A napi események színvonalát messze túlhaladó jelentőséggel bír az a beszéd, amellyel Horthy Miklós kormányzó az elmúlt héten a budapesti egyetem közgazdaságtudományi kara által átnyújtott tiszteletbeli doktori oklevelet elfogadta. A Kormányzó ráutalt arra, hogy „a közgazdasági élet egészséges berendezése mindig az állami élet alapvető kérdése és a nemzeti erőkifejtés lényeges feltétele”. Külön kiemelte a beszéd azután azt is, hogy „még fokozottabb a jelentősége a közgazdasági tudományoknak nálunk”, mert — mint a Kormányzó beszédje bölcsen állapítja meg — „nem elég a magyar föld termőereje, a természeti kincsek, hanem a tudás fegyvereivel is fel kell vértezni magunkat”.
A világgazdaságnak a háború után bekövetkezett eseményei és annak a gazdasági világválságnak a jelenségei, amelynek következményei egyaránt nehezednek a világ összes országaira és népeire, plasztikusan állítják elénk azt a megdöbbentő tényt, hogy a közgazdasági tudomány rendkívül magas fejlettsége dacára mily kevés közgazdasági tudással, helyesebben a közgazdasági tudás meglevő fegyvereinek mily szegényes igénybevételével történik a világ gazdasági ügyeinek intézése. Amikor a gazdaságtörténelem minden kétséget kizáró módon igazolja, hogy Franciaország gazdasági jóléte akkor kezdődött, amidőn a belső vámvonalakat eltörölte, hogy Németország gazdasági fellendülése szoros összefüggésben áll a Zollverein megalapításával, amikor mindenki látja és tudja, hogy az Egyesült Államoknak páratlan gazdasági előtörése az egységes gazdasági terület előnyein nyugszik: ugyanakkor Európa elkövette azt, hogy több mint hatezer kilométerrel hosszabbította meg a háborúelőtti vámhatárokat. És ez még nem volt elég, hanem megindult az egyes országoknak a gazdasági autarkia irányában való oly lázas rohama, amely a vámprohibícióknak kétségbeejtően elhibázott és egyre fokozódó rendszerét építette ki, teljes semmibevételével Adam Smith ragyogó értékű tanításának a nemzetközi munkamegosztás felülmúlhatatlan előnyeiről.
Amikor azután a tudományellenes közgazdasági politikának ez a tobzódása dühöng és egész Európát a gazdasági megsemmisítés veszélyével fenyegeti, akkor azok, akik csinálják, nem tudnak másra hivatkozni, mint a gazdasági dolgokban tudatlan közvélemény nyomására és ennek a közvéleménynek a javára nem tudnak mást írni, mint azt, hogy a tudásnál többet ér a common sense, a népek ösztöne, mely ezt a nacionalista vámpolitikát előírja.
Csakhogy Norman Angel joggal hivatkozik arra, hogy ugyanennek a common sense-nek az alapján hitt a világ évszázadokkal ezelőtt boszorkányokban, sárkányokban és földöntúli varázslatokban, ugyanezen common sense alapján hitték, hogy a föld lapos és hogy a nap forog a föld körül: mind olyan tételek, amelyek annakidején közkeletű igazságok voltak és amelyek védelmében éppenúgy máglyára vitték az emberek ezreit, mint ahogyan most a common sense gazdaságpolitikai hatásai pusztulásba viszik az emberiség millióit.
De nem a gazdasági tudatlanság érvényesülése-e a napjainkban megnyilvánuló auri sacra fames, amelynek eredménye a maldistribution of gold, a világ aranykészleteinek sterilizálása Franciaország és az Egyesült Államok jegybankjainak pincéiben, holott ez az aranypolitika felborította az egészséges termelés alapját képező árszínvonalat és már-már a gazdasági pusztulás felé viszi nemcsak azokat az országokat, amelyektől az aranyat elvonják, hanem lassacskán azokat is, amelyek felé az aranyáram irányult?
Mindezeken a beteges jelenségeken csakis a közgazdasági tudomány örök igazságainak érvényesítése segíthet és azok, akik még bíznak az emberiség jövőjében, nem remélhetnek mást, mint azt, hogy végül az emberiség mégis csak észre fog térni és be fogja látni, hogy nincs más segítség, csak az, ha a tömegeket felfegyverezzük a gazdasági tudás eszközeivel és ezzel előidézzük azt, hogy elhibázott ösztönök helyett a gazdasági tudás iránytüje vezesse az országok gazdaságpolitikáját.
Nagy bölcsesség annak megállapítása is, hogy a magyarnak „közgazdasági téren még sokat kell tanulnia”. Valóban ezen a téren még nagyon sok a tennivalónk, mert egész oktatási rendszerünk mintegy arra látszik felépítve lenni, hogy a gazdasági tudomány nem tartozik az ember legszükségesebb szellemi fegyverzetéhez.
Ha nem így volna, akkor nem lenne lehetséges az, hogy még ma is sokan, akik társadalmi és politikai életünkben vezérszerepet visznek, azt vetik szemükre az inflációs idők pénzügyminisztereinek, hogy miért nem alkottak a romló bankjegyekből maradandó értékeket, vagyis, miért nem erőltették még jobban, mesterséges eszközzel, a magyar korona értékromlását, miért nem fordították az így befolyó pénzt maradandó értékű beruházások létesítésére, holott a valóság az, hogy inflációval nem lehet építeni, csak rombolni, hogy a pénz értékcsökkenése csak társadalmi pusztulást és szociális igazságtalanságot idézhet elő, nem pedig javulást és fejlődést, egészen eltekintve attól, hogy a magyar pénz forgalmi volumenét már csak azért sem lehetett fokozni, mert hiszen a külföldön arra a pénzre nem volt vevő.
Ha nem így volna, akkor nem volna lehetséges az, hogy a közvélemény erős áramlatai nyilvánulnak meg abban az irányban, hogy csak közmunkák segítenek, holott éppen a közmunkák körül elkövetett túlzás egyik okozója a mi speciális gazdasági bajainknak, mert a közületek által elvégzett oly befektetések, amelyek nem annak rentabilitását, hanem csak az azzal járó munkát tartják szem előtt, a közületi háztartások egyensúlyának felbillenésére és ezzel újabb bajokra és nyomorúságra vezetnek.
Ha nem volna így, akkor nem vágyódnék az országnak gazdaságilag tudatlan közvéleménye folyton csak újabb és újabb külföldi kölcsönök után, holott ezek a kölcsönök fokozzák kereskedelmi mérlegünknek és ezzel fizetési mérlegünknek passzivitását és így aláássák a belső tőkeképződés lehetőségét, amely pedig egyedül orvosolhatja fennálló bajainkat.
Reméljük, hogy a Kormányzó nagy jelentőségű szózata fordulópontot jelent eddigi kulturális politikánkban. Valljuk be, hogy eddig a közgazdasági tudomány terjesztése körül vajmi keveset tettünk. Mezőgazdasági szakoktatásunk szegényes, mezőgazdasági tudományos és kutató intézeteink szánalmasan gyenge dotációkban részesülnek, holott nem szorul bizonyításra, hogy mezőgazdasági termelésünk rentabilitását, a jobb magyar búzának előállítását, hízó- és tenyészállatok exportjának lehetőségét, a gyümölcs és bor felhasználását kereskedelmi mérlegünk megjavítására, mindezt csakis a gazdasági tudomány fegyverzetével lehet elérnünk. Emellett kereskedelmi szakoktatásunk is légüres térben mozog, nincs meg a kellő kapcsolata a gyakorlati gazdasági élettel, úgy, hogy a kereskedelmi iskolákból kikerülő fiatalság tudásának színvonalában legalábbis semmiféle emelkedés nem tapasztalható. De itt van a közgazdasági egyetem is, amely azt a benyomást kelti, mintha mostoha gyermek volna az egyetemek között, pedig ennek a főiskolának a kifejlesztése, ütőerejének növelése képezhetné a közgazdasági tudás terjesztésének legfontosabb hídfőjét.
Azt tartjuk, — amit már ugyanezen a helyen kifejtettünk — hogy összes középiskoláinkba mint kötelező és lényeges tantárgyat kellene a közgazdasági tudás alapelemeiben való oktatást belevinni. Ahogyan a fizikát, a kémiát lehet tanítani, ugyanúgy a közgazdasági tudomány alapelveit is be lehet ültetni a zsenge ifjúság lelki világába. Végül is nagyon szép dolog, hogy ifjúságunk tanulja rég letűnt ókori országok történelmét, nagyon helyes, hogy a sportra nagyobb súlyt fektetnek, mint a háborúelőtti időben, de sem elvont tudományokból, sem sportolásból ennek a szegény országnak az ifjúsága nem fog tudni megélni, ma pedig igazán ott tartunk, hogy az ifjúságnak mindenekelőtt és mindenekfelett a megélhetés eszközeit kell nyújtanunk, hogy a most következő nehéz idők súlyos küzdelmeiben végig el ne merüljenek. Ehhez bizonyos közgazdasági alaptételekkel való megismerkedés múlhatatlanul szükséges és ez biztosítható is akkor, ha az elsajátítandó anyagban a fontosság sorrendje szerint szelekciót végzünk, belátván azt, hogy a közgazdasági alaptudás minimuma nélkül a mi szegény országunk most felnevelkedő ifjúsága nem fog tudni boldogulni.
Örvendetes jelenség gyanánt regisztrálhatjuk azt, hogy a háború utáni időben a közönség sokkalta nagyobb érdeklődést tanúsít a közgazdasági ismeretek iránt, mint azelőtt. A Magyar Közgazdasági Társaság felolvasó ülései, amelyeken békeidőben tíz-tizenöt ember jelent meg, ma zsúfolt teremben figyelő és érdeklődő közönség előtt folynak le. Hallunk közgazdasági tudományunk fiatalabb művelői részéről olyan tartalmas és magas színvonalon álló előadásokat, amelyek az elméleti tudományban való elmélyedésről és a gyakorlati jelenségek ismeretéről tesznek tanúságot és csak azt kell sajnálnunk, hogy a közgazdasági tudomány ezen fiatalabb, alaposan készült és nagy ambícióval dolgozó, a külföld előtt is elismerést szerző művelőinek tevékenysége miért nem kapcsolódhatik bele egyetemeinkbe, miért kell évekig tartó, érthetetlen küzdelmek során várniuk arra, hogy a tanári képesítést egyetemeink részéről megszerezhessék? Úgy gondoljuk, hogy azoknak az igazságoknak, amelyeket a Kormányzó beszéde feltárt, megszívlelése magával kellene hogy hozza azt is, hogy ezeket a kitűnő fiatal tudósainkat főiskoláink megértéssel és szeretettel kapcsolják bele tudományfejlesztő munkájukba.
Megdönthetetlen igazság, hogy a közgazdasági tudományok művelésének fejlesztése nélkülözhetetlen előfeltétele gazdasági viszonyaink megjavításának. Ezt a munkát pedig külföldi kölcsönök igénybevétele, újabb adósságcsinálás, újabb beruházások és tőkebefektetések nélkül is el lehet végezni.









































