Amit Károlyi Imre gróf nagyon érdekes és szellemes füzetében a világválság diagnózisára vonatkozólag mond, abban - azt hiszem - nagyjából mindenki egyetérthet vele. A világ politikai és gazdasági jelenségeinek éles ésszel és pregnánsan való összefoglalása és ismertetése kétségkívül értékes kiegészítése annak a nemzetközi irodalomnak, amelyek ezeknek a szomorú időknek a diagnosztikáját tartalmazza. Viszont azonban egyáltalában nem érthetek vele egyet abban a tekintetben, hogy azok a bajok, amelyek a világ gazdaságában jelentkeznek, a kapitalisztikus gazdaság-berendezkedés függvényei volnának. Nem érthetek tehát vele egyet abban sem, hogy a megoldás annak az eldöntésében lenne találandó, vajon a kapitalisztikus világrend fenntartható-e vagy sem.
Azok, amiket Károlyi Imre gróf a gyógyulás sürgős természetű orvosszerei gyanánt megjelöl, nincsenek szerves összefüggésben a kapitalisztikus világrenddel. Azok a hibák, amelyeknek gyógyítását helyesen kívánja, nem a kapitalisztikus gazdasági rend hibái. A háborús tartozások törlése, a békefeltételek revíziója, az általános bizalom helyreállítása és a népek közötti őszinte kibékülés olyan követelmények, amelyeket mindenki magáévá tehet, aki a mai válságos viszonyok szanálását komolyan óhajtja. Csakhogy azok a kóros jelenségek, amelyeket ezen a téren a Gróf orvosolni kíván, nem a kapitalizmusban, hanem a háborús mentalitásnak a háborút túlélő fennmaradásában, a túlzott nacionalizmusban, a nemzeteknek egymás iránt a kapitalizmustól függetlenül jelentkező féltékenységében és abban a faji gyűlöletben találhatók, amelyek - sajnos - a háborút túlélték és amelyek a nemzeteknek kívánatos, őszinte kibékülését és az általános bizalom helyreállítását akadályozzák. Hogy ez így van, annak legjobb bizonyítéka, hogy a háború utáni időkben nem egy országnak volt olyan kormányzata, amely nem kapitalista, hanem szocialista irányítás alatt állott, és ezek a nem kapitalisztikus kormányok szintén nem tudták saját nemzetüket az általános kibékülés, a háborús jóvátételek megszüntetése és a békefeltételek revíziója tekintetében döntő lépésre bírni. Másfelől látjuk, hogy a militarizmusnak a szovjet-köztársaság nemcsak, hogy nem vetett véget, hanem a vörös hadsereg ez idő szerint az egyik legnagyobb katonai hatalma a világnak, ami elég világosan dokumentálja, hogy a háború, a nemzetek egymással szemben való gyűlölete és egymás iránt való féltékenysége nem kapitalista forrásból ered. Azok a bűnök tehát, amelyeket a háború elkövetett, és azok a rettenetes hibák, amelyeknek a háború utáni időkben szenvedő tanúi lettünk, nem a világgazdaság kapitalisztikus berendezkedésével függenek össze.
Ha a gazdasági válság okait röviden össze akarjuk foglalni, úgy erre az összefoglalásra sokkal alkalmasabb Heller Farkas tézise, amely szerint ez a válság „az egyes gazdaságok összehangoltságának hiátusa”. Vajon ezt a hiátust a kapitalisztikus világrend idézte-e fel, vajon ez a felelős-e érte, erre kell megbízható választ találnunk. És ha erre a megbízható választ keressük, akkor magunkévá kell tennünk a Reichsverband der deutschen Industrie által az összes gazdasági érdekképviseletek bevonásával a német birodalmi kormányhoz a legutóbbi napokban intézett emlékiratnak azt a megállapítását, hogy „nem szabad becsmérelnünk azt a kapitalizmust, amelyet lényegéből nagyrészben kivetkőztettek.” Az a rendszer, amely a világ gazdasági berendezkedése terén ma jelentkezik, nem a kapitalizmus rendszere, hanem igenis az intervencionizmussal meghamisított kapitalizmusé, amelynek botlásaiért a kapitalisztikus gazdasági rendszert jogosan nem lehet felelőssé tenni.
Teljesen igaza van Mises-nek abban a megállapításában, hogy nem a kapitalizmus mondott csődöt, hanem az a jelenleg uralkodó rendszer mondta fel a szolgálatot, amely nem kapitalista, hanem egyenesen antikapitalista politika és amely az intervencionizmus, az állami és kommunális szocializmus elnevezését sokkal jobban megérdemli, mint a kapitalista elnevezést. Tökéletesen igaza van Mises-nek abban, hogy a kapitalista gazdasági rendszer jellegzetes tulajdonsága, hogy abban a termelést a szabad piac szabályozza. Mihelyt a piac szabadságát kívülről való behatásokkal megzavarják, ha a piaci árak kihatását a termelés szabályozására alákötjük, akkor - mondja Mises - olyan zavarok állnak elő, amelyeket a piac automatikus reakciója többé nem tud megszüntetni. Ezek azok az állandó zavarok, amelyeknek most tanúi vagyunk.
Nagyon téved tehát Károlyi Imre gróf, amikor mindazokat a rettenetes gazdasági hibákat és botlásokat, amelyeket a háború utáni idők világközi gazdasági politikája felmutat, a kapitalisztikus gazdasági rendszer hibájaként rója fel. Ami most folyik, az nem a kapitalisztikus gazdasági rendszer, hanem ennek éppen az ellenkezője. A klasszikus kapitalista rendszer a szabad kereskedelem, a nemzetközi munkamegosztás és a nemzetközi munka-vándorlás szabadsága: mind olyan elvek, amelyeket a háború utáni világgazdaság halomra döntött akkor, amikor egységes gazdasági területek feldarabolásával sokezer kilométer új vámhatárt létesített, amikor a vámvédelmet groteszk magasságokra fokozta, amikor nem vette észre, hogy a protekcionizmusnak ez a tobzódása maga után vonja a kiviteli prémiumoknak képtelen rendszerét, és mindez aláássa azt, ami a kapitalisztikus rendszer karakterisztikus vonása: a „közgazdaságokban egyes gazdaságok sima egymásba illeszkedését” (Haller).
De ugyancsak az intervencionizmusnak ez a szerencsétlen közgazdaság-politikája hozta magával a munkanélküli segélyezésnek különféle formában és különféle méretekben megvalósított rendszerét, holott ma már teljes világossággal láthatjuk, hogy a munkanélküli segélyezés rendszere - a szabad munkaerőpiac szabályozó hatásának erőszakos beavatkozásokkal történő meggátlása - nem csökkenti, hanem fokozza a munkanélküliséget, amely éppen emellett a rendszer mellett a munkaerőpiac szabad kialakulása útján többé meg sem szüntethető. Nem a kapitalizmus, hanem az intervencionizmus teremtette meg az állami és hatósági üzemeknek egyre elhatalmasodó szervezetét, amely azután aláássa a gazdálkodás szabad rendjét, koldusbotra juttatja a gazdaság önálló tényezőit, emellett közvetve a közterhek emelkedéséhez, és így megint csak a szabad gazdálkodási irány megzavarásához vezet. Ugyanilyen megzavarása a piac szabad kialakulásának az úgynevezett árvalorizációs rendszer, amikor az államhatalom a szabad piac befolyásolásával igyekszik a fogyasztás arányában túltermelt áruknak magasabb árat biztosítani.
Nálunk Magyarországon azután ez a kapitalizmus alapelveit denaturáló intervencionizmus egészen külön irányba hajlott el. Ennek az iránynak még nem született meg a szakkifejezése, ezért ennek a jellemzésére Károlyi Imre gróf könyvéből fogok idézni. Amikor egy, Oroszországban nemrég hosszabb időt töltött, ottani gyárban szovjetalkalmazásban volt főmérnök megkérdezte a szovjetben dolgozó munkásokat, akik egyízben heteken át kaptak vaj helyett tökmagolajat, hogy mit szólnak az ottani új világrendhez, ezek azt felelték, hogy „legalább másnak sem jobb, mint nekünk”. Ez a „legalább másnak sem jobb, mint nekünk” rendszer az intervencionizmusnak legmodernebb válfaja, amelyet az utóbbi hónapokban nálunk igen nagy tökélyre vittek, és ha azután ez a rendszer üdvös eredményeiben ki fog virágozni, akkor újból a kapitalizmus lesz felelős azokért a következményekért, amelyeket a termelés szempontjából jelenteni fog. Holott állítom, hogy annak a kormányzati politikának, amely panem helyett circenses-t nyújt a közvéleménynek, az igazi, klasszikus értelemben vett kapitalisztikus világrendszerhez sokkal kevesebb köze van, mint a szovjetrendszerhez.
Ha most ezen a megállapításon keresztül - hogy t.i. a mai bajok nem a kapitalisztikus világrendszernek a következményei - vizsgálom Károlyi Imre gróf végső konklúzióit, akkor eljutok oda, hogy ezeket a konklúziókat egyáltalán nem értem, illetve azokhoz semmiféle tekintetben sem járulhatok hozzá. Az őáltala állított alternatíva, hogy vagy a kapitalizmus kiküszöböli eddigi hibáit, vagy adja át békés megegyezéssel hatalmát a szocializmusnak, azon a - nézetem szerint teljesen téves - premisszán alapszik, miszerint a mai hibák a kapitalisztikus világrendszerrel összefüggő hibák volnának. Ez - mint a fentiekben röviden kifejteni bátor voltam - abszolút nem áll meg. De az sem áll meg, hogy egyáltalán létezne ez az alternatíva, hogy a kapitalizmus mellett volna valamely más posszibilis termelési rend, amellyel a kapitalisztikus termelést lehetne helyettesíteni.
Mint ilyen, más termelési rend, egyelőre összehasonlításul csak a szovjetgazdálkodás kínálkozik. Csakhogy ne felejtsük el, hogy a szovjet köztársaságnak ötéves rekonstrukciós terve még csak egy lépést sem tehetett volna előre, ha nem volnának kapitalista gazdálkodású országok, amelyek a szovjetet termelési eszközökkel hitel alakjában ellátták. Nem akarom azt kutatni, hogy a denaturált kapitalista rendszernek eltévelyedése volt az, hogy a szovjetnek hitelbe termelési eszközöket szállított, csak azt a tényt akarom leszögezni, hogy az ötéves terv a megvalósulás legelső stádiumába sem juthatott volna el, ha a többi országok nem kapitalista alapon volnának szervezve és így nem nyújthattak volna termelési eszközöket, és nem nyújthatták volna ezeket hitelbe a szovjetnek.
De másfelől rá kell mutatni arra, hogy éppen a mostani döntő harmadik évben a szovjetgazdálkodás rendszerének alapvető tételeit döntötték meg akkor, amikor behozták az akkordmunkát, amikor az intellektuális előmunkásokat és vezetőket nagyobb dotációban részesítik, mint a fizikai standard-munkást; ezekkel az intézkedésekkel már a szovjet önmaga dezavuálta a saját rendszerét és tett hatalmas lépést a kapitalista elgondolás felé. Hogy miért tette ezt, arra nézve nyomós bizonyítékokat szolgáltat Kovrig Bélának "A szovjetgazdálkodás csődje" cím alatt a Nemzeti Újságban megjelent cikksorozata. A szovjet hivatalos adataiból idézi Kovrig azt, ami különben egyéb közlésekből is ismeretes, hogy éppen a nehézipar terén megroppant az ötéves terv, hogy maga a népgazdasági tanács elismeri, hogy a vasipar rossz minőségű árut termel, hogy a pamutszövetek tartóssága 30-40 százalékkal kevesebb a békebelinél, hogy a munkarendszer teljesen alkalmatlan, hogy a nehézipar termelési eredménye ez év első felében az előirt mennyiség 61-68 százalékának felel meg, hogy az ipari munka silány és improduktív, a gyárak vezetése felelőtlen, szóval hogy a szovjet gazdálkodási rendszer lehetetlen supposition alapul.
Meg vagyok arról győződve, hogy az egész ötéves terv össze fog roppanni, vagy pedig annak megvalósítása csak azon az úton lehetséges, ha a szovjet átveszi a kapitalista gazdasági rendszer alapprincípiumait. Pedig - és ezt nyomatékosan ki kell emelni - olyan termékeny talaja ennek a különleges gazdasági rendszernek sehol a világon nincsen, mint Oroszországban, ahol a munkásság azelőtt is rabszolgasorban élt, ahol a szegény néposztály azelőtt is hozzá volt szokva az elnyomatáshoz, a szenvedéshez és az éheztetéshez. Ezt a rendszert csakis ezek mellett az előfeltételek mellett lehetett fenntartani, de ugyanezt a rendszert a szabadsághoz és jóléthez szokott egyéb országokban még csak egy napig sem lehetne megvalósítani.
Nincsen tehát alternatíva, nincsen más termelési rend, amely az emberiség boldogulását biztosíthatja, mint a kapitalista világrend, és így a világ gazdasági bajainak orvoslása sem kereshető azon a téren, hogy két lehetséges gazdasági rendszer között válasszunk, hanem csakis azon az egy úton, hogy az egyetlen lehetséges termelési rendszert, a kapitalista rendszert megszabadítsuk azoktól a méreganyagoktól, amelyeket ebbe a rendszerbe az intervencionizmus és az „invidia democratica” beoltott.
Végül még néhány szót azokról, amiket Károlyi Imre gróf a magyarországi állapotokról mond. Nagyon sokban osztom mindazokat, amiket a nemes gróf a nálunk elkövetett hibákról előad; azt is, hogy teljesen téves és igazságtalan a Bethlen-kormányt az ország mai helyzetéért túlnyomórészben felelőssé tenni. Kétségtelen, hogy elkövettünk igen súlyos hibákat, kétségtelen, hogy sok súlyos hibát kell a Bethlen-kormány gestiojának a terhére is írni, de az is kétségtelen, hogy ezeket a hibákat többé-kevésbé a többi országok is, nemcsak a legyőzöttek, de Anglia is elkövették; az pedig minden kétségen felül áll, hogy a magyar társadalom közgazdasági tájékozatlansága nem fékezte az előbbi kormányt a hibás úton, hanem ellenkezőleg, buzdította és ösztönözte ezeknek a hibáknak az elkövetésére. Nagyon helyes, amit Károlyi gróf a túladóztatás súlyos gazdasági hatásairól elmond; még több joggal, és még súlyosabban lehetne ezt azokról az adóemelésekről elmondani, amelyeket a mostani kormány papíroson, az élettel nem számolva, legújabban hozott be. Nagyon sok okosat mond a sárga füzet a földművelésügyi kormány mulasztásairól, amelyeket a termelés előmozdítására rendelkezésünkre álló eszközök körül elkövetett.
Egyáltalán nem osztom azonban azt a véleményét, amelyet a holtkézi javak, hitbizományok és egyházi birtokok kisajátítása körül nyilvánít. A mi földreformunk, amint azt keresztülvittük, tipikus példája a kapitalizmus rendszerét kigúnyoló intervencionizmusnak. Egyfelől képtelen korlátozásokkal útját szegtük annak, hogy azok a parasztok, akik földet akartak venni, földet valóban vásárolhassanak, és ezeket a korlátozásokat a mostani kormány bölcsessége is fenntartandóknak véli. Másfelől azonban, amikor a szabad birtokvásárlást minden lehető módon korlátozzuk és ezzel egyidejűleg a visszaéléseknek és a protekcióknak tág kaput nyitunk, ugyanakkor erőszakkal és minden gazdasági előkészítés nélkül egymillió holdat juttatunk olyanoknak a kezébe, akik ezen a földön való gazdálkodásra sem anyagi erővel, sem intellektuális képességekkel nem bírtak. Végül pedig, amikor odaadtuk nekik a földet, akkor tovább nem törődtünk velük semmit, senki a világon nem gondolt arra, hogy ezek a szerencsétlenek hogyan fognak a nekik juttatott földön gazdálkodni, senki nem karolta fel szeretettel és érdeklődéssel az ő ügyüket; megelégedtünk azzal, hogy elvettük a földet azoktól, akik tudtak rajta gazdálkodni és odaadtuk olyanoknak, akik nem tudnak rajta gazdálkodni, a fent idézett ama példa bölcs követésében, hogy „legalább másnak sem jobb, mint nekünk.”
Ugyanezen az úton jár azonban Károlyi Imre grófnak az a javaslata, amely a hitbizományok és egyházi birtokok kisajátítására vonatkozik. A sárga füzet írója nagy intelligenciájánál és gazdasági tájékozottságánál fogva nagyon jól tudja, hogy „két százaléknál nem magasabb hozadékú állami kötvények” ma úgyszólván non valeur-t jelentenek, ha tehát ilyen kötvények ellenében akarják a földet a holt kéztől, az egyháztól és a hitbizományoktól elvenni, ez nem kapitalista eljárás, ez már semmi egyéb, mint a szovjet brutális vagyonelkobzása. Ha a holtkéz rosszul gazdálkodik - aminthogy nagyrészben tényleg rosszul gazdálkodik - akkor, amint azt a 33-as bizottságban javasoltam is, a föld megadóztatásának olyan reformját kell keresztülvinni, amely biztosítja azt, hogy az extenzív gazdálkodás, amely nem foglalkoztatja a munkanélküli mezőgazdasági munkások tömegeit, súlyos több-adóztatással büntettessék a nemzeti tőkének ezért a gazdaságellenes felhasználásáért. Ha erre az útra lépünk, akkor egyfelől biztosítjuk a magyar föld intenzív kihasználását, másfelől pedig kizárjuk azt, hogy a rosszul kezelt nagy uradalmak környékén éhezzen és szenvedjen a lakosság azért, mert nem tud megfelelő munkához jutni. Idáig el lehet menni, sőt el is kell menni, de ezen túlmenőleg a magántulajdon semmibevételével elkobozni másoknak a vagyonát nem lehet. Emellett ez az eljárási is csak az invidia democratica megnyilvánulása lenne, mert hiszen a mai mezőgazdasági termelési viszonyok mellett a mezőgazdasági munkások és a kisgazdák nem vágyódnak más földjének a tulajdonára, nem vágyódnak jövedelmet nem hajtó vagyontárgyakra, jogos önérdekük mindösszesen két irányban mozoghat: abban, hogy addig, amíg nincsen földjük, jövedelmező munkához juthassanak, ha pedig ennek a jövedelmező munkának a révén vagyont tettek félre, módjukban legyen a bürokratikus nehézségégek és ingatlanforgalmi korlátozások nélkül ott és úgy venni földet, ahol és ahogyan érdekeik szempontjából jónak látják.
Reassumálva az elmondottakat, az a felfogásom, hogy nincsen más lehetséges termelési rendszer, mint a kapitalista termelési rendszer; hogy az, ami a bajokat okozza, az nem a kapitalista, hanem az antikapitalista rendszer, amely részben az intervencionizmus, részben pedig az irigység alacsony ösztönének legyezgetése. Az orvoslás útja tehát az, hogy a kapitalisztikus gazdasági rendszert kell fenntartanunk, de ki kell küszöbölnünk mindazokat a természetellenes beavatkozásokat, amelyek a piac szabad játékát meggátolják és amelyek a mai gazdasági bajok legfőbb okozói.
