Három nap újságjait átfutottam és azokból kis kivonatot készítettem arról, vajon rövid három nap alatt a magyar társadalom micsoda igényeket érvényesít az állammal és a közületekkel szemben? Ennek a három napnak az igényjegyzéke a következőket foglalja magában:
Nagyobb szubvenció az Operaháznak, fedett sportcsarnok állami szubvencióval, a fővárosi építkezésekre adandó másodhelyű jelzálogos kölcsönök után állami kamathozzájárulás, 36 millió pengős beruházás a fővárosi vízművekbe, a fürdőhitelek támogatása, száz új fővárosi autóbusz beszerzése, Pécsett új egyetemi építkezéshez a város 600 000 pengő hozzájárulása, Szeged város 500 000 pengő hozzájárulása új fizikai és kémiai egyetemi intézethez, az új fővárosi könyvtárnak „művészi bútorokkal” való berendezése; Pécs város felirata a hadikölcsönvalorizáció iránt, olcsó állami hitel a fővárosi kiskereskedők számára, Tabán és Erzsébet sugárút kiépítése, gázgyári igazgatósági épület felépítése 4½ millió pengőért, fedett sétány az Erzsébet- és Ferenc József-hidak között.
Ez az összeállítás — ismétlem — három nap eredménye. De nem kivételes három napé, mert ez így megy tovább, napról-napra, hétről-hétre, állandó igényekkel, folyton ismétlődő követelésekkel az állammal, a fővárossal és a többi közületekkel szemben. Viszont ugyanazok a testületek, egyesületek és magánszemélyek, amelyek és akik ezeket a változatos, néha fantasztikus, de folyton újból jelentkező igényeket képviselik, egyúttal azonosak azokkal, akik állandó panaszlói a közterhek súlyának, állandó szószólói a közterhek mérséklésének.
Amikor a francia kamara egyik legutóbbi nevezetes ülésén a Tardieu-kormány megbukott, a szavazást megelőzően Chéron pénzügyminiszter javaslatát védő beszédében így jajdult fel: „Végre is lehetetlen a pénzügyminisztertől azt kívánni, hogy ugyanakkor leszállítsa az adókat és felemelje a kiadásokat.” Azt gondolom, hogy nálunk, ebben a tőkeszegény és passzív gazdasági mérleggel küzködő országban a közvéleménynek végre tisztába kellene jönnie azzal, hogy minden, bár magában indokolható és méltányos követelmény felállítása és a közzel szemben való érvényesítése által megszilárdítja a közterheknek elviselhetetlen súllyal ránk nehezedő kompakt alkotmányát, megakadályozza annak fokozatos elhordását és így hozzájárult gazdasági nyomorúságunk állandósításához és kiélezéséhez.
Az angol cserkészfiúk részére készült tizparancsolat egyike így szól: „Sohase mondd, hogy a kormány fog fizetni, Te vagy az, aki fizetsz.” Igazán ideje volna, ha társadalmunk mértékadó tényezői egyszer már tisztába jönnének ennek az egyszerű és bölcs mondásnak az igazságával és ne úgy állítanának fel követelményeket, ne abban a hitben irnának ki csekkeket a közpénztárakra, mintha azok beváltásáról a cseh vagy román állampénztárnak kellene gondoskodnia, hanem annak megfontolásával, hogy a csekkek beváltásáról nekünk magunknak, mindnyájunknak, a válságban fuldokló mezőgazdaságnak, iparnak és kereskedelemnek kell gondoskodnia.
Emlékezetes még a pénzügyminisztérium adóstatisztikájának lesújtó és mindent megmagyarázó adata, amely szerint a trianoni Magyarországra nehezedő évi közteher a háború előttről 1927-re évi 500 millió pengővel lett súlyosabb. Aktuális gazdasági helyzetünk minden okfejtésnél meggyőzőbben bizonyítja, hogy emellett a közteher mellett az ország gazdálkodása nem lehet produktív, emellett a közteher mellett nem indulhat meg tőkeképződés, hanem csak a nemzeti tőke fokozatos felemésztése következhetik be. Ezzel szemben még mindig nem látunk semmi könnyebbülést. A főváros most megjelent decemberi havi füzete szerint, például, a főváros lakosságától az 1929. év súlyos válsága közepette megint kerek 6 millióval több adót szedtek, mint az előző esztendőben. Emellett pedig tudnunk kell, hogy úgy az állam, mint a főváros az előző években felgyűjtött latens tartalékokat emészti.
Hová jutunk ezen az úton? Nem juthatunk máshova, mint a leromlás újabb szomorú állomásaihoz. Fel kell tehát végre rázni a társadalmat abból a csodálatos vak hitéből, mintha azzal lehetne segíteni, hogy mindenki igyekezzék még utoljára egy-egy követelmény, egy-egy igény kiharcolásával a romladozó épület egy-egy tégláját a maga részére kiszakítani. Nincs más segítség, mint a takarékosság, az igények kielégítésének leszorítása vagy legalább elhalasztása addig, amíg gazdasági mérlegünk aktivitás újból lehetővé fogja tenni újabb igények kielégítését.
Most igazán eljött az ideje, amikor tisztába jöjjünk azzal, hogy Erzsébet-sugárút nélkül, a fővárosi könyvtár „művészi” bútorai nélkül, budai kilométeres fedett sétány nélkül, gázgyári igazgatósági épület nélkül, sőt újabb autóbuszok és újabb fizikai és kémiai intézetek nélkül is meg lehet élni, ellenben ezekkel a közterhekkel, amelyek elsorvasztják egész gazdasági életünket, lehetetlen megélnünk. Legyen tehát egyszer már végük a tervezgetéseknek, az úgynevezett alkotásoknak, a gazdasági életet elsorvasztó szociális és kulturális reformoknak. Jöjjön a társadalom tudatára annak, hogy a közzel szemben támasztott igények elfojtása nélkül nem lehet takarékosság, hogy a közpénzekből való takarékosság nélkül nem lehet adómérséklés, adómérséklés nélkül pedig nem válhatik újból egészségessé gazdasági életünk.
