Néhány szó a szocializmusról

Olvastatott a m. akadémia heti ülésében, dec. 19. 1842.

Svave mari magno, turbantibus aequora ventis, Ex terra magnum alterius spectare laborem. Lucretius.

„Ha azonban a honi műszorgalom elevenítése iránt ébredett buzgalom, s a feljebb kifejtett nem éppen remény nélküli konjunktúrák dacára, Magyarország sorsa az volna, hogy jövendőben is a kereskedő és iparüző nemzetek sorában aláarendelt polcot foglalna el; még azon kérdésünk maradna, ha valljon az ipar és kereskedés igen nagy virágzása csupán jólétnek, s nem nyomornak s romlásnak is csíráit hordja-e magában? — A jelennel hadd kérkedjenek s magas állásukról hadd nézzenek le minket szánakozólag a nyugatnak dús gyártó s kereskedő nemzetei, de a jövendőnek nincs okuk magukat elbízniok, a Nemesis e dölyfét súlyos adósságot talála tőlük behajtani! Való, hogy nálunk az ipar emelkedésének legtöbb föltételei hiányzanak, nálunk a dolgozó osztály még nem bír minden őt illető politikai és szociális jogokkal, de viszont biztosítva van legalább egzisztenciája s hazánk ment, s remélhető, hogy még sokáig ment fog maradni a proletariátusnak, s az ezt nyomon követő pauperizmusnak rákfenéjétől, mely Európa nyugati államai jólétének gyökerét rágja. Előre látható, hogy ezekben előbb-utóbb zivatarnak kell kitörnie, melynek első jelei már Anglia gyármunkásainak lázongásaiban mutatkoznak. Harc fog támadni a lakosok külön osztályai közt, nem, mint eddig, politikai jogokért, engedményekért, nem egy vagy más nyelv s nemzetiség supremátiajáért, hanem szomorúbb, nem lovagias halálos harc a mindennapi kenyérért, a megélhetés —

a jóllakhatás jogáért: harc, mely a polgári társaság eddigi alapját, a személyes tulajdont, kérdésbe veendi. A birtokon és birtoktalan osztályok különböző érdekeinek méltányos kiegyenlítése, ezen a jövendőre nézve mindezeknél fontosabb társadalmi probléma, melynek megoldására szocialisták és kommunisták elméleti úton eddig hiába keresték, végre gyakorlati úton meg fog fejtetni, de drága tapasztalások árán. Magyarországnak talán, kárpótlásul a jelen nélkülözésekért, azon szerencse fog jutni, hogy ezen idegen tapasztalásokat jókor hasznára fordíthassa, s az érintett szociális kérdés megoldását készen találja, mielőtt ez még saját kebelében feltámadna.”

Ezeket mondám más helyen, egy német nyelven írt cikkemben, hol hazánk jóllétének egyéb akadályai között, kereskedési és iparviszonyainak mostoha állását fejtegetém¹. Sokoldalú hátramaradásaink közül pedig, úgy találtam, éppen ezen műipari és kereskedési fejletlenségünk az, mely a dolgok rendes folyamata mellett legnehezebben volna orvosolható; mert csakugyan alig képzelhető, miként sikerülhetne hazánkban, annyi nem csak magunkban, de kívülünk is fekvő akadályok ellenében, a százados úton elmulasztottakat egyhamar helyrehozni, és a nemzetek iparüzéi és kereskedési versenyfutásában a már annyira előre haladtakat valaha utolérni. De ezen versenypálya nem nyúlhat végtelenre, az elébb utóbb egy örvény széléhez vezet, hol annak, ki oda ért, bár megállapodnia vagy visszafordulnia lehetne, de őt abba mind saját szédelgése, mind vetélytársainak tolongása vajmi könnyen sodorják! Az európai nyugat nemzetei, melyeknek gazdagságát s hatalmát gyakran oly irigy szemmel nézzük, közel állanak ez örvényhez. Ez irigylett gazdagság és hatalom fényes épülete a tömegek nyomorúságán és szenvedésein nyugszik (akaratom ellen mi keserű gúny rí ki itt e szóból) nyomorúságon, mely annál kínzóbb és lázasztóbb, mert közel szomszédai a bőség, s a pazar fényüzés, a munkás osztály verítékének s nélkülözésének csábító, de rá nézve tantalusi gyümölcsei². E gondolat vigasztaló lehetne a magyar hazának, s ezt joggal magára alkalmazhatná e tekintetben Lucretiusnak e cikkely

elejébe tűzött szavait, ha ezekben oly önző és érzéketlen káröröm nem feküdnék, s ha oly igen szomorító nem volna minden emberbarátra nézve, nem csak az ínségnek ama roppant összege, mely civilizációnk külfénye alatt rejlik, hanem még inkább ama vészterhes jövendő, mely az emberfaj nagy részét várja s a polgárisodás gyomjaival együtt annak legnemesebb gyümölcseit is kiirtással fenyegeti.

E közel veszélynek elháríthatására módokat keresni, egy idő óta sok gondolkodó fő elmélkedéseinek tárgya lőn Angol-, Német-, de leginkább Franciaországban. Tervezeteik és javaslataik a szerint különböznek, a mint vagy egy, vagy más okban látják a bajnak kútfejét. Angliában a dolgozó osztály szegénysége legszembeötlőbb lévén, már azon kiáltó ellentét miatt is, melyben a szerencsésb osztályok gazdagságához áll, ott a közgazdasági írók már e század elején megkísérték okainak kifürkészését s orvoslási javaslataikat. Malthus³ e nyomorúság kútfejét egyedül a szerfeletti népességben keresvén, melyen szerinte gyökeresen csak a természet segíthet és segíteni szokott is, járvány-nyavalyák, éhség, háborúk, lázadások, s magának ez ínségnek pusztításai által; a status részéről szelídebb gyógyszerek gyanánt a kivándorlás könnyebbítését, és a szegények házasságainak meggátlását ajánlja, nem tekintvén amannak a baj nagyságához képest elégtelenségét, emennek pedig, mondhatni, erkölcstelenségét, kegyetlenségét, mely az embernek csak azért, mert szegény, elfojtani akarná a természet által minden élő lénybe oltott ösztönöket. Mind a mellett Malthusnak követője sok volt, sőt egy németországi tudós Weinhold még annyira is ment, hogy a szegény osztálybeliek szaporodásának akadályozására azoknak infibulatio által nemzésre alkalmatlanokká tételét hozta javaslatba; de ez embertelen és bakóhoz méltó ötlet a tudós világban érdemlett gúnnyal fogadtatott.

Mások ellenben nem a népszámban, hanem a társadalmi és iparviszonyok változásában keresték a nyomor növekedésének alapokát; nevezetesen a testületi szellemnek elenyésztében, mely ha bár visszaéléseket okozott is, mégis az embereket, legalább az egy testületbe tartozókat, szorosabban fűzte egymáshoz, továbbá a kézműves gyármunkával, s ez utóbbinál is az embereknek s erőnek gépekkel fölcserélésében; végre a konkurencia korlátlan szabadságában, melynél fogva a gyártulajdonosok mintegy kényszerítvék, olcsó kiállíthatás végett a munkabért, mennyire csak lehet, lenyomni.

Kik ezen körülményeknek tulajdonítják a pauperizmus félelmes terjedését, orvoslatát ismét különböző utakon keresik. Némelyek a régi szociális állapotokat akarnák visszaidézni⁴, az eltörölt céheket, kiváltságos testületeket, hűbéri viszonyokat helyreállítani. Nyomorú orvosok, kik szegénységet szolgaság által vélnek gyógyíthatni, az éhezőnek kenyérrel együtt bilincset és rabigát akarván adni. Egyébiránt ezek, úgy látszik, elfelejtik, hogy nyomorúság elég volt az általok magasztalt korban is, azon körülményeket pedig, melyek azt akkor némileg enyhítették, a gyérebb népességet, az egyedek korlátoltabb vágyait és szükségeit, ama talán boldog együgyűséget, mely a szolgaság és szegénység terhét, jobbat nem ismerve, mint másolhatatlan sorsot, belső megnyugvással elviselte, a régi intézvényekkel együtt vissza nem bűvölheti. Másrészről a tökéletesedett gyártási módszereket visszavinni a kézművek eredeti durvaságára, megsemmisíteni a tudomány és mechanika legszebb találmányait vandalus terv s kivihetőségét hinni gyermeki ábránd.

Mások a fennálló iparrendszert nem akarván bántani, sem annak a megkezdett úton kifejlését gátolni, a dolgozó osztály szenvedésein filantropikus intézetek és egyesületek által akarnak segíteni, nevezetesen az iskolák és fogházak javítása, takarékpénztárak, mértékletességi egyesületek, országszerte s kívüli gyarmatosítás, szegényápoló s dolgoztató intézetek által. Igen üdvös, hasznos és szükséges rendszabályok ott, hol, mint például hazánkban, a márol holnapra élők s minden biztos jövedelemalapban szűkölködők osztálya az összes népességnek még csekély töredékét teszi, s hol a szegénység többnyire nem a keresetmódok hiányából, hanem gondatlanság, tudatlanságból, henyeségből származik. De hol, mint Angliában s Franciaországban a proletárok serege a lakosoknak roppant többségét teszi, hol a tenyere után élő munkás legjobb akarata mellett is munkát vagy éppen nem, vagy oly csekély bérért talál, hogy alig elegendő táplálatára, nem hogy belőle egy kis tőkét takaríthatna, melyre jobb napok s egy biztosabb jövendő reményét építhesse, ott ily intézkedések s rendszabályok a bajok tengerében, mint néhány csepp, hatás nélkül vesznek el.

Mind ezektől tetemesen különböznek azok, kik a pauperizmus

orvoslását nem csak a fennálló iparrendszernek, hanem az egész társadalmi szerkezetnek is megváltoztatása által hiszik egyedül eszközülhetőnek. Ezek, minthogy általok a polgári társaság gyökeres átalakítása céloztatik, szocialistáknak neveztetnek, és szinte több felekezetre oszlanak, melyek közül, a gyengébb árnyékalatokat mellőzve, legnevezetesebbek a Saint-Simonisták és a Fourieristák Franciaországban, s az Owenisták Angliában. Tanaiknak azon felforgató iránya miatt, miszerint nem csak az eddigi birtokviszonyokat megmásítani, a házasságot s családi életet felbontani, de még új vallást is behozni kívánnak, üldözteknek, sok túlzó és képtelen ábrándjaik miatt, melyekbe tévelyedtek, még gyakrabban gúnynak tárgyai lettek; így történt, hogy azzal együtt, mi bennük káros vagy haszontalan, az általok kifejtett néhány helyesebb és épebb eszme is félrevettetett. De bármint vélekedjünk e társadalmi rendszerek becséről, ismerésük mindenesetre érdekes már csak azért is, mert, mint Thiers helyesen mondá, századunknak kórjelei, talán előjelei egy többé vagy kevesebbé erőszakos krízisnek, mely a nyugati népek beteg szociális testének gyógyulását eszközlendi. Azokat tehát rövid vázolatban meg fogom ismertetni az olvasóval, bővebb értesülést keresőket Stein L. tanárnak itt alább idézett, ez évben megjelent terjedelmes és részletekben gazdag munkájára utasítván, hol együtt és filozófiai lélekkel előadva találandnak mindent, mi a szocializmus tanaira, történetére s legnevezetesebb embereire nézve tudásra méltó. E mellett a szocialista elvek összeállításában nagy hasznát vettem egy szinte alább idézett, névtelenül megjelent, de Listnek tulajdonított értekezésnek, mely e rendszereknek államgazdasági oldalaira fordítja fő figyelmét, mi hely s idő szűke, de még egyéb okok miatt is, nekem is szándékom⁵.

A Saint-Simonizmus, mint tudva van, új vallást, új államszerkezetet és új népgazdasági rendszert tervezett; a két első mellőzve, csak ez utóbbi fogom fejtegetni. A most fennálló rendszerben Saint-Simon követői két gyökeres hibát látnak, és pedig 1., szerintük az emberek henyélő és munkás osztályra szakadnak, amazokba sorozzák a földbirtokosokat és tőkepénzeseket, kik a munkás osztály tagjainak kölcsön adott földért vagy pénzért, azoktól mint

haszonbérlők-, napszámosok vagy gyármunkásoktól a lehető legkisebb áron lehető legtöbb munkát s hasznot követelnek. 2., a dolgozó osztály szabad konkurenciájában, mi ennek kebelében szüntelen háborút támaszt; kölcsönös segedelem helyett a munkások kénytelenségből egymást nyomván.

E két bajon három gyökeres rendszabállyal kívánnak segíteni: 1. A henyélő osztály megszüntetésével az örökösödési jog és a politikai kiváltságok eltörlése által. Az örökösödést, a fennálló szokások kimélése tekintetéből, csak fokonként akarják eltörülni az oldalágak kizárásával, s az egyenes örökbeszállásnak felette nagy adóval terheltetése; az ekképpen úr nélkül maradó birtok az állam tulajdona által lenne. A politikai jogokat pedig, míg a jelen államszerkezet áll, kirekesztőleg a munkás osztályra átruházni, a Saint-Simonista kormányrendszer behozatalával azonban egy tudósokból s művészekből álló úgynevezett papi hierarchiában összpontosítani kívánják. A 2. fő rendszabály a munkásoknak tehetségeik szerinti osztályozása. E célra szükségesnek tartatik a gyermekeknek nyilvános együtt neveltetése. Az uralkodó papi osztályt illeti azon jog mindenkinek neveltetése alatt kitűnő tehetsége szerint munkakört kijelelni; s az arra megkívántató földbirtokot vagy tőkét, rendszerint élete fogytáig használandót, átadni. A javaknak e felosztása az egész államra elterjedő bankrendszer által volna eszközlendő. A 3. lényeges feltétel abban áll, hogy mindenki tehetségeihez s érdemeihez illő jutalmat nyerjen. E célra a papi hierarchia a konkurenciát szabályozva, minden munkanemhez csak éppen a körülmények által szorosan megkívánt számú egyedet állít az éppen szükséges tőkealappal, s ha még is kisülne, hogy hasonló tehetség és érdem mellett a körülmények történetes különbsége miatt az egyik többet nyerne a másiknál, a felesleg-nyereség amattól elvétetnék, vagy az utóbbinak nem fedezett szükségeit pótolja. A munkára tehetetlen véneknél a rájok bízva volt tőke visszavétetik, s helyette holtig tartó élelmet nyernek, mely a munkásoktól keresetük aránya szerint begyűjtött alapból fedeztetik.

Ha, nem tekintjük is e tanoknak jogot s erkölcsöt sértő irányát s politikai veszélyességét, mi a francia kormány általi üldöztetésökre adott alkalmat, államgazdasági tekintetben is annyi képtelenséget foglalnak magukban, minőt férfiaktól, kik a jelen állapot hiányainak bírálatában oly éles elmét mutattak, orvoslati javaslataikban várni alig lehetett, kivált minthogy ők nem foltozgatni s javítgatni, hanem az egész társaságot újra szerkeszteni készültek.

Képzelhetni-e, hogy a tudósok s művészek, vagy szerintük papok hierarchiája, melynek a saint simonisták oly korlátlan és zsarnoki hatalmat akarnának adni az emberek és javak felett, ezzel vissza nem fogna élni? Fognának-e ezen Saint-Simonista kormányzó papok oly ember feletti bölcseséggel és erénnyel bírni, hogy a munkakör, javak s jutalmak arányos elosztásában tévedés vagy részrehajlás lehető sőt valószínű ne volna, s így a sors vak szeszélyét a még sokkal nehezebben eltűrhető emberszeszély és önkény ne pótolná? s azon elv, hogy kiki tehetségei arányában részesüljön a földi javakban s jutalmakban, orvosolná-e az örökösödési törvények igazságtalanságait? Jelen tehetség nem szintúgy a vakszerencse ajándéka-e, mint öröklött vagyon? Igaz ugyan, hogy ily polgári szerkezet mellett, ha létesülhetését feltesszük, a vagyonbeli aránytalanság oly nagy nem lehetne, mint a jelen állapotban. de mi lenne a végeredmény? Megszünvén azon inger, mely mindenkire nézve annak tudásában fekszik, hogy gyermekeiért, vagy olyanokért, kik neki kedvesek, fáradozik, s kiki tudván, hogy szorgalmának gyümölcse halála után idegennek, talán ellenségének fog jutni, sőt maga is öreg napjaiban hasonló élelemre tarthat számot, akár nevelte a társaság összes tőkéjét akár nem, ennek természetes következése nem lehet egyéb, mint a termesztő szorgalomnak általános ellankadása, s az összes javaknak a vagyonosságnak nemzedékről nemzedékre mindinkább fogyása; szóval, a jelen részbeni nyomor helyett egyetemes elszegényülés. s ily eredmény kedveért hányassanak fel a polgári társaság legfontosb talpkövei, sértessék meg a birtok szentsége, szakasztassanak el a családi életnek néha oly édes kötelékei; valóban nem a kormány üldözései oszlaták el e felekezetet, hanem saját terveinek képtelensége döntötte a feledék sirjába. Zajos de rövid létezése nem hagyott más nyomot, mint általánosabb figyelmet a szociális test bajaira, élénkebb részvétet a munkás osztálynak, e felekezet hívei által melegen és hangosan hirdetett, szenvedései és orvosoltatásuk lehető módja iránt.

Egy időben Saint-Simonnal élt Franciaországban még egy más férfiú is, kinek elmélkedései hasonló célra voltak irányozva: Fourier, s ha bár ő maga 1837-ben kortársainak részvétlenségén elcsüggedve halt meg, iskolája azóta mindinkább terjed s jeles főkkel szaporodik, kik mesterük eszméit számos munkákban s cikkelyekben fejtegetik, s azt némely salakjaitól kitisztítva, népszerűvé s elfogadhatóvá tenni igyekeznek; ilyenek Considérant, Paget, Gatti de Gamond s mások. Fourier is szükségesnek vélte tanait új vallás-filozófiára alapítani, a két nem közötti viszonyt korunk erkölcsi fogalmait sértő módon megváltoztatni, „mert, úgy látszik — mond List idézett cikkjében — a francia világjavítók tervei el nem lehetnek a bordélyszag nélkül”. Az általa használt terminológia furcsánál furcsább, szinte az érthetetlenségig újszerű, néha nevetséges, mi őt, írásait s iskoláját gyakran gúny tárgyává tevé; mind a mellett e haszontalanságok és képtelenségek halmaza alatt található néhány eszme, melynek jövendője lehet, s mely magában a szociális baj lehető orvoslatának ép csíráját rejti. De lássuk rendszerét közelebbről, melynek előadásában itt ott ismertetésül szerzőjének sajátságos kifejezéseit is használandom.

Azon tényből indulván ki, hogy az emberek igen nagy többsége ínséggel küzd, s a gyári munka örök egyformaságában a lelki tehetség eltompúl, az első bajon a munkások konkurenciájának (mi által egyik a másiknak életmét rabolja a tőkepénzesek hasznára) megszüntetésével, s a nyereségnek munka, tehetség és tőke közötti arányos felosztásával, a másikon pedig a munka-nemnek gyakor megváltoztatásával, s az egyedek által hajlamuk, vagy mint ő fejezi ki magát, szenvedélyes vonzalom szerinti szabad választásával akar segíteni, mért is rendszerét vonzó és szenvedélyes műiparnak (industrie attrayente et passionnée) nevezi. E célt azonban szerinte a társadalmi élet formáinak gyökeres megváltoztatásával érhetni el csak. A polgári társaság legtökélyesb formája (nem érintvén itt az előkészítő és átmeneti állapotokat) az volna, ha az emberek, mintegy 1800 minden korú s nemű egyedekből álló csoportokban, melyeket ő „phalange”oknak nevez, szoros, majdnem családi összeköttetésben együtt élnének s gazdálkodnának. Minden ily phalange egy közös, roppant nagyságú phalanstére-nek nevezendő épületben laknék, melyben különböző nagyságú szállások, közös konyha, éléstár, pince, nagy, világos és szép munka- és gyűléstermek volnának, utcák helyett fedett és télen fűthető széles folyosók szolgálnának stb. Mindenki, jövedelme szerint, mert Fourier a tulajdonjogot meg nem akarja szüntetni, a szállások és ételek közt válogat. A phalange-ok egymással baráti viszonyban állanák, s ha a szükség kívánja, kölcsönös segedelemre kötelezvék. Képviselői követek kongresszusokban közös ügyeik felett tanácskoznának, s így lépcsőnként mindig felebb, míg végre a „szférikus egység” nevezetű testületben az egész emberfaj képviseltetnék.

A phalange gazdasága következő módon űzetnék. Minden tag vagy „harmonista” ingó vagy ingatlan vagyonát által engedi a községnek, de érte a befektetett tőkéhez arányos számú részvényjegyeket nyer, melyek után kamatot húz. Aki tőkét nem bír, az legalább munkájával s tehetségével járul a község összes vagyonához, s ezek után arányos osztalékhoz szinte jogot tart. A közös munka jövedelmének felosztása következő elvek szerint történik. Mindenek előtt a phalange minden tagjának, a munkára tehetetlen öregeknek, gyermekeknek és betegeknek is, az anyagi szükségek minimumát, vagyis a phalanstére harmadik osztálybeli kényelmeit nyújtani köteles. A mi e költségek levonása után még fennmaradna, az tizenkét egyenlő részre osztatnék, s ezekből ⁴⁄₁₂ jutna a munkának, ³⁄₁₂ a tőkének és ³⁄₁₂ az elmetehetségnek, mi aztán ismét az egyes tagok közt részvényeik és az általok teljesített munka arányában felosztatnék.

A munka nemét minden tag hajlama vagy, mint Fourier mondja, „szenvedélye” szerint választhatja. Az egyenlő munkát végezők együtt dolgoznak, s úgynevezett „szenvedélyes csoportot” (groupe passionnée) képeznek, s több foglalatosságú csoport egy „szenvedélyes sort” (série passionnée). Hogy pedig a mindig egyfélét-dolgozás az embert lelketlen géppé ne tegye, minden két órában munkát cserélve egy csoportból átmehetni egy másikba. Minden csoport magának munkát intéző vezért választ, de csupán magának, mert ez, egy másik csoportba átalmenve, ott talán utolsó lehet. E csoportok végeznek minden munkát házban, kertben és mezőn, konyhában, istállóban, és a kézművek teremeiben. A munka minden gondolható és lehető módon könnyíttetnék, a mezőkön dolgozók roppant sátorok és ernyők által az égető nap ellen védetnének, nagyobb távolságokra kényelmes kocsikon mennének, minden munkanemnek megfelelő s azt könnyítő öltözetek készíttetnének stb.

Nagyszerű vállalatoknál, több phalanstérek egyesülve, roppant industrialis hadsereget állíthatnának ki, akár egy millió iparvitézből álló ily sereggel Fourier szerint a Sahara homoktengerét és Siberia jeges vidékeit paradicsommá lehetne varázsolni, s még sok egyéb általa felhozott mesés nagy dolgokat véghez vinni.

A munkanem választása mindenkinek szabad akaratára hagyatván, hogy a kellemetlen és undorító foglalatosságokra is legyenek önként ajánlozók, ezekért igen nagy jutalom járna, a kellemesekért pedig, melyek úgy is magukban hordják a jutalmat, igen csekély. A trágyahordozók vagy canalis-tisztogatók tehát sokkal jobban jutalmaztatnának mint p. o. a fesztészek, szobrászok. Ha mind a mellett nem találkoznának ily visszataszító munkára egyének, fiatal emberekből, 9—15 évesekből úgynevezett: „elszánt dandárt” javasol Fourier alakíttatni. Az ebbe lépésre pedig az ifjakat kitüntetések s ezek által ébresztendő hiúság és lelkesedés útján hiszi édesgethetőknek, ezen felül a dandárnak buzdításul még azon jogot is akarná adni, hogy a közjövedelemnek egy nyolcad részével közcélokra szabadon rendelkezhessék.

Ily gazdálkodási rendszertől Fourier, mind a termesztő erő növesztése, mind a költség fogyasztása tekintetéből oly sikert vár, hogy az ily phalangeba helyezett tőkéknek száz után ötvenet ígér kamatul. Úgy szinte az emberek is természeti hajlamuk szerinti foglalatoskodásuk, célszerű életmód, egészséges tápszerek s lakás mellett, testi és lelki erőben gyarapodnának, s életük háromannyi időre terjedne.

Fourier csaknem egész élete folytában hiába iparkodott a kormánytól vagy magányosoktól módot szerezni egy próba-phalanstérenek felállítására. Nem is csodálhatni, ha tekintetbe vesszük itt is említett kalandozásait a képzeletnek már szinte hagymázzal határos tartományaiban, ama több mint költészeti álmokat rendszerének eredményeiről, melyek közül hely szűke miatt itt csak néhányat s nem is a legképtelenebbeket hordtam fel. De az ily egyes, elszigetelt próbának bármi fényes sikere is még nem bizonyíthatta volna be jóságát s kivihetőségét az egész rendszernek, mely magát a polgári társaságot, sőt az egész emberi fajt ily kaszárnyaélet rámájába akarná szorítani. Mind a mellett igaza van Blanqui-nak⁶, midőn erkölcstelenségnek mondja e férfiúnak s eszméinek kigúnyolását s nevetségessé tételét, mert őt a legtisztább emberszeretet lelkesíté, s mert számos ábrándjai, féktelen képzeletének e fattyú szüleményei közt nagyszerű eszmékre is akadunk, melyek zseniális ész szüleményei. Munkáiban közgazdasági elveket találunk, melyek ha tovább kifejtetnének, s a fennálló társasági viszonyokhoz alkalmaztatva, nem azokat felforgatva, életbe léptetnének, korszakot alkothatnak az emberiség és ipar történetében. ilyenek főképpen a következők:

Először azon elv, mely szerint az ipar gyümölcseiből a munkást is egy arányos rész illesse. Most azon országokban, hol a kézműveket nagy részben gyárak pótolják, a gyártulajdonosok egyetértő nyereségvágya, és a munkásoknak egymást lenyomó, ínségparancsolta konkurenciája azon eredményt szüli, hogy ezek a lehető legkisebb bért nyerik, habár munkájuk után a gyáros milliókkal gazdagodnék is. A munkás ekképpen nem takaríthatván meg egy kis tőkét, melyre idővel magának s családjának önálló létezését alapíthatná, örök függésben marad urától; függésben, mely rá nézve nem kevésbé sanyarító a középkor hűbéri viszonyainál, kivált mert saját eszméi mások s mert a törvény neki igényt ad szabadságra, melytől csak a szegénység tiltja el. De még ha valamely iparág, p. o. a vámviszonyok változása, a külföld konkurenciája miatt csökken, mi a következés? A gyáros kedvezőbb időkben nyert millióit visszavonja, s munkásai kenyértelenek, az éhség és kétségbeesés martalékai. E bajon némileg segít azon fent érintett elv, mely a munkásnak jogot ad nem csak az ura önkénye által neki oda vetett bérhez, hanem a munkája utáni nyereség arányos osztalékához is, s ez elv helyességét már elismerték Fourier rendszerét egyébként kárhoztató német közgazdasági írók is, mint Bülau⁷, List s mások.

De ezen elv magában még nem elég az óhajtott cél elérésére, s kiegészítője a szinte Fourier rendszerében fekvő, de általa a túlságig vitt, társulási eszme. Hogy ez úton, aránylag csekély áldozattal, mily nagy dolgokat vihetni ki, már hazánkban is kezdjük tapasztalni, de eddig, valamint nálunk úgy máshol is, egyesületek csak egyes kitűzött célok végett alakultak, s még eddig sehol nem az élet mindennemű szükségeinek olcsóbb beszerzésére, sem bizonyos iparágnak a szegényebb osztály részéről is kisebb erők egyesülése által nagyban üzésére. Mind e két úton pedig kedvező eredményt lehetne várni. Mi az elsőt illeti, csak azt akarom rövidem érinteni, hogy több családoknak közös háztartása, főzésben, mosásban s egyebekben mennyi költség- és munkakíméléssel történhetnék, s hogy a szükséges bevásárlások mennyivel olcsóbban eszközülhetők nagyban, mint kicsinyben. Az iparcélokra egyesülés pedig a munkás osztályra nézve még fontosabb, mert föltevén, hogy a munkás magának takarékosság által egy kis tőkét szerez, ő azért oly országban, hol nagyszerű gyárak léteznek, független állásra még sem tehetne szert. Kis tőkével gyárépületet nem emelhetni, gépeket nem vehetni, az legfeljebb kézműiparra használható, ez pedig gyáriparral ki nem állja a versenyt. Ehhez még az is járul, hogy kézműhöz több oldalú ügyesség kívántatik, melyet gyármunkás a lehető legszűkebb körre szorított gépszerű munkája mellett magának nem szerezhetett. Tudjuk, hogy már Adam Smith⁸ idejében egy gombostű míg elkészült tizennyolc kézen ment keresztül, azóta pedig a munka felosztása mennyit haladt még a gyárakban! Így a törvény által fennen hirdetett szabad konkurencia mellett, tényleg még is a nagy tőkepénzesek monopóliuma áll fenn. Ezekkel csak egyesülés által küzdhetnének meg némi siker reményével egy kis tőkepénzt megtakarított szabad munkások, nagyszerű gyárakat állítván fel, melyeknek ők maguk volnának tulajdonosai és munkásai. Ezen, már szinte mások által felfogott eszmének csírája pedig szinte Fourier munkáiban találtatik, ha bár sok képtelen és lázas ábrándok közé temetve.

Köszönetet érdemel Fourier még azért is, hogy a közgazdasági írók által Adam Smith után fennen hirdetett s végtelenbe űzetni javallott munkafelosztás káros oldalait is kitűnteté. Ha az emberek roppant többségében, az egész munkás osztály tagjaiban egyebet nem látunk vak eszközöknél, melyeknek egyedüli célja a boldogabb osztályok kényelmeit és szeszélyeit minél olcsóbban s bővebben kielégíteni, úgy igen is ez volt a lehető legbölcsebb ötlet és találmány, de ha a szegény munkásban is embert, lélekkel s észszel bíró lényt tisztelünk, lehetetlen ezen túlságig vitt elvet nem kárhoztatnunk, mely őt örök egyformaságával elbutító s lélekölő foglalatosságra szorítva, egy gyári gép lelketlen kerekévé alacsonyítja s önálló keresetre képtelenné teszi. Megengedem, hogy az időkímélést eszközülvén, s ez által a kiállító erőt mintegy szaporítván, a nemzeti gazdagságot neveli, de teljes meggyőződésem, ezt pedig a szocialisták iratainak köszönöm, hogy a nemzetek boldogságát s valódi nagyságát nem a kincsek s élvszerek felhalmozott tömegében, hanem ezeknek, korántsem egyenlő, mert ez buta álom, hanem arányos és méltányos elosztásában kell keresni.

De ezen elvek, melyekről azt mondám, hogy magukban egy jobb jövendő magvát rejtik, Fourier rendszerében korán sincsenek kellőleg kifejtve, sőt tenger képtelenséggel levén föleresztve, ettől csak nehezen elválaszthatók, s így a fourierizmus mostani alakjában kitűzött céljának, véleményem szerint, szintoly kevéssé felel meg, mint a saint simonizmus.

Akaratom ellen hosszas voltam Fourier rendszerének bírálatában, befejezésül tehát csak röviden fogom még Owen tanait ismertetni. Ő is a vallás, a társasági szerkezet, s a birtokviszonyok megváltoztatását tartja első szükségnek. Itt rendszerének első két része mellőztetvén, csak ez utóbbiakat illető tervei említendők. Mellékesen csak azt kívánom érinteni, hogy az általa javasolt polgári szerkezet az emberekben beszámításból mentséget volna alapítandó; tehát jutalom és büntetés teljes mellőzésével. Közgazdasági tanai pedig a következők. Személyes birtok szerinte nem léteznék, hanem minden községnek egy pár ezerre menő tagjai közös birtokukat egyesült erővel közös haszonra művelnék. Tökéletes egyenlőség lévén alapja az általa tervezett társaságnak, pénzről, mint az egyedi tulajdon képviselőjéről, szó sem lehet. A község mindenkit a szükségesekkel ellát; maga pedig többféle gazdasági s iparágakat űz, mind saját szükségeinek kielégítésére, mind más községekkel csere végett. A különnemű foglalatosságok a tagok közt koruk szerint volnának feloszandók. A 15. évig tart a nevelés; a 15 — 25 évesek kézmunkára kötelesek; a 25—30 esztendősek a község vagyonát őrzik s kezelik; a 30 — 40 éveseket illeti a község ügyek és munkák igazgatása, s az ezeknél korosabbakat a külön községek közötti viszonyok elintézése. Család Owen társaságában nem létezik, az a községben elvész.

E rendszerről megjegyzendő, hogy életbe hozására már néhány, de sikertelen próba tétetett. Való ugyan, hogy New-Lanark, Owen személyes igazgatása alatt, szép virágzásra jutott, de ez nem egyedi célszerűen rendezett s több iparágakat űző munkás gyarmatnál, melybe ő szocialista rendszerét egész kiterjedésében be nem hozta. Más kísérletek azonban New-Harmonyban s Orbistonban egészen felsültek.

Nem akarom az owenizmus ellenében hosszasan ismételni, mi már a saint simonizmus ellen mondatott, hogy a személyes birtok megszüntetése az egyedek iparkodását és szorgalmát öli, ha csak azt nem hisszük, hogy azok ily társasági szerkezet mellett kivetkőznének minden gyarlóságból, önzésből, szenvedélyekből, szóval emberi természetükből. A család felbontása és a nők közössége ellen pedig kár szót is vesztegetni. Owen tanainak ezen tévelyei közösek a francia szocialistákéival, de különös sajáta még azon ferde nézet, mi szerint a foglalatosságok nemei az egyének kora szerint volnának feloszandók, holott mindennapi tapasztalás bizonyítja, mily kevéssé szolgálhat az életkor mértékéül az emberek akár lelki, akár testi tehetségeinek.

Az itt előadottak csüggesztő eredménye, hogy az általam e cikk elején említett fontos szociális probléma annyi gondolkodó fő elmélkedéseinek s annyi emberbarát lelkesedésének dacára még eddig megoldatlan; e sorok írója nem oly vakmerő, hogy rajta csekély erejét megkísértse, csak a feladat fontosságáról kívánt jelesebb tehetségű honfitársaihoz néhány intő s figyelmeztető szót intézni, hogy a közelebbi érdekű politikai kérdések mellett s azoknak eldöntésében szemmel tartsák e szociális kérdést is, s koronkénti fejlődését, mely előbb utóbb, habár, kivált nálunk, talán még nem oly hamar, amazokat is elnyelendi. Ezt annál inkább látja helyén és idején, mert, véleménye szerint, e kérdésnek elméleti úton megfejtése, ha valahol, ott lehetséges, hol azt, mint, hála az égnek, nálunk, nem zavarva a felizgatott szenvedélyek, és vagy sürgetve követelő vagy már közelről fenyegetett érdekek zajától, még a tudomány komoly nyugalmával lehet megvitatni.

Lábjegyzetek

1. L. Vierteljahrsschrift aus und für Ungarn. 1843. I-tes Heft. Leipzig. G. Wigand. ↩

2. Ki a dolgozó osztály állapotával Angol- és Franciaországban részletesen megismerkedni kíván, adatokat bőven talál a következő munkában: De la misère des classes laborieuses en Angleterre et en France, par Eugène Buret. 2. Vol.; úgy szinte különösen a francia nép igen nagy többségének nyomorult és aggasztó birtokviszonyaira nézve a Revue Indépendante sept. és oct. füzeteiben, Pierre Leroux érdekes cikkelyében: De la Ploutocratie ou du gouvernement des riches. ↩

3. An essay on the principle of population. 1806. ↩

4. De Morogues: Du pauperisme et de la mendicité etc. 1834. Villeneuve: Économie politique chrétienne. 1834. ↩

5. Der Socialismus und Communismus des heutigen Frankreichs von L. Stein. 1842. Die Vergangenheit, Gegenwart und Zukunft der politischen Oeconomie. Deutsche Vierteljahrsschrift. 1840. B. 3. ↩

6. Histoire de l'Économie politique etc. par Adolphe Blanqui ainé, 1837. 2. Vol. ↩

7. Der Pauperismus. Deutsche Vierteljahrsschrift. 1838. B. 1. ↩

8. L. Nature and causes of the wealth of nations. B. I. Ch. I. ↩