A boldog utókornak elég fejtörést fog okozni a mostani intervencionizmus. Képzeljük el például, hogyan fogja megmagyarázni a gazdaságtörténész, miért volt a mi szép tervgazdálkodási időnkben egyes jószágok és értékek tőzsdei jegyzése a magas felső hatóság részéről eltiltva vagy engedélyezve. Hogyan fogja csodálkozó utódainknak érthetővé tenni, hogy a rozs határidőjegyzése nem árt a gazdáknak és nem árt a közérdeknek, ellenben a búzáé oly káros a közre és a gazdákra, hogy azt immár egy éve nem lehet megengedni? E finom gazdaságpolitikai megkülönböztetés késői olvasója nem fogja megérteni, vajon mit akart a korabeli kormányzat. Azt, hogy a búza ára magas, vagy azt, hogy alacsony legyen? Ha alacsony árat akart, akkor miért vállalta az ár minimalizálását? Ha magasat, akkor miért tiltotta be a határidős ügyletet, holott az intervencionizmus bölcsessége szerint a terminügylet 1936-ban és 1937-ben okvetlen emeli az árat? (Valamikor régen ennek az ellenkezője volt az igazság.) És még mindig megfejtendő keresztrejtvény, hogy miért lehet a rozs áralakulását a gonosz határidős ügyletnek szabad prédául kiszolgáltatni.
De ugyanilyen változatos az értéktőzsde árjegyzése is. A hadikölcsönök a maguk 0,03–0,09-es árfolyamukkal híven jegyezve vannak. Ellenben például a Speyer- és a Rothschild-kötvényeket nem jegyzik. Az ipari és bányarészvények árhullámzása nem rombolja a nép idegrendszerét. Ha ellenben a bankrészvényeket is jegyeznék, ez nyilván olyan ázsiótázsra vezetne, amelytől a kormányzat kimeríthetetlen előrelátása immár hat éve megkíméli a publikumot.
Az, hogy a hivatalosan nem jegyzett papíroknak éppúgy van forgalmuk, és hogy az itt kialakuló árfolyamokat a lapok éppúgy közlik, mint a jegyzettekét, persze közömbös. A fő dolog, hogy a közönség lássa, milyen mindenre kiterjedő gonddal védi meg érdekeit az intervencionizmus. És élvezze azt a gyönyörűséget, amelyet — a régi közmondás szerint — a változatosság biztosít.
