Vámbéry Rusztem: A Panamáról

Fischer Ödön elnök: Tisztelt Hölgyeim és Uraim! A Magyar Cobden Szövetség hatodik nyilvános ülését megnyitom és őszinte örömmel üdvözlöm körünkben Vámbéry Rusztem egyetemi tanár urat. Meleg érdeklődéssel nézünk előadása elé, mert valamennyien, akiknek részünk volt már abban az élvezetben, hogy hallgathattuk őt — és azt hiszem, hogy ezek többségben vagyunk — tudjuk, hogy egy ilyen óra, amellyel megajándékoz bennünket, nemcsak nagyon tanulságos, de felette élvezetes is, ami — sajnos — nem minden tanulságos előadásról mondható. Vámbéry tanár úr, az európai tudós típusát reprezentálja tisztán és teljesen. Átfogó műveltsége, tudása, artisztikus kulturáltsága egy negatívumot teremtenek meg: nem tud nagyképű lenni. És hála Istennek, hogy nem tud; a diákjai ezt boldogan fogadják tőle és mernek közeledni hozzá mindazok, akikben tanulnivágyás van. Valósággal peripatetikus iskola alakult sokszor nyáron fenn a Gellérthegyen a tanár úr körül, ahol a diákjait nevelte, szóval és példával, — a saját példájával. Mert a legtöbb, amit egy ember adhat, az, hogy önmagát adja és ezzel ő sohasem fukarkodik. Közel engedi magához az érdeklődést és abban a közelségben tanulják meg a fiúk, hogy cselekedni, tanulni, fejlődni, érdeklődni, ez jelenti azt, hogy: élni, és hogy a közöny és a fásultság szomorú bűn.

Azért beszéltem erről, hogy itt mindannyiunk előtt megkérjem a professzor urat, hogy szeresse a mi fiainkat, a Cobdenistákat is. Szeresse, vezesse, irányítsa őket, talán főképpen azzal, hogy sokszor jöjjön el közénk és tanítson bennünket. Tanítsa azt, — amint ma is tenni fogja — hogy mit nem szabad tennünk, ha azt akarjuk, hogy az élet körülöttünk tisztultabbá és nívósabbá váljék, hogy megakadályozzuk azt, hogy ez az ország elbalkanizálódjék és tanítson arról is, hogy mit kell tennünk, ha el akarjuk érni, meg akarjuk közelíteni azt a cobdeni ideált, amely a tájékozottságot, a tudást és a jóhiszeműséget jelenti. (Lelkes éljenzés.)

Kérem Vámbéry tanár urat, tartsa meg előadását.

Vámbéry Rusztem:

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Bevallom, hogy a személyes érzés melegétől hevített elismerő szavak, amelyekkel az én kedves, jó barátom Fischer Ödön elnöki minőségében köszöntött, a legnagyobb zavarba hoztak. Nemcsak azért, mert nincs tehetségem a dicséret elviselésére, hanem azért is, mert nem tudom, hogy egyáltalában jogom van-e előadásomat megtartani. Legalább is tanári minőségemben, amelyre az elnök úr szíves volt hivatkozni. Véletlenül ugyanis éppen ma kézbesítették nekem a Pázmány-Egyetem tanácsának határozatát, amely megvonja tőlem mint magántanártól a venia legendi-t és felterjesztést intéz a kormányzó úr ő főméltóságához a rendkívüli egyetemi tanári cím megvonása iránt. Valóban már előre borzongok attól a gondolattól, hogy ilyen zimankós télvíz idején hogyan fogok cím nélkül, csupaszon dideregni Budapest utcáin. Úgy érzem azonban, hogy a tudós tanács határozata csupán a venia legendi-től fosztott meg, de meghagyta, sőt visszaadta a venia loquendi-t.¹

Bármily szilárd is a jogrend és törvénytisztelet hazánkban, az említett tény mégis némi óvatosságra késztet. Egyrészt arra a kijelentésre, hogy előadásomat nem mint tanár, hanem mint egyszerű magánember tartom, tehát cimbitorlással nem leszek gyanúsítható. Sajnos ezzel kénytelen vagyok lerontani azok reményét, akik jelenlétükkel azért tiszteltek meg, mert azt hitték, hogy előadásom érdekes és mulatságos lesz. Nem követhetem a német professzornak a példáját, aki az előadásként felolvasott Kollegienheft-ben helyenként piros ceruzával megjegyezte: hier pflege ich alljährlich eine Zote einzuflechten; nem szabad ötletesnek és eredetinek se lennem, mert hisz ez tudvalevőleg csak az egyetemi tanárok előjoga, bár hallomás szerint a Pázmány-Egyetemen akadnak professzorok, akik nagylelkűen lemondanak e privilégiumról. Ha tehát előadásom nem fog megfelelni a várakozásnak, ezért nem csekélységem, hanem az egyetemnek rosszkor érkezett fegyelmi határozata felelős, amely a tanári minőségből következő erények gyakorlásától eltiltott.

De óvatos leszek előadásomban más okból és más irányban is. Minden tudományos előadás fogalmilag igazságok kutatására és megállapítására törekszik. Kedves barátomnak, Szász Zoltánnak példája megtanított arra, hogy az igazságok megállapításával, ha azok aktuális vonatkozásúak, csínján kell bánni. Mert megtörténhet, hogy „nem valótlan tényállítások” terjesztése is beleütközik az állami és társadalmi rend hatályosabb védelméről szóló törvénybe, ha azok színezése és csoportosítása alkalmas arra, hogy a nemzet becsülését csorbítsa. Említett barátom esete, aki tudvalevőleg hat havi ismétlőtanfolyamot volt kénytelen végezni a Markó-utcai büntetőjogi szemináriumban, mert szó szerinti értelmében magyarázta a törvényt, okulásul szolgált számomra, hogy aktuális igazságok feszegetésétől lehetőleg tartózkodjam. Mondj igazat és betörik a fejed — az örök igazságú példaszók közé tartozik és azok, akiknek az igazság személyes vonatkozásban kellemetlen, mindig hajlandók, hogy a példaszónak érvényt szerezzenek. Minthogy pedig az aktuális igazságoknak nemcsak hirdetése, de meghallása is veszélyes lehet, kettős okom van az aktualitásoktól tartózkodni. Ismeretes anekdota, hogy egy bajor ember egyszer a sörházban újságot olvasva azt mormolta: Mégis csak ostobaság, amit ez a császár beszél! Az asztalánál ülő porosz felfortyanva szólt rá: Hogy merészel ilyen hangon beszélni a császárról, mire a bajor megjegyezte, hogy ő a kínai császárt értette. Olyan nincs — vágott vissza a porosz — ostobaságot csak a mi császárunk beszél! Óvakodni fogok tehát attól is, hogy a kínai panamákat tárgyalva a — német panamákra lehessen belőlük következtetni.

Ne tessék tehát megijedni, nem a körülöttünk zajgó politikai és gazdasági élet tüneteiről lesz szó. Ennek a jelenségei ugyan bőséges anyagot szolgáltatnak előadásom tárgyának megvilágítására, de ijesztő közelségük nélkülözi azt a perspektívát, amely szükséges, hogy az indukció céljaira felhasználhatók legyenek. Kitűnő orvosokról tudom, hogy ha közeli hozzátartozójuk súlyos betegségbe esik, idegen doktort hivatnak, hogy a megfigyelés tárgyilagosságát biztosítsák. Amivel természetesen nem azt akarom mondani, hogy a túlságos rokonszenvtől, amellyel talán a kiviteli engedélyek kijárói, a hamis bélyegzésű pénz beváltói vagy a futuristák iránt viseltetem, félteném ítéletem tisztaságát, hanem féltem attól a fájdalomtól, amelyet a társadalmi testnek betegségi tünetei e szervezet minden gondolkodó és érző tagjának okoznak.

Tudományos nézőpontból egyébként e tünetekért nincs jogunk senkit sem okolni, sőt nincs is okunk, hogy azokat túlságosan tragikusan vegyük. Miként a tenger nagy viharai ha fölkorbácsolják a tengerfenék iszapját: szennyet, moszatokat, élősdieket és szörnyetegeket hoznak felszínre, akként természetes tünemény, hogy a háború és az egymást követő forradalmak orkánja fejetetejére állította a társadalmat, amelyen végigzajlott, törvényeket és tekintélyeket pozdorjává zúzva alapjukban rendítette meg azokat a gátló képzeteket, amelyek bűntetteknek és gazdasági visszaéléseknek egyaránt akadályai. Ez volt mindig a forradalmak rendes útja: gyilkosságokon kezdődnek, rablásban folytatódnak és panamákban végződnek. Szinte ijesztő a hasonlatosság, amely rég elmúlt forradalmakban mutatkozik.

Már az angol forradalom után Cromwell idejében az útonállók mesterségüket politikai lepelbe burkolták. Csoportok vonultak végig London utcáin, a járókelőket igazoltatva s ha azok nem bizonyultak jó köztársaságiaknak, elverték őket és elvették pénztárcájukat. Hasonlóképp a francia forradalom második és harmadik évében ijesztően elszaporodtak a gonosztevők, akkor találták fel az ún. á l'americaine lopást, amely abból állt, hogy a tolvajok elfogatásukkor azt kiáltották: „Le az arisztokratákkal” s a csőcselékkel elfogatták a rendőröket. Nemkülönben a 48-as párizsi forradalomban, ahol Coffineau hívei kommunista elvek megvalósításában kifosztották a kereskedők áruházait s ezenfelül bankjegyeket is hamisítottak; vagy Olaszországban, ahol a Garibaldista mozgalom Szicilíában a Maffiát, Nápolyban a Camorrát, ezt a felemás gonosztevő és politikai szervezetet teremtette meg. Lassanként mindenütt végbemegy az a folyamat, amelyet Renan akkép jellemez, hogy az emberiség fejlődésében a csalás legyőzi az erőszakot. Ez a forradalmi jelenség egyébként csak ismétli a kriminalitás biogenezisét: a történelem során az élet elleni büntettek túlsúlyát a vagyon elleniek túlsúlya váltja fel, amily mértékben szaporodik a kriminalitás, oly mértékben veszít véres és kegyetlen jellegéből. Amely párhuzam viszont következik abból, hogy a forradalom csak a lassított fejlődés kitörése.

Bármily érdekes volna is a forradalom kriminalitásának vizsgálata, ennek ideje még nem érkezett el. Tehát nem a forradalom gazdasági mellékjelenségeiről lesz szó, sőt hangsúlyozom, egyáltalán nem a magyar közélet eseményeiről s ha a mondandókban mégis itthoni eseményekre vélnek ráismerni, kénytelen vagyok a célzás gyanúját magamról elhárítva arra utalni, hogy hasonló okok hasonló eredményekkel járnak.

Volt professori mivoltomnak megfelelően szómagyarázattal kellene kezdenem. A címül használt kifejezés eredete közismert, a Panama csatorna körül elkövetett pénzügyi visszaélésekből származik, de utóbb tágabb értelmet nyert és általában oly üzelmek megjelölésére használják, amelyekkel valaki közérdek leple alatt jogosulatlan magánérdeket szolgál. Hazai alkalmazásában valahogy indokolatlan politikai mellékízre tett szert, viszont kissé ki is szélesedett, mert nálunk minden kedvezést, minden befolyás felhasználását nemes egyszerűséggel panamának szokás nevezni. Meg kell egyébként állapítanunk, hogy a politika és kriminalitás mésalliance-a Magyarországon régi és állandó jelenség. Az elmúlt századok törvényeiben hazaárulás, hűtlenség s hasonló büntetőjogi ízű kifejezések rendszerint a hatalmon lévők véleményével ellentétes politikai irány megjelölésére szolgáltak, viszont a multban is elég gyakran megtörtént, hogy közönséges gonosztevőket politikai okokból nem üldöztek. Felváltva, hol a politikai történelem játszódik le az igazságszolgáltatás termeiben — elég, ha a kommunista pörökre, a Tisza pörre utalok — hol pedig az országgyűlés válik részint a kriminalitás, részint az igazságszolgáltatás színterévé, mintha csak Clio és Justitia állandóan udvariassági látogatásokat cserélnének ki.

Bármily jellemzőnek látszik is a panama fogalmának meghatározására a politikai befolyásnak, mint eszköznek felhasználása bűncselekmények elkövetésére, a kriminálista számára nem sokat mond. Büntetőjogilag azért nem, mert a panama különböző jogi jelmezben léphet fel a történelem színpadán; — kriminológiai nézőpontból azért nem, mert a panama néven ismert büntettek rugója ugyanaz, ami számos egyéb bűncselekményé: az auri sacra fames, a munkanélküli meggazdagodás, a mohó pénzszerzés olthatatlan vágya.

Jogi nézőpontból a panamának nevezett visszaélések csak egy közös jellemvonást mutatnak, hogy t. i. az áldozat, a sértett, mindig a hiszékeny tömeg. Akár szédelgő bankalapítás, akár valamely állami szállítás elnyerése jogtalan kedvezés útján, akár a tőzsdei spekuláció illetéktelen befolyásolása, akár közvagyonnak nem közcélra történt felhasználása az a külső forma, amelyben a panama megnyilvánul, mindig egy ember vagy kevesek gazdagodását jelenti sokak, néha egész osztályok vagy a polgárok összességének rovására. Viszont a bűncselekmény, melyért a panamista felelősségre vonható, a legkülönbözőbb lehet, vesztegetés, csalás, hűtlen kezelés, hivatalos hatalommal való visszaélés csak úgy, mint okirathamisítás vagy csalárd bukás. Ha t. i. egyáltalában felelősségre vonják, mert a panamát éppen a politikai háttér jellemzi, amely gyakran menedékhelyet biztosít, mint ahogy a középkorban a templom asyluma volt az odamenekülő gonosztevőknek. Aki figyelemmel kíséri a panamák történetét, észreveheti, hogy a panamák miatt indított bűnvádi perek, ha egyáltalán megindulnak, a legritkább esetben szoktak befejeződni. Volt idő, amikor büntették nem ugyan a panamát, hanem a panama panamistáját. A császári Rómában ugyanis üldözés tárgya volt a venditio fumi jellemző néven ismert büncselekmény, amelyet az követett el, aki nem létező befolyását bocsátotta áruba, tehát becsapta azokat, akik a befolyással óhajtottak volna visszaélni. Igaz ugyan, hogy a római büntetőjog születését a lex Calpurnia de repetundisnak, annak a törvénynek köszöni, mely a provinciális kormányzók zsarolásainak és panamáinak büntetését célozta, de sok eredménnyel mégse járt. Erre vall, hogy Marius és Sulla idejében a közhivatalt a meggazdagodás szabályszerű eszközének tekintették, aminthogy maguk a hivatalok is adás-vétel tárgyai voltak. Mi sem jellemzőbb, mint Caius Licinius Verresnek, a minden idők legnagyobb tolvajának példája (ahogy őt Gilman római történetében nevezi), aki mint szicíliai kormányzó zsarolás, fosztogatás és csalás útján hat hajót megtöltő zsákmányt vitetett Rómába s még az arannyal borított Diana szoborról is lekapartatta a nemesfémet, hogy ellophassa. Tudjuk, mily vad dühvel fordult ellene a népharag, mely Ciceróban talált szószólóra s mégis, mi volt az eredmény? Verres önkéntes számkivetésbe ment Marseillesbe s ott ette még 25 évig az emigráció keserü, de tápláló kenyerét, míg a panama minden időkben előjogokat élvezett az emberi gonosztettek rangsorában. Ennek a privilégiumnak mélyebb lélektani okát alighanem azokban a titkos szálakban kell keresnünk, melyek a panamát a termő talajával, azokkal a politikai és gazdasági viszonyokkal összefűzik, melyekből kinőtt és a hivatali vagy politikai állás presztízsében, melyet még a bűntett sem képes egészen lerontani.

Midőn a panamának büntetőjogi ismérveit keresem, úgy látszik, abba a hibába esem, mint a Royal Society filozófusai, akik II. Károly angol király kérdésére: miért nehezebb egy döglött hal az elevennél? az érvek egész sorával kísérelték meg a különös tény magyarázatát, mígnem egy ravasz gondolkodó ezt kérdezte: vajon igaz-e felség, hogy a döglött hal nehezebb? Érthető, ha a kriminalista saját tudományának presztízsétől nehezen tud a kérdés helyes feltevésénél szabadulni, pedig a panama problémájának érdekessége éppen abban rejlik, hogy rendszerint kicsúszik a büntetőjogi felelősségnek hálójából, sőt az igazi panamának éppen az a jellemző vonása, hogy ügyes tojástáncot jár a jogilag megengedett és a tilos határmesgyéjén, túlteszi magát az erkölcsi lelkiismeretfurdalásokon, de óvatosan kerüli a büntető megtorlást. Néha nem is kell nagyon kerülnie, egyszerűen azért, mert nincs. Így pl. ha valakinek eszébe jutna, hogy a magyar nemzetgyűlés tagjait megvesztegetés útján bírja rá valamely törvényjavaslat elfogadására, vagy elvetésére, büntetőjogilag nem volna üldözhető, mert az országgyűlés tagja nem közhivatalnok. Típusát tekintve a panamista nem annyira a büntettesnek, mint inkább a szédelgőnek, vagy annak a sajátosan magyar jelenségnek a pendantja, amelyet Kákai Aranyos (Kecskeméti Aurél) elfranciásított tót kifejezéssel sviháknak keresztelt. Míg azonban a szélhámos, vagy annak enyhébb és szeretetreméltóbb válfaja: a svihák az urias fellépés vagy az uralkodó osztályokhoz való tartozás látszatával igyekszik egyéni előnyöket biztosítani, addig a panama félelem és gáncs nélküli lovagja a közhatalom, vagy legalább is a közérdeket szolgáló funkcionárius tekintélyét gyümölcsözteti a maga vagy érdektársai javára.

Szóval mindkettő, a panamista csakúgy, mint a szélhámos összeütközésbe kerülhet ugyan a büntetőtörvénnyel, de nem szükségképp bűntettes. Ezért, azt hiszem, helyesen járunk el, ha feladjuk a reményt, hogy a panama közkeletű fogalmának egyenértékét és magyarázatát a büntetőjognak pontosan körülhatárolt berkeiben keressük.

Ha a panama nem jogi fogalom, talán mégis lehetséges azt a kriminológiának, a büncselekménynyel mint az egyéni és társadalmi élet tüneményeivel foglalkozó tudománynak világításában felismerni? Sajnos épp oly kevéssé mert, kriminológiai jellemző vonása, a könnyű pénzszerzés vágya, mint a panama rendszerinti főmotívuma, benne van minden nagystílű vagyoni bűntett elkövetőjében. Az a filozófia hatja át, amelyet Proudhon a Manuel de spéculation á la Bourse-ban írt körül, mint a közvagyonra áhítozó éhséget, amely az állami engedélyeket, szubvenciókat, privilégiumokat kínálkozó zsákmánynak, az adófilléreket magánjövedelmi forrásnak, az ipart, kereskedelmet és bankokat a nép kizsákmányolására szolgáló eszközöknek tekinti és axiomaként hirdeti: gazdagon élni vagy meghalni. Ennek a gondolkodásnak egyik jellemző példája volt Arton, a Panama-per főszereplője, aki pályafutását mint brazíliai kávéházi spekuláns kezdte, majd pénzügyi faiseur, majd mint bankügynök folytatta, utóbb a dinamit társaságtól 3 milliót csalt ki s mint a Panama-ügy felhajtója fejezte be. Eszes, sziporkázó szellemű, maliciózus tekintetű ember, aki úgy beszélt tőzsdei manipulációkról, mintha közgazdaságtani egyetemi előadást tartana. Csak úgy dobálózik a pénzzel. Kicsit hasonlított Musset Rollájához, csakhogy még elegánsabb. Bevallotta, hogy évenként kb. egy millióra van szüksége, kitűnt, hogy egyazon időben nem kevesebb, mint 22 kedvese volt; egy közülük évi 300 ezer frankjába került; egy másiknak egy palotát ajándékozott és elmondta, hogy egy gáláns ebédre 25.000 frankot költött. Nem csoda tehát, hogy a bírósági tárgyaláson nem kevesebb, mint 200 női levelet produkált a házkutatás. Megengedem, hogy mindez elég érdekesen jellemezné a panamista pszichológiáját, de ha összehasonlítjuk a hírhedt nemzetközi tolvajok és házasságszédelgőnek, Manolescunak életrajzával, azt láthatjuk, hogy a társadalom nagystílű parazitai között legfeljebb apró mennyiségi eltérések vannak.

Sajnos tehát, le kell mondanom arról, hogy a panama fogalmának megvilágításában személyi minősültségemre, már t. i. a kriminalistára, mint jogcímre hivatkozhassam. Ezt a hiányt kötelességszerűen a téma fejtegetésének tárgyilagos alaposságával kellene pótolnom. Úgy illenék, hogy elmondjam a panamák történetét, kezdve Joeltől és Abia-tól, Sámuel fiaitól, akik a „telhetetlenség útján indulának, ajándékot vőnek és elfordíták az igaz ítéletet” — egész a hadseregszállítókig vagy a keresztény kurzusig, szépen fejezetekre osztva, ahogy a német professzorok szokták és ebből az indukcióból szűrjem le a panama természetrajzát. Sajnos ezt sem időm, sem t. hallgatóim türelme nem engedi, mert a panamák sokasága oly sűrűn fedi a népek történetét, mint a fövény a végtelen tenger partjait. Igaz ugyan, hogy a panama fogalma mai napig sincs pontosan meghatározva, de ez nem akadályozza az embereket, hogy éljenek vele, mint ahogy használják a villamosságot anélkül, hogy mibenlétével tisztában volnának. Hasonlóan Molière Mr. Jourdain-jéhez, aki csak férfikora delén tudta meg, hogy egész életében prózában beszélt, használták, mielőtt még a nevét ismerték volna. S manapság is a panama szó a francia vagy angol ember fülének csak szalmakalapot, középamerikai köztársaságot, vagy tengerszorost jelent, de a gazdasági visszaélések, amelyeket a magyar szó használatában a panama kifejezés takar, nemcsak Trianon Magyarországán és nemcsak azóta fordulnak elő, mióta 1879-ben francia hazafias jelszavakkal aláírást hirdettek a Panama-csatorna építéséhez szükséges 700 millió frank alaptőkére. A közhatalom kihasználása magánérdek előmozdítására — és egyelőre fogadjuk el, hogy ez a panama lényege — kísérő jelensége annak az ellentétnek, amelyben a magánérdeket mozgató önzés a közhatalmat fogalmilag jellemző önzetlenséggel áll. Ha a társadalom gazdasági és erkölcsi rendjének e kinövései csak szórványosak, ha a gyom és dudva csak itt-ott üti fel fejét a politikai vetésben, akkor a visszaélések a társadalmi testnek szinte normális életnyilvánulásai, a társadalom betegségére csupán akkor vallanak, ha a gaz oly sűrűn burjánzik fel, hogy nem látni tőle a vetést. Hogy e kisgazdapárti hasonlatot konkrétebben fejezzem ki: vannak korszakok a népek és országok életében, amelyeket éppen a panama, a korrupció jellemez és ezek, bár lehetnek a látszólagos gazdasági fellendülés időszakai, szükségképp erkölcsi hanyatlásra, a nép életerejének széthomlására utalnak. Végső vonalban ugyanis a közhatalom gyakorlói a társadalom erkölcsi rendjének őrei és ott, ahol a panama akár nyíltan, akár hallgatagon tűrt rendszerré izmosodott, hiába vetjük fel a kérdést: quis custodiet custodes, kik legyenek az őrök ellenőrei?

Amily változatos a panama időbelileg és helyileg, épp oly változatosak a formái. Amikor még az emberek libasorban álltak cukorért, vagy krumpliért és a rendőr ismerősét egy szemhunyorítással biztatta, hogy a kijárásul szolgáló ajtón surranjon be, az időközben megkárosítottak tömege éppoly joggal emelte a panama vádját, mint az Union Générale részvényesei, többnyire francia kistőkések, akiknek vagyonából több mint 700 millió frankot nyelt el a megvesztegetett miniszterek, képviselők és újságírók étvágya, hogy fedezzék azt a gigantikus csalást, amely a Panama-csatorna-épités hibás terveinek könnyelmű végrehajtását takarta. Bizonyára különbség van a két eset között, de fajban úgy egyeznek, mint a macska és oroszlán, mint a flirt és a szerelem, ugyanannak a szellemnek, egyazon erkölcsi fogyatékosságnak szülöttei. Noha, mint mondottam, a panama különböző büntetőjogi köntösben jelentkezhetik a közélet színterén, leggyakoribb formája mégis a köztisztviselők, bírák, törvényhozók megvesztegetése. Épp ezért rendkívül jellemző egyrészt az az erkölcsi megítélés, amelyben a hivatalnokok korrupciója a különböző korokban és helyeken részesül, másrészt a tiszteletnek kisebb-nagyobb foka, amellyel az egyén a közvagyon iránt viseltetik. Azok a példák, amelyeket a történelem szolgáltat, bizonyítják, hogy a korrupció független a politikai kormányrendszerektől, független szereplőinek értelmi és műveltségi színvonalától és az egyetlen vigasztaló tapasztalat, hogy a civilizáció általános emelkedésével arányosan csökken, mert a civilizáció végeredményben mindig a közérdek fokozottabb tiszteletét és az önzés korlátozását jelenti. Ezért bármily furcsán hangzik is ma, azokban az államokban, amelyek nemcsak naptár szerint élnek a XX. században², lényegesen kevesebb a panama, mint általában az ó-korban vagy középkorban.

Ha máshonnan nem, A. France Gallio-jából ismeretes, hogy Rómában a pun háborúk utáni időben a korrupció mily méreteket öltött. Romae omnia venalia. Nemcsak a kormányzók egész sora zsarolta a provinciákat, nemcsak a publicánusok (adóbérlők) voltak megvesztegethetők, olyannyira, hogy Liviusnak lefordíthatatlan szójátéka szerint ubi publicanus est ibi ius publicum vanum — ahová a publicanus betesz a lábát, ott a közjog hiábavaló, — hanem a patriciusok, a római gentry, valóságos fanatizmussal vetette magát az üzleti spekulációkra, vállalkozásokra, engedélyekre és a közmunkák bérletére. Erkölcsi színvonalukra elég jellemző, hogy a nemzet legjobbjai sem mentesek az üzleti visszaélések alól. Maga Cato Censorius, a régi erkölcsök apostola, aki Agriculturá-jában azt állítja, hogy a pénzkölcsönző és a gyilkos egy kalap alá esik, adósait arra kényszerítette, hogy egy hajózási vállalatot szervezzenek, amelynek hasznaiból bőven részesült, Brutus, Cicero tanúsága szerint, 48%-os kamatot szedett a keleti provinciákba kikölcsönzött pénzei után, sőt maga Cicero is egy év alatt két millió kétszázezer sesterciát (kb. félmillió arany koronát) harácsolt a reá bízott provinciából. Nem kevésbé korruptak a bíróságok, a választott bírák és a magistrátus egyforma szemérmetlenséggel fogadták el a felektől az ajándékokat és mi sem jellemzőbb, mint hogy a hitrege szerint az istenek sem különbek. Hiszen Junonak, Minervának és Vénusnak ismeretes szépségversenyében mindhárman igyekeznek megvesztegetni Párizst, akit Jupiter tett meg a három istennő vitájának bírájává s Vénus győzelme csak azt bizonyítja, hogy a női szépség az aranynál is értékesebb. Bölcseik és költőik elkeseredve panaszolják az igazságszolgáltatás panamáit, mert miként Properciusnál olvasható, az arany elűzte a jóhiszeműséget, arannyal még az igazság is megvehető, a törvény is az arany rabszolgája lett.

Hogy a középkorban, amelyet a tekintély elvének uralma jellemez, a hivatalnoki visszaéléseknek tág tere nyílt, olyannyira, hogy tisztviselők és bírák megvásárolhatóságán meg sem ütköztek, könnyen érthető. Werner Sombart a modern kapitalizmus keletkezéséről szóló munkájában a nagy vagyonok szerzésének egyik forrásaként a vesztegetést jelöli meg. Franciaországban pl. szegény születésű államhivatalnokok vagyonokat hagytak örökül. Így Pierre Remy pénzügyi igazgató 1328-ban bekövetkezett halálakor 1,200.000 livres (52 millió frank). Duprat kancellár kb. 35 millió frank vagyonnal bírt. Németországban III. Frigyes német római császár idejében Aeneas Silvius a hivatalnokokat falánk hordának jellemzi, amely lesi az alkalmat, hogy hol lehet valamit zsebelni és az első polgári származású kancellár, Schlick Gáspár, azt a jó tanácsot adja alárendelt kollegájának, hogy 6000 tallért kérjen, ha 3000 ezer akar kapni. Még Poroszországról a legkevésbé korrupt milieuről is azt olvassuk, hogy különösen a hadi szállítások körül virágzott a panama: Nichts ist einem Kriegskommissarius so erwünscht — írja Weisse — als wenn ihm die Verwaltung eines Magazins anvertraut wird. War er auch vorher bettelarm, ein Monat schon vermag ihn in einem angenehmen Zustand zu versetzen. Zwei, drei oder mehrere Monate machen ihn zu einem grossen und reichen Mann. Mit szólnak ehhez azok, akik minduntalan visszasírják a jó öreg lovagkornak becsületes romlatlan erkölcseit?

Angliáról tudjuk, hogy mindenkor elöljárt a civilizáció terén, először törte meg az abszolútizmus hatalmát és először biztosította a személyes szabadság-jogokat. Hogy mégis II. Henrik idejében, a XII. században a minden rendű és rangú bírák, világiak csak úgy, mint az egyháziak megvesztegethetők voltak, az a kor általános felfogásából következik. Különösen a papi bírák egyike tűnt ki a vesztegetési összegek nagyságával, amit Mapes oxfordi püspök egyrészt azzal mentett, hogy a derék pap a harácsolt pénzen püspökséget akart vásárolni, másrészt Ovidiusra hivatkozott, aki valahol azt mondja, hogy az ajándékozás jó lélekre vall, míg nyilván tehát annál is, aki elfogadja. Ha kétszáz évvel később, III. Edvard alatt, nagy bizottságot küldtek ki a korrupció megvizsgálására és a király rendelettel tiltotta el a bírákat, hogy mástól, mint tőle, javadalmazást fogadjanak el, ez nem volt nagy hatással, mert még a XV. században megtörtént, hogy William Thorpe, Anglia főbírája, öt vesztegetési esetet ismert be. Igaz ugyan, hogy halálra ítélték, de a király megkegyelmezett és egy év múlva kiengedték a Towerból, sőt javait is visszakapta. Nyilvánvaló, hogy az ügyet nem vették túlságos komolyan. Ezt bizonyítja a minden idők egyik legnagyobb gondolkodójának, Francis Baconnak esete is, aki Lord High Chancellor, Anglia pecsétőre és egyben a lordok házának, tehát a legfőbb bíróságnak elnöke volt. Huszonnyolc vesztegetést bizonyítottak rá, ami ellen eleinte azzal próbált védekezni, hogy egyes esetekben csak ítélethozatal után fogadta el a pénzt, másokban pedig csak kölcsönnek tekintette, mígnem végül mégis megtört és kegyelmi folyamodásában azt írja: „nyíltan és becsületesen bevallom, bűnös vagyok a vesztegetésben és lemondok minden védelemről”. Maculay ismeretes tanulmányában nagyon lesújtóan ítéli meg Lord Bacon-t, holott ez nem volt vétkesebb, mint elődei, akik a vesztegetést ugyancsak a pecsétőri javadalmak szokásos fokozásának tekintették, legfeljebb kevésbé szerencsés. Midőn néhány évvel később a kincstár lordja: Middlesex ellen emelték a vádat, hogy az adóbeszedőktől a „kéz kezet mos s mindkettő szennyes marad” elve alapján baksist fogadott el, azzal védekezett, hogy nyolc évig volt bíró és ez idő alatt egy vesztegetési panasz sem érkezett ellene, amit, reméli, ő lordságuk kellő súllyal fognak javára mérlegelni. Mindezen igazán nincs okunk meglepődni. Hisz hazánkban még a XVII. század derekán — miként Grünwald Bélának Régi Magyarországában olvasható — a bírák és a közigazgatási tisztviselők megvesztegethetősége szabály volt és Szvetics személynök, az ország legfőbb bírája, Mária Terézia király kérdésére: vajon igaz-e, hogy a felektől ajándékokat szokott elfogadni, azt válaszolta: Igaz, Sacratissima Majestas, de olvasatlanul egy zsebbe csúsztatom, nehogy megtudjam, melyik fél mennyit adott!

Míg a bíróságok megvesztegethetősége Angliában a XVII. században kétségkívül enyhült, a panamának még sulyosabb alakja: a parlamenti korrupció élte virágkorát. Ez összefügg azzal az alapítási lázzal, amely Angliában kontinenst másfél százzaddal megelőzve, a XVIII. század első tizedeiben dühöngött. Részvénytársaságok alakultak mesterséges arany készítésére, a tengervíz sótalanítására, az emberi haj értékesítésére, sőt oly célból is, hogy óriás szamarakat importáljanak Spanyolországból. Egy ötletes faiseur, aki még a szamárimportálónál is nagyobb tömegre számított, szobát bérelt egy napra az Angol Bank közelében s ott nagy hangon hirdette, hogy óriási üzleti eszméje van, amelynek sikere attól függ, hogy titokban maradjon. Egy hónap múlva el fogja árulni, de időközben tőkére van szükség és a gründolási presztízstől elvakított emberek százai özönlöttek néhány óra alatt a helyiségbe, hogy fejenként két guineát fizessenek be, amiért kaptak egy részvényt — semmire. Ebbe az időbe esik a South Sea Co., a Déli Tengeri r.-t. alapítása, amely tízmillió fontot vett át a függő államadósságból és előjogot nyert, hogy 30 éven át rabszolgákat szállítson az amerikai-spanyol gyarmatokba. Noha a társaság üzlete éppen nem mutatkozott jövedelmezőnek, az alaptőkét 1720-ban³ törvény útján 10 millióról 50 millióra emelték fel, de már egy hónap múlva szétpattant a szappanbuborék, rettentő pánik vett erőt a pénzvilágon, mert kitűnt, hogy az alaptőke túlnyomó részét a parlamenti tagok megvesztegetésére fordították, sőt ezenfelül a király német udvarhölgyei és a walesi herceg is osztoztak a sápban. Irtóztató vihar tört ki a parlamentben, vádak röpködtek jobbra és balra, mindenki tagadta a részességet és bosszúért lihegett, de a felháborodást elsősorban mégis pártérdekek irányították, aminek bizonysága, hogy Róbert Walpole, aki a megtorlási akció élén állt, később mint miniszterelnök épp oly kevéssé riadt vissza, hogy a választókat, mint attól, hogy a képviselőket megvesztegesse. Aminek köszönhette, hogy 20 évig volt Anglia miniszterelnöke. Tőle ered az ismeretes mondás, hogy minden embernek megvan az ára, csak a valuta különböző. Méltó társa volt Sir John Trevor, az alsóház elnöke, aki 1000 fontot fogadott el, hogy egy városi árvaház felállítását célzó törvényjavaslatot segítsen többséghez és ugyanaz a bizottság, amely Trevor vétkességét megállapította, mellesleg azt is felfedezte, hogy a leeds-i herceg a keletindiai társaságtól nagy összegeket kapott avégből, hogy előjogait meghosszabbítani segítsen, sőt tudvalévőleg Marlbourgh herceg sem volt képes magát a gyanú alól tisztázni, hogy mint a brit haderő parancsnoka a franciáktól pénzt fogadott el. De ugyancsak a XVIII. század elejére esik a tisztuló folyamat kezdete is, ami elsősorban a közvélemény növekvő hatalmának tulajdonítható. Ekkor festette meg Hogarth a szatíra lángostorából font ecsetjével a diptichont, amelynek egyike mutatja, hogy a miniszterek miként szórják a pénzt a demoralizált képviselőknek, a másikon pedig a nyomorgó családapa szavazatát adja el, hogy nyomorán enyhítsen. És végül ekkor indította meg Defoe a Review-t, Richard Steele a Tatler című első kritikai folyóiratokat.

Háborús adósságok voltak Angliában a déli tengeri társasággal kapcsolatos parlamenti panamák előidézői, s hasonlóképp az a 700 millió frank, amelyet a napkirály 1708-ban hadjárataira költött, szolgált okul Franciaország első nagy pénzügyi panamájára. Főszereplője John Law, egy skót játékos, akit hajdanjában párbaj miatt halálra ítélték, s Párizsba szökött, ahol alkalma volt a kártyaasztal mellett a Regens herceggel megismerkedni. Ennek a nagy pénzhiány megszüntetése végett javasolta, hogy az akkor már működő londoni és amsterdami jegybankok mintájára papírpénzt bocsásson ki, amelyet az állam hitele fedez. Eleinte minden jól ment, az új bank 7½ % osztalékot fizetett, de mikor két évvel később John Law az újonnan alapított Mississipi társaság részvényeit, majd az állami monopóliumok bérletét, keletindiai és állami társaságokat is átvette és az államnak másfélmilliárd kölcsönt nyújtott, az őrülés láza fogta el Franciaországot. A bank ügynökei járták be a vidéket és csodás mesékkel regélték a társaság gyarmatainak kincseiről. Arannyal és drágakövekkel díszített indiánok vonultak fel Párizs utcáin, a házak falain plakátok ékesedtek, amelyek színarany és ezüst hegyekkel, drágakősziklákkal borított fantasztikus vidékek képével kápráztatták a járókelőket. Egy szép nap azonban, amidőn a kormány egyrészt betiltotta a készpénzforgalmat 600 franknál magasabb értékben, másrészt a részvények árfolyamértékét a bankjegyekkel egyenlőnek nyilvánította, a képzeletbeli aranyhegyek összeomlottak. Ezzel a bankjegyek értékük 85 %-át elvesztették s midőn a bankjegyeket a kormány 1720-ban értékük felére devalválta, megindult a katasztrófa, amely azzal végződött, hogy a bankjegyeket kivonták a forgalomból s Law 2000 livresrel zsebében megugrott Velencébe. Law tévedése nyilván abban állt, hogy a hitel túlfeszítésével gondolta az államvagyont fokozhatónak, de az eredmény hosszú időre végzetes volt a francia gazdaságra.

A történelem kitünő tanítómester, csak az a baj, hogy tanítványai kissé figyelmetlenek. Így eshetett meg, hogy Franciaország ugyanazt a hibát egy század alatt kétszer követte el. Midőn 1789-ben a nemzetgyűlés Talleyrand indítványára elhatározta az egyházi javak elkobzását, a legsürgősebb kiadások fedezésére anticipálva a javak értékesítését, azok terhére 400 millió frank papírpénzt bocsátott ki, amelyet az ingatlant terhelő járadékra használt kifejezéssel assignat-nak nevezett. Noha józan politikusok arra hivatkoztak, hogy papírpénzt csupán egy szilárd és állandó kormány bocsáthat ki és követelték az assignaták beváltására a javak eladását, a nemzetgyűlés többsége nem hallgatott az okos szóra. Azt mondták, hogy a John Law-féle papírpénzt a zsarnoki kormány bocsátotta ki, de most a nép őrködik a pénz hovafordításán. Mirabeau pedig beszédjének hatása alatt, amelyben a nagy szónok végzetes módon összetévesztette az üzemi tőkét a befektetett tőkével, újabb 800 millió assignat került forgalomba. Minthogy ce n'est que le premier pas qui coute, ezután már vígan kattogott a megvadult bankóprés, 1795-ben már 7 milliárd, 1796 őszén 45, 1797-ben 60 milliárd volt forgalomban. Ennek megfelelően esett az értékük, amely 1791-ben még 90 % volt, 1794-ben a névérték 20 %-ára, 1795-ben ½ %-ára, 1796-ban ⅛ %-ra, mígnem 1797 március 21-én a kormány egyszerűen értéktelennek nyilvánította. Hogy időközben egy pár csipke-kézelő ára 250 ezer, egy-egy kocsiút taksája 25 ezer frankra emelkedett, az éppoly érthető, mint amennyire számunkra vigasztaló, ha elgondoljuk, hogy a magyar koronára még minő hosszú és dicsőséges pályafutás vár.

Ez a két példa: John Law mesterkedése és a forradalmi assignata lebegett Goethe előtt, midőn a Faust második részében Mefisztó a császárt pénzügyi zavarából papírpénz kibocsátással segítteti el. Valóban ördögi gondolat, amely a képzeletszülte költői világban éppúgy, mint az emberiség ismétlődő drámáiban polgárháborúra és anarchiára vezet. Lehet-e azonban panamának minősíteni? Ez nyilván attól függ, hogy mit értünk panama alatt. Ha helyes a meghatározás amit adtam, hogy panama a közhatalom presztízsének illetéktelen felhasználása kevesek érdekében, úgy a papírpénzszédelgés is alája esik. Midőn az állam értéktelen papírdarabokat pénzként hoz forgalomba, tudvalévőleg nemcsak azokat rabolja ki, akik azért értéket adtak vagy adnak cserébe, hanem a fix kamatozású értékpapirokat is megfosztja valeurjüktől, a lakosság millióit teszi koldusokká. Azt ma már a legnaivabb gyermekkel sem lehet elhitetni, hogy azoknak az értékeknek az elpusztítása, aminek leplezésére az állam a papírpénz kibocsátásával a látszatot kelti, mintha még volna valamije, az összesség érdekében történt. Eltekintve a hadiszállítóktól, akiknek nyereségüket biztonságba hozni és a földbirtokostól, akinek a föld terheit a látszatpénzzel eltüntetni sikerült, haszna voltaképp senkinek sincs az egész szédelgő manipulációból. Csupán azoknak az osztálynak reménybeli érdekeit szolgálta, akik a háborúval uralmukat erősíteni, vagy fenntartani vélték. De az a körülmény, hogy a panama balul üt ki, éppoly kevéssé változtat lényegén, mint ahogy a gyújtogató vétkén nem változtat, ha a lángba borított puskaporos hordóval maga is felrobban. Ezért nincs okunk, hogy a papírpénzszédelgést, amely gigászi méreteiben minden panamát megelőzött, eltérő megítélésben részesítsük.

Azokból a változatos formákból, amelyeket a panama a történelem során ölt, csupán az a tanulság, hogy „plus ça change, plus c'est la même chose” Panama úrhölgy igen gazdag ruhatárral rendelkezik, a népek fejlődésének hajnalán a vesztegetés egyszerű reggeli ruhájában jelenik meg, mig a nemzetek éj felé hanyatló szakaszában pazar estélyi toilette díszíti, amelyben a hazugságnak finom valenciennes csipkéivel, a szédelgés crêpe Georgettejével és az ámítás mousseline de soie-jával rejtegeti problematikus bájait. De hiába rejtegeti, mert nemcsak udvarlói ismerik fel, hanem saját kárukon megismerik a népek is, amelyek elnézéssel tűrik erkölcstelen csábításait. Senkit se ejtsen tévedésbe, hogy a példák, amelyeket kiragadtam, többnyire az abszolútisztikus államhatalom féktelen tobzódásának korából származnak. Montesquieu a törvények szelleméről szóló munkájában elhitette, hogy az erkölcsök az államformával állnak összefüggésben, hogy a Monarchia kedvez a visszaéléseknek és a Köztársaság a puritán erkölcs uralmát jelenti. Ha a cári Oroszország rettentő panamái után ítélnénk, amelyeket az orosz-japán háború tárt fel, amelyben várakat adtak el a készpénzfizetésért, (ma is forgalomban van egy egy 54 millió jenről szóló japán váltó, amely Wladivosztok feladásának volt az ára) vagy azt a panamahálózatot látjuk, amelyet Gogoly Halott lelkei és Revizora, mint az orosz közigazgatás szövedékét tárnak fel, szinte azt hihetnők, hogy a probléma valóban ily egyszerű, hogy egyedül a politikai uralom rothadási anyagai táplálják a panama mocsarát. Egy pillantás a modern demokráciákra, nyomban felvilágosít tévedésünkről.

Párizsban az Avenue Jéna-n van egy pompás palota, mely szinte jelképes a harmadik köztársaság erkölcseire, mert azt tartja róla a közvélemény, hogy Jules Grévy elnök hivataloskodása alatt „megtakarított” fillérekből emelte. De a Wilson-féle rendjelpanamát csakhamar elhomályosította magának a Panama társaságnak ügye, amelynek alaptőkéjét tudvalevőleg nagyrészt miniszterek és képviselők megvesztegetésére használták fel, hogy keresztülharcolja a törvényt, amely a társaságot felhatalmazta, hogy újabb 600 millió frank tőkét szerezzen sorsjáték útján a közönség körében. De talán a Panama ügynél is jellemzőbb a törvényhozás korrupciójára Beauquier besançoni képviselőnek az az indítványa, hogy minden képviselő megválasztása előtt és mandátumának lejárta után vagyoni vizsgálatnak vesse magát alá, annak megállapítása végett, hogy vagyona törvényhozói pályája alatt nem növekedett, hasonlóan a vizsgálathoz, amelynek hizlalókúra előtt és után vetik alá a páciens. Még alig simultak el a panamabotrány hullámai, máris újabb visszaélések felfedése követte egyrészt a Comptoir d'escompte-nak a rézmonopóliummal fűzött visszaéléseiben, másrészt a Déli vasútnak ügyében, amely a pénzemberek és politikusoknak összejátszását tárta fel a szédelgő részvények kibocsátására alakult syndikátussal. Mindez eléggé bizonyítja, hogy Pelletan-nak a későbbi tengerészeti miniszternek jóslása: Csak alakuljon meg a köztársaság, meglássák, mily erkölcsössé tesszük Franciaországot — mégsem volt túlságosan alapos. Bodley a jelenkori Franciaországról szóló ismert munkájában az angol pártrendszer hiányában látja a törvényhozás korrupciójának fő okát. Hogy mennyire nincs igaza, azt legjobban a másik modern demokráciának, az Egyesült Államoknak példája bizonyítja, ahol a parlamenti váltógazdaság pregnánsabban valósult meg, mint bármely európai államban.

Több mint egy század előtt egy legendás indián törzsfőnök nevére Tammany Hall-nak keresztelt hazafias és konzervatív egyesület alakult New-Yorkban, amelynek tagjai részint terrorizmussal és demagógiával, részint vesztegetéssel hatalmukba kerítették a fontosabb városi, de főleg a pénzügyigazgatási állásokat. Vezetői kíméletlenül kizsákmányolták hivatali pozíciójukat, New-York városát súlyos adósságokba döntötték. Ügyleteik megítélésére csak egy példát említek: New-York városa a Hudson partján 22 millió dollárért a modern kikötőállomások egyik egész sorát épitette meg. Három hajóstársaságnak: a Cunard Line, a Compagnie Gen. Transatlantique és az Intern. Mercantile Marine Co.-nak 1904-ben a Tammany Hall embereivel sikerült a kikötőkre nézve 30 éves bérleti szerződést kötni, amely szerint a 3 társaság évi 565.000 dollár bért fizet, holott csupán a költségek fedezésére kibocsátott kölcsönkötvények kamatai évente 844.000 dollárra rúgnak, a törlesztési és kopási költségek beszámításával a város évi vesztesége 845.000 dollár. Egy ízben (1871) ugyan sikerült a Tammany Hall akkori vezetőit Tweed és Sweeney urakat, akikről kiderült, hogy megszámlálhatatlan milliókat raboltak, a bíróság elé állítani. Utóbb azonban elhitették, hogy Tweed és társai egyéni akciójához a derék egyesületnek nincs köze és igy 1892-ben újra a tammanisták jutottak túlsúlyra, többször az ő soraikból került ki a polgármester is, sőt elég merészek voltak, hogy egy alkalommal az elnökválasztásra is külön jelöltet állítsanak. Azt mondhatná valaki, hogy végre is New-York városa nem Amerika. Nos, Roosevelt, aki bizonyára elég jó amerikai volt, azt állította, hogy New-York állam törvényhozóinak egyharmad része korrupt és megvesztegethető. De talán New-York állam kivételesen kedvezőtlen erkölcsökben szenved. Nem kisebb szaktekintély, mint a napokban elhunyt Lord Bryce írja az Amer. Commonwealth-ben, hogy az Egyesült Államok egyes törvényhozásaiban általában két módszerrel egészítik ki a képviselők fizetésüket: az egyszerűbb a vesztegetés, amelyet a képviselő azért kap, hogy valamely magánérdeket szolgáló (például telkek értékét emelő) javaslathoz megszerzi kollégáinak szavazatát. A komplikáltabb módszer a zsarolás, amennyiben a képviselő oly törvényjavaslatot terjeszt be, amely egy vállalat, vagy társaság ellen irányul, utóbb pedig tudomására hozza a társaságnak, hogy szívesen látja az igazgatók látogatását a javaslat módosításainak, vagy elejtésének „megbeszélése” végett. Akit ezek a tanúvallomások nem győzték meg arról, hogy a panama nemcsak az Atlanti- és Csendes-Oceánt, hanem az Ó- és Újvilágot is összeköti, annak ajánlom Gustavus Myers-nek az amerikai nagy vagyonok keletkezéséről szóló érdekfeszítő munkáját, amelyből kitűnik, hogy azokhoz nemcsak a kizsákmányoltak könnye és vére, hanem a panama és korrupció szennye is tapad. Így az Astor-vagyon eredete azokba a mocsarakba vezet, amelyek a XIX. század elején a Manhattan-félszigetet, a mai New-York város területét, ellepték. Astor és érdektársai a korrupt városi hatóságoktól úgyszólván semmiért (tudniillik a semmi az volt, amit a város kapott) szerezték meg a víz alatt álló telkeket és városi pénzen alakították át sok százmilliós értékekké, noha akkor New-York rohamos felvirágzásából már mindenki láthatta az értékemelkedés óriási lehetőségét. És ugyancsak az Astor család egy tagja volt a harmadik ivadékban, ki mint new-yorki központi vasút főrészvényese félmillió dollárral megvásárolta a törvényhozást, hogy a vasút részvényeseit „ártalmas törvények” ellen megvédje. Vesztegetés volt az eszköz, amellyel a Vanderbilt család a postaszállításért adott állami szubvenciókat megszerezte. Az így nyert milliókon hajó-vállalatokat szervezett, amelyek silánysága miatt a bevándorlók ezrei vesztették életüket, anélkül, hogy a hatóságok, amelyek zsebében voltak, közbeléptek volna, végül ügyes tőzsdemanipulációval és a hatóságok passzív asszisztenciájával a vasutak egész sorát kerítette hatalmába. Carnegienek, az acélkirálynak és páratlan emberbarátnak vagyona elsősorban azokból a drága, de rossz hajópáncélokból származik, amelyeket az Egyesült Államoknak szállított, anélkül, hogy ezért hajaszála meggörbült volna, mert sohasem mulasztotta el, hogy nyereségének egy részét a republikánus-párt választási kasszájába fektesse be. Azokat a mammutpanamákat, amelyeknek hosszú sorát szolgáltatja az amerikai gazdasági élet, nemcsak a tőke és munka harcának kíméletlensége magyarázza, hanem némileg az amerikai közszellem naivitása is, amely még a panamát is elismeri, ha méretei méltók a nemzeti hiúsághoz. Több mint tíz év előtt alkalmam volt a philadelphiai impozáns városházát meglátogatni. Kísérőm, a szociológia tanára az ottani egyetemen, nem minden büszkeség nélkül jegyezte meg, hogy ez az az épület, amelynél legtöbbet csaltak, loptak és sikkasztottak az Egyesült Államokban. Hogy igaz volt-e, nem tudom, de annyit legalább is bizonyít, hogy a demokratikus alkotmány egymagában nem óvószer a panama ellen.

Nagyon sajnálnám, ha e sok ténybeli adatból, amellyel szíves türelmüket fárasztottam, azt a következtetést vonnák le, hogy a mi kis balkáni földszintes panamakunyhóink számba se jöhetnek a nyugati világ felhőkarcoló panamái mellett. Elvégre közismert, hogy a nagy és erős organizmuson — a betegségnek mint élettani folyamatnak a tünetei is erősebbek. A cél, amelyet elérni óhajtanék, az volt, hogy ebben a kaleidoszkópszerű képsorozatban rámutassak azokra a gyökerekre, amelyek a panamát, mint a gazdasági életnek erkölcsi tünetét ahhoz a társadalmi talajhoz fűzik, ahonnan felburjánzik. Azt talán nem is kell hangsúlyoznom, hogy mint az erkölcsi jelenség általában független nemzetiségtől, fajtól, vagy vallástól. Nincsenek tisztességes vagy tisztességtelen nemzetek, csupán becsületes és becstelen egyének. Sőt az is ritkaságszámba megy, hogy egyes társadalmi osztályokat az erkölcsi züllöttség jogos vádjával illethessünk. Fajok vagy vallások erkölcsi alsóbbrendűségéről pedig csak a határtalan tudatlanság vagy feneketlen gonoszság beszélhet. De ha valamely nép pillanatnyi erkölcsi állapota esetleg jobban, vagy kevésbé kedvez is a panamának, ebből még nem következik, hogy a panamát erkölcsi neveléssel meg lehet akadályozni. A közelmúltban szenvedő szemtanúi voltunk két ilyen erkölcsi regenerációs kísérlet kudarcának. Az egyik sok évezredes fejlődés esetleges eredményének anticipálásán épült fel, a másiknak csekélyszámú jóhiszemű kuruzslója egy rég letűnt kornak erkölcsi módszerével próbálta ezer sebből vérző társadalmunk minden nyomorúságát kikurálni. De akad-e valaki, aki állítani merné, hogy akár a kommün, akár a kurzus hatása alatt a társadalom, vagy akárcsak az egyének erkölcsi színvonala emelkedett volna? Dogmák kényszertisztelete, akár az evangélium, akár Marx, vagy Lenin hittételeiben gyökereznek, senkit sem faragott még becsületes emberré és a legvégzetesebb tévedések egyike, hogy a vallás alkalmas eszköze az erkölcsi érzések erősítésének. Azoknak a hipotéziseknek, amelyekkel a vallások az emberi értelem számára felfoghatatlan kérdéseket kiküszöbölni vagy magyarázni próbálnak, éppen minthogy transcendentálisak, semmi közük sincs a földön nyüzsgő emberek helyes viselkedésének szabályaihoz. Szenteltvízzel, prédikációkkal, vagy lelki gyakorlattal hiába küzdünk a panama ellen, amelynek gyökerei a gazdasági és a politikai szervezetben vannak. A panama virágkora szabályszerűen a hirtelen gazdasági fellendülés, vagy a gazdasági krízisek idejébe esik s a modern időkben a panama épp olyan, bár talán kevésbé hasznos mellékterméke a kapitalizmusnak, mint a kátrány a petróleumnak. Például szolgálhat erre Anglia gyarmatpolitikájának kibontakozása a XVIII. században, vagy a francia kapitalizmusnak a cynikus „enrichissez vous” jelszót követő fénykora a XIX. században éppúgy, mint a közép- és keleteurópai államok gazdasági válsága napjainkban. Egész természetes tünemény a velünk szomszédos egynémely államban, hogy a kormány, amely hivatalnokainak a megélhetés minimumát sem tudja biztosítani, türelmes konnivenciával nézi el, hogy a panamának pontos árjegyzékbe foglalt rendszere hálózza be az országot. Élni kell s csupán az éhenhalásra szántak temperamentumától és tehetségétől függ, vajon panama vagy nyílt törvényszegés útján szerzik meg a megélhetés eszközeit, amelyek tisztességes úton meg nem szerezhetők. A különbség, mely ebben a tekintetben az egyes legyőzött és utódállamok közt fennáll, valóban csak árnyalati s csak a kultúrfejlettség különbözőségében találja magyarázatát. Mert viszont a kultúrfejlettségtől függ, hogy a közvagyon tisztelete mennyiben visszatartó motívum. Egy török közmondás szerint a szultán vagyona tenger, aki nem iszik belőle, disznó. Nálunk legfeljebb szamárnak neveznék az illetőt, míg Angliában a pénzügyminiszter hetenkint nyugtázza a Times-ban az adófizetők által beküldött összegeket, az úgynevezett conscience money-t, tudniillik a tévedésből csekélyebb összegekben kirótt adónak önként befizetett többletét.

Egy másik gazdasági tényezője a panamának a gazdasági élet megkötöttsége.

Hogy azon a talajon, amely még mindig tele van a háború gazdasági lövészárkaival és drótakadályaival, könnyebb a botlás, az nem szorul magyarázatra. Egy olasz kriminológus a megelőzésről szóló könyvében azt javasolja, hogy meg kell szüntetni a papírpénzt, akkor megszűnik a pénzhamisítás, meg kell szüntetni a házasság intézményét, akkor nem lesz házasságtörés, stb., amit német kritikusa találóan Rechtschutz durch Vernichtung-nak nevezett. Gyakran halljuk egy-egy panama kirobbanásakor, hogy: uraim, hát igazán az erdőben vagyunk? Igenis, ott vagyunk, a tilalomfák erdejében járunk s a panamának leghathatósabb ellenszere a feleslegessé vált tilalomfák kidöntése s így a szabad kereskedelemért küzdő Cobden Szövetség a legértékesebb segítőtárs a panama elleni harcban. Sokkal nehezebb a panama kapitalisztikus gyökereinek kiirtása. A háború utáni kapitalizmus a Bourbonokhoz hasonlóan nem tanult és nem felejtett, mohóbb és önzőbb, mint valaha, talán éppen azért, mert érzi helyzetének bizonytalanságát. Kinövéseinek korlátozása is nehezebb, mert sohasem volt a kapitalizmus termelő energiájára nagyobb szükség, mint a lerongyolt, elpusztított Európában. Tudjuk, hogy a fejlődés a termelés rendjére gyakorolt állami beavatkozás fokozásának, tehát a gazdasági szabadság újabb korlátozásának irányában vezet, ami ismét csak a panamalehetőségeket gyarapítja. Ennek ellenszere, hogy a gazdasági kötöttséggel arányosan kell gyarapítani a politikai szabadságot, a nyilvánosságnak és a megizmosodott közvéleménynek ellenőrző és tisztító erejét. Szimbolikus jelentőségű az a kép, amelyet Ibsen rajzol meg, midőn John Gabriel Borkmann, a lelkiismeretlen önző spekuláns élete végén felvonszolja fáradt testét a tiszta levegőjű hegyoromra, ahol a távoli láthatár nyüzsgő, zakatoló gyárakkal népesül be, az étherben megcsendül az élet és munka himnusza. Ez a megálmodott eszmény váltja meg a féktelen önzés tévedéseit és bűneit.

Mondottam, hogy a panama a kapitalisztikus gazdasági rend és a politika illegitim viszonyának szülötte. Születésében tehát nem kevésbé vétkes a csábító, mint az elcsábított. Unos-untig ismételt tapasztalati tény, hogy a parlamenti rendszer önmagában hordja kinövéseinek csíráit. Bármily általános, vagy bármily megszorított is a választói jog, bárhogy korrigálják is lajstromos szavazással és kisebbségi képviselettel, nem bírja eltüntetni a hivatásos faiseur-politikusnak típusát, aki demagóg kifelé, hogy panamista lehessen befelé. Que ce qu'est ce un parlement: on parle on ment, — mondotta egy francia államférfi s a legtöbb ember mégis csak érdekből s nem művészetből hazudik. Ha az általános választójog az úri kaszinót esetleg falusi kaszinóvá alakítja, ez még nem jelent javulást. Hogyan lehetne a népképviselet erkölcsi színvonalát sikeresen emelni, az igazán nem e hosszúra nyúlt előadás keretébe való. De annyi valószínűnek látszik, hogy társadalmi hivatásoknak a képviselete, a tanácsrendszer, ne tesssék a szovjet szótól megijedni, amelynek semmi köze a tanácsköztársasághoz, vagy a szovjetkirálysághoz, különb képviseletet produkálna, mint a mai parlamentarizmus, amelyben a választókat csak az együttlakás véletlen ténye kapcsolja össze. Azonban bárminő lesz a gazdasági rend és bárminő lesz a politikai szervezet, a panamát teljesen kiirtani sohasem lehet, mert a visszaélés az élet járuléka. Az Ember Tragédiájának utolsó jelenetében, ahol tudvalevőleg sok az eszkimó és kevés a fóka, mindig lesz olyan eszkimó, aki a törzsfőnök kegyeit elnyerve több fókához fog jutni, mint amennyi őt megilletné. Hiába, ez az ember tragédiája.

Az én tragédiám pedig a Faust professzor tragikuma, hogy immár egy óra hosszat untatom hallgatóságomat a tények sokaságával és nem tudok eljutni a panama fogalmának beígért definíciójához. Kénytelen vagyok tehát megkérni, higgyék el nekem továbbra is, hogy a panama a közhatalom vagy az ehhez hasonló presztízs kihasználása magánérdek céljára. Mégpedig hangsúlyozom: vagyoni érdek céljaira, mert különben minden szép asszony, aki szemeinek presztízsével vagy szellemének hatalmával a férfiakat meghódítja, panamista volna. Sőt panamista volnék magam is, ki tudományos presztízsemet arra használom, hogy elfogadtassak egy definíciót, amelyet kellően megindokolni nem tudok. Ha tehát definícióm helyes, ebből következik, hogy tudom, mi a panama, ha helytelen, ebből következik, hogy gyakorlatilag értek a panamához, már pedig a panama is olyan, mint a csók, amelyről a költő azt tartja a csókot ne magyarázd, de gyakorold. (Lelkes taps és éljenzés.)

Elnök: Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Az az elismerés, amellyel az előadó úrnak fejtegetéseit kísérték, arra kötelez, hogy a Szövetség nevében köszönetemet fejezzem ki fáradozásáért, de egyszersmind felment az alól, hogy e köszönetet bővebben meg is indokoljam. Midőn tehát a mindvégig érdekes előadásért a hallgatóság háláját tolmácsolom, a Magyar Cobden Szövetség hatodik nyilvános ülését ezennel berekesztem. (Éljenzés.)

Kedves Barátaim!

Ritkán akad szállóige, amely annyit ártott volna a tudományos kutatásnak, mint a tout comprendre c'est tout pardonner. Visszatartotta az embereket az igazság felderítésétől, a megértéstől, nehogy megbocsátani legyenek kénytelenek. Hatását annak a tetszetős valótlanságnak köszöni, amelyet takar. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a mondás első része a gnosis, a második az erkölcsi értékélet világából származik s így heterogén elemeket fűz logikai kapcsolatba. A megbocsátás csak úgy, mint az elítélés: értékelés, amelynek alapja érzelem, tartalma viszonylagos, a megértés alapja az intellektus, tartalma abszolút. Miként az aesthetikai értékek kedvező vagy kedvezőtlen megítélése független annak megértéstől, hogyan keletkeztek — kit érdekel, hogy a milói istennő a szobrász minő hangulatából született — épp úgy az egyén és a társadalom meghozza a maga erkölcsi ítéletét, akár megérti, akár nem azokat a motívumokat, amelyek az embert cselekvésre késztették. Amíg az akaratszabadság babonájában gyökerezett a felelősség látszata, a tue-la romanticizmusa, a bête humaine szervezeti hajlamainak mentesítő hatása, a környezet nyomasztó befolyása alatt vétkezőnek bűnbocsánata érthető volt, de ma, midőn már lehullott elménkről a tisztánlátásunkat gátló fátyol, a tout comprendre nem lehet a rien pardonner-nak akadálya.

Mégis, midőn ennek az elvontan nehézkes utószónak igazolást keresek — hiszen könyvhöz írt utószó is alig menthető, hát még az előadáshoz függesztett — nem találok más mentséget, mint: tout comprendre c'est tout pardonner. Szép kis előadás — gondolja az olvasó, aki véletlenül át nem lapozza e sorokat — amely ily hosszú mentségre szorul. Nem vétek a köteles szerénység ellen, ha állítani merem, hogy erre az utószóra nem az előadás, hanem annak hallgatósága szolgáltatott okot. Hallottam ugyanis, hogy sokan azzal a benyomással távoztak az előadásról, hogy az voltaképp védőbeszéde volt a magyar közélet panamáinak. Abból, hogy reámutattam a visszaélésekre, amelyek különböző korokban és helyeken felburjánzottak, sokan arra következtettek, hogy a magyar társadalomban észlelhető visszaéléseket menteni kívántam, hogy a társadalmi tényezők megvilágításával a megértés glóriáját vontam a tények köré, amiből ők az átlagember gondolkodását, sőt érzését megmételyező szállóige hatása alatt nyomban a megbocsátás konkluzióját vonták le. Szó sincs róla. Éppen ellenkezőleg, a nyugati kultúrnépek multjából vett példákkal legjobb esetben is csak azt kívántam bizonyítani, hogy a nálunk s még inkább szomszédainknál balkanizálódó közmorál, ha letűnt idők eseményeivel mutat párhuzamot, kultúránk időbeli visszacsúszásáról tanúskodik. Ha a társadalmi tények oknyomozó magyarázata azok megértését igyekszik előmozdítani, azzal éppoly kevéssé szolgálja azok helyeslését, mint helytelenítését. A tudomány az igazsághoz viszonyítva éppoly amorális, mint a művészet a széphez viszonyítva. Emotion for the sake of emotion — a művészet célja Wilde szerint és az igazság utáni vágy éppúgy hajtja, űzi a kutatót, mint az érzés a művészt. És, hogy tovább idézzem Wildet: a társadalom inkább hajlandó megbocsátani a gonosztevőnek, mint az álmodozónak, különösen, ha az igazság felderítése álmának ábrándképe. Ezért akadhattak és akadtak, akik előadásomból azt a következtetést vonták le, hogy a társadalom élősdi panamalovagjai talán nem is érdemelnek oly erkölcsi megrovást, mint az előadó, akinek fejtegetései erre a következtetésre módot nyújtanak.

Hogy mindezt miért írom meg levélnek keresztelt utószóban, arra ismét csak a sokat gáncsolt szállóigének módosításával felelhetek: tout comprendre c'est un peu pardonner. Ebben az alakban a mondás nincs is oly távol az igazságtól. Amily mértékben a lelki adottság, a szellemi habitus a cselekvés tényezői között szerepel, annak megértése valóban okul szolgálhat az erkölcsi megítélés enyhítésére. Akikhez e sorokat intézem, nemcsak a hallgatóság félre nem értő részéhez tartoztak, hanem jobban ismernek, semhogy ne tudnának a most elmondottak őszinteségéről és arról tanúskodni, hogy ez az utószó nem csupán későbánat szülte Treppenwitz, hanem előre megfontolt intenciót tár fel. Sőt attól tartok, hogy a tout comprendre szállóigét eredeti, igaztalan formájában is hajlandók reám alkalmazni, ami, ha nem is egyezik tudományos meggyőződésemmel, mégis jól esik. Mert igazi örömet csak az érdemen felüli jutalom okoz.

Annyi barátsággal, mint amennyi elnézésre reászorult

Budapest, 1922 március 5.

a szerző.

Lábjegyzetek

1. Praxeum-jegyzet: A venia legendi az egyetemi előadások tartásának joga; Vámbéry ennek mintájára alkotja meg a venia loquendi, vagyis „a szólás joga” fordulatot. ↩

2. Praxeum-jegyzet: Az eredeti közlésben „XXI. század” áll; az 1922-ben tartott előadás időviszonya szerint: „XX. század”. ↩

3. Praxeum-jegyzet: Az eredeti közlésben „1820” áll. A South Sea Company tőkeemeléséhez és a spekuláció összeomlásához kapcsolódó események 1720-ban történtek. ↩