program csak üres frázist és jelszavat jelent, holott azok, akik komoly hazafiak és a közgazdasági élet fejlődése iránt igazi szeretettel viseltetnek, az ilyen programcsinálástól tartózkodnak, hanem — mint mondják — csak az élet pillanatnyi szükségleteihez alkalmazkodva teremtik meg gazdasági rendszabályaikat. Ez a demonstratív programnélküliség, vagy hogy a napjainkban divatba jött kifejezéssel éljünk — ez a tolakodó programnélküliség, amelyet a válságosan súlyos gazdasági viszonyokkal indokolnak, körülbelül ugyanannyi indokoltsággal bír, mint ha az orvos megtagadná segítségét a súlyos betegtől azzal az indokolással, hogy ilyen súlyos egészségi állapot mellett az orvosi tudomány már nem tud meggondolt és átfogó gyógyítási rendszert kieszelni, hanem rábízza az ily súlyos esetek orvoslását a kuruzslókra, akik a betegség tüneteinek ötletszerű és pillanatnyi gyógykezelésével sajátították ki maguknak az orvosi tudomány területét. Holott a valóság az, hogy egészséges embernek nincsen szüksége az orvosi tudományra és éppen a nagyon nehéz és komplikált betegségek teszik leginkább szükségessé az orvosi tudomány gyógyító erejének minél tökéletesebb érvényesülését.
De ha azok a kormányzatok, amelyek képteleneknek érzik magukat átfogó programok kitermelésére, legalább megmaradnának emellett a negatívum mellett és békességben engednék működni az individuális gazdasági erőket, úgy ebben még meg lehetne nyugodni, mert ez a negatívum legalább jelentené azt a pozitívumot, hogy a nemzet kebelében lévő egyéni termelő erők és gazdasági képességek szabadon és saját tudásuk szerint produkálják azt az orvosszert, amely a létező bajok megszüntetésére vagy legalább enyhítésére alkalmas. Amikor azonban az ilyen impotens politikai rendszerek a programnélküliség negatívumát összekapcsolják a kuruzslásra és csakis a kuruzslásra elégséges képességű gazdaságpolitikai jelszavak érvényesítésének pozitívumával, akkor áll elő az intervencionizmus rettenetes rendszere, amely azt jelenti, hogy a termelés még meglevő rendjének megzavarásával, incidentális intézkedésekkel, a kuruzslás minden ismérvének felhasználásával igyekeznek napról napra hol egyik, hol másik bajon segíteni, nem véve észre, hogy az egyik vagy másik ponton történő segítés mindig több és több ponton idézi elő és fokozza a létező gazdasági bajokat.
Sajnos, ennek az intervencionizmusnak gyilkos hatásait szenvedjük most az állam és a közületek közgazdasági politikájában. Ennek az intervencionizmusnak a megnyilvánulása volt az, amikor az állam és a közületek a külföldi pénzpiacok intenzív felhasználásával úgynevezett „munkaalkalmakat” teremtettek, a kisebb munkanélküliség baját az ország gazdasági erejével semmiféle arányban nem álló, úgynevezett „beruházásokkal” kötötték le és ennek a gazdasági politikának érvényesítésével idézték elő azt a most már emésztő munkanélküliséget, amelyen nem tudunk úrrá lenni. Jellemző, hogy éppen szocialista gazdaságpolitikus, Snowden volt az, aki Angliában az intervencionizmusnak ilyen irányú kísérleteivel a legerélyesebben és a leghatározottabban állott szembe, nem engedte, hogy az állam a munkanélküliség orvoslásának jelszava alatt kölcsön- vagy adópénzből célberuházásokat, vagyis olyan beruházásokat végezzen, amelyek nem belső igazoltságuknál, hanem csakis a munkanélküliség megszüntetésére irányuló tendenciájuknál fogva ajánltattak. Ugyancsak szép példája az intervencionista gazdasági politikának az, aminek jelenségét nálunk a hídépítés programjának megvalósításánál láttunk. A fejlődő automobilforgalom folytán — mondták — hidaink közlekedési eszközökkel annyira túl vannak terhelve, hogy két új dunai hidat kell építenünk. Minthogy hídépítésre pénzünk nincsen és adósságot már akkor nem lehetett erre a célra csinálni, ennélfogva fel kell az illetékeket, fel kell a benzinadót emelni, hogy ezen az úton teremtsük meg a hídépítéshez szükséges eszközöket, mert mindenekelőtt a munkanélküliség betegségét kell orvosolni. Utóbb azután jöttek a közteheremelések, jött a látszatadó, jött a gazdasági élet további leromlása, amelyek hallatlan gyorsasággal eltüntették a géperejű közlekedési eszközöket a hidakról, de még mindig ott kísért a hídépítés, mint a munkanélküliség betegségének arkánuma, miközben az adóemelés nyílt alkalmazása helyett most kényszertársulás leple alatt fogják az automobilközlekedést oly mértékben lehetetlenné tenni, hogy lassacskán a meglevő hidak kihasználásáról sem lehet szó. Az intervencionizmus gyönyörű diadala lesz, amikor a felemelt közterhek megcsökkentik az automobilközlekedést, viszont a felemelt közterhekből hidakat építünk a megszaporodott automobilizmus által okozott közlekedési nehézségek elhárítására.
De az intervencionizmus napjainkban már nem áll meg ezeknél a közgazdasági alkotásoknál. Azt a tantételt, hogy az árszínvonalat a szabad piac, a kereslet és kínálat játéka determinálják, mint használhatatlan elméleti álláspontot félreteszik és előtérbe tolul az árnivellálásnak magas szempontja, amelyet állami és kommunális üzemek juttatnak teljes érvényre. Így alakul ki az árnivelláló állami üzem, amely irtó hadjáratot folytat a régi, évszázados gyógyáru-nagykereskedelem ellen, mondván, hogy ezek az alakulatok jogosulatlan, dumpingárakon szolgálják ki a kórházakat, az árnivellálás szempontjából tehát rákényszeríti ezeket a magáncégeket oly megállapodásra, amelynek segélyével a dumping a hatósági kórházakkal szemben megszűnik, viszont az állami üzem dumpingje a gyógyszertárakkal szemben beszüntettetik, úgyhogy a kórházak és gyógyszertárak is dumpingmentesen nivellált árakon tudják a közönség igényeit kiszolgálni. Ilyen és hasonló árnivellálást végeznek az intervencionizmus klasszikus példányait képviselő hatósági üzemek egytől egyig, megkárosítva vagy tönkretéve a szabad versenyen és a piac törvényein alapuló magánvállalkozást, egyben azonban érvényre juttatva Arisztotelésznek nagy bölcsességét, amely megnyilvánul a hatósági üzemeknek a közösség pénzéből folytatott irrentábilis működésében.
Azt gondoljuk, hogy azoknak, akik a mai súlyos időkben országok gazdasági jólétének és boldogulásának felvirágzásán kell, hogy kötelességszerűen közreműködjenek, valamely tiszta elvi álláspontot kell elfoglalniuk. Vagy azt hiszik, hogy az individuális gazdasági rend, a kapitalista termelési rendszer immár képtelen a gazdasági, kulturális és társadalmi előrehaladás céljait szolgálni és hogy ez a rend pótolható a hatóságok által kitermelendő *„Planwirtschaft”-tal, akkor jöjjenek elő ezzel a tervvel, akkor ne mondják azt, hogy nincsen gazdasági programjuk, akkor lássuk azt a programot, amely a magángazdálkodás tényezőiből kiáradó erők helyébe a jól megfontolt és alaposan kidolgozott új rendszer körvonalait mutassa. De ha nincsen ilyen programjuk, akkor engedjék legalább és engedjék különösen az olyan tehetséges országban, mint a mienk, szabadon érvényesülni az egyén gazdasági munkáját, ne avatkozzanak napról napra bele ennek működésébe, ne igyekezzenek egyik napon az árupiacnak, másik napon a pénzpiacnak, harmadik napon a hitelpiacnak szabadságát aláásni, hanem kíséreljék meg azt, hogy a mai súlyos időkben gazdasági bajaink orvosszereit ugyanaz a gazdasági rendszer termelje ki, amely végre is a háborút megelőző ötven év alatt virágzást, fellendülést és a lakosság boldogulását idézte elő, anélkül, hogy az ebben a félszázadban működő kormányzatok hivatottaknak és alkalmasaknak tartották volna magukat arra, hogy a rendeletek és törvények áradatával zavarják és gátolják a nemzetben rejlő nagy szellemi erőknek a gazdasági életben való szabad érvényesülését. Mindenki vessen számot magával, mindenkinek jogában áll individualistának vagy szocialistának lennie, de amire senkinek sincs joga, az az, hogy át nem gondolt pepecselésekkel denaturálja a gazdasági élet termelési rendjét és ezzel mélyítse azt a letargiát, amelybe egész termelési rendünk már amúgy is elmerült.
