Negyven és egynéhány esztendeje annak, hogy a napilapként meginduló Népszavának volt egy vasárnapi állandó rovata, a „Terefere”. Ebben a rovatban írta meg egy ragyogó tollú, nagytudású, sziporkázó szellemű író, Marcial néven a maga meglátásait és véleményeit a napirenden lévő problémákról. Csak a beavatottak tudták, hogy ez a Marcial, akinek írásai mindenkor bátor kiállás volt az emberi jogokért, a szegényekért, az elnyomottakért és az igazságért, dr Kadosa Marcel ügyvéd volt, akinek gyászjelentése a napokban került szemem elé. Meghalt 1944 november végén Landsberg-Dachauban, mint az elvetemült nyilas- és náci barbarizmus egyik áldozata.
Ecce homo… íme az ember, akinek gyászjelentését nem lehet szó nélkül félretenni, azon kevesek közé tartozott, akik — Petőfi szavai szerint — csak használni akartak, nem ragyogni. De nem a hatalmasoknak, a gazdagoknak akart használni, hanem a szegényeknek, az elnyomottaknak. Egyszerű tagja volt pártunknak évtizedeken át, de semmiféle funkciót nem vállalt. A munkásságot ő más területen szolgálta. Sokáig volt ügyésze az építőmunkásoknak, a vasasoknak, de legtovább a Földmunkásszövetségnek. Negyven éven át lelkiismeretes ambícióval védte és segítette jogi tanácsaival az arra rászoruló földmunkásokat, teljesen ingyen, mert a Földmunkásszövetség nem volt abban a helyzetben, hogy önzetlen és önfeláldozó munkáját csak egy fillérrel is honorálhatta volna. Emellett, ha erre felkérték, bármelyik szakszervezetben, ahol tanítani és felvilágosítani lehetett, szívesen tartotta nagy tudásra valló, filozófiai szellemmel összeállított előadásait.
Szociálpolitikai Szemlét is szerkesztett, de akkor még nem volt elég érett olvasótábora hozzá, s így abba kellett hagynia. A szabadkereskedelemről és a vámkérdésről számtalan előadást tartott a Cobden szövetségben. Erről írt könyvet is. Egyidőben az „Üstökös” című élclap szerkesztője volt, ahol ragyogó humorát csillogtatta. Cikkírója volt a Jászi Oszkár főszerkesztése alatt megjelent Világnak, a Magyar Hírlapnak és más haladó polgári lapnak. Tragédiája volt, hogy teremtő zsenijének legtermékenyebb ideje beleesett a Horthy-rendszer cenzúrás korszakába. Negyedszázadon át csak képletesen írhatta le mondanivalóit, hogy átcsússzon a cenzúrán.
Mindenki, aki közelebbről ismerte, mint embert szerette, mert ő minden rászorulón segített vagy segíteni akart. Sokan ki is használták a jóságát, de ő azért nem haragudott, csak szégyenkezett. Szégyelte magát a komiszak helyett. És amíg ügyvéd kollégái pénz, befolyás és hatalom után loholtak, ő csendben dolgozott értük. 40 évi ügyvédkedése alatt egyetlen expensnota nem került ki az irodájából.
Amikor a nyilas bitangok elhurcolták, már meghaladta a 70 éves életkort, tehát még a gazok törvényei sem ítélték őt deportálásra, könnyen ki lehetett volna szabadítani, ha befolyásos kollégái cserben nem hagyják — gyávaságból. Siratták és sajnálták, csak segítő kéz nem nyúlt feléje. Mérhetetlen szenvedésen és megaláztatáson keresztül eljutott a német pokolba, ahol ép ésszel és öntudattal kellett feladnia a remény utolsó szikráját is, hogy onnan élve megmenekülhet. Távol imádott hazájától és családjától halt meg ez a magyar Szókratész…
Egy kinyomásra kész könyv kéziratát — saját életregényét — és ezer csodálatos bölcsességű aforizmát és humoros karcolatot hagyott hátra, amelyeket azzal az elgondolással gyűjtögetett, hogy majd egyszer kiadja azokat egy szabadabb világban… De ezt a szabadabb világot ő már nem érhette meg.
t. j.
