A háború utáni világgazdasági politikának legfeltűnőbb jelensége, hogy a legkülönfélébb országokban és a legkülönfélébb oldalakról megkongatják a harangot a gazdasági liberalizmus felett, azt állítván, mintha ez le lenne járva, mintha az állami beavatkozásnak az a rendszere, amely az összeomlás óta érvényesül, pótolni vagy helyettesíteni tudná a háború előtti liberális gazdaságpolitikát.
Azt hisszük, soha még tévesebb eszmeáramlat nem irányította a világ gazdasági helyzetét, mint az, amely az intervencionizmus elnevezése alatt ismeretes és amely szöges ellentétben áll az azelőtti rendszerrel, amely a gazdasági erők szabad érvényesülésének volt kifejezője. A Berliner Handelshochschule most megtartott 25 éves jubileumán ennek az egyetemnek rektora, Bonn tanár, a német közgazdasági tudomány egyik dísze, helyesen állapította meg székfoglaló beszédében, hogy „a mai válság nem a szabad erőknek, hanem a kötött gazdálkodásnak a válsága”. A gazdasági liberalizmus programja volt a szabadkereskedelem és vajon állíthatja-e valaki, hogy a protekcionizmusnak az az őrületes tobzódása, amelynek a háború óta tanúi vagyunk, jobbá tette az országok gazdasági helyzetét, mint amilyen az a múlt század második felében volt? A gazdasági liberalizmus hirdette, hogy az állam ne avatkozzék bele a magángazdálkodásba és vajon mondhatja-e valaki, hogy azok a beavatkozások, amelyeknek az újabb időkben részesei vagyunk, gyógyítottak és javítottak valamit a gazdasági világrendszeren? Azok a félállami szervezetek, amelyeket a modern kor gazdasági politikája valósított meg, irtóztató károkat okoztak az államok pénzügyeinek és nem valósítottak meg semmit abból, aminek megvalósítására hivatva lettek volna. Az államok által támogatott álszövetkezetek, az állami és hatósági üzemek béklyókat kötöttek a kereskedelem, az ipar, sőt a mezőgazdaság szabadságára is, egészségtelen versenyt okoztak a szabad termelésnek, emellett pedig az állami pénzügyeket ért súlyos veszteségek jelzik ennek a politikának az érvényesülését. Ugyanez áll a valutagazdálkodás terén is. Azelőtt, ha valamely ország valutája megingott, tisztában volt mindenki azzal, hogy a gazdasági élet öngyógyító ereje képes egyedül a valutáris bajokat helyreállítani. Ma a legtöbb ország a törvények és rendeletek özönével igyekezik állami szabályozás útján a megingott valutákat helyreállítani és az állami rendelkezések zápora közepette a megingott valutapozíciók egyre mélyebb és mélyebb szintre süllyednek le.
Ha ily szomorúak annak a politikának a következései, amely halálra ítélte a gazdasági erők szabad érvényesülését és helyébe az állami beavatkozást, az intervencionizmust állította, még fokozottabb mértékben lehet ezt hazánkra nézve megállapítani. Szerencsétlen és nyomorúságos ország lettünk, de egyet meg kell állapítanunk és ez az, hogy gazdasági képességek, népünk tehetsége oly tényezői egész közgazdasági berendezkedésünknek, amely tényezőknek szabadon kellene érvényesülni ahhoz, hogy bajainkon és szenvedéseinken úrrá lehessünk. Gazdaközönségünk intelligenciája, kisgazdáink ritka értelmi ereje, gyáripari vezetőink invenciója, kisiparosaink ügyessége és igénytelensége, kereskedőinknek bámulatos aktivitása, műveltsége és leleményessége: mindezek oly faktorok, amelyek, ha szabad érvényesülést engednének nekik, még a mai súlyos bajokon és nehézségeken is úrrá tudnának lenni. Ahelyett, hogy a gazdasági liberalizmus tanításai szerint ezt tennénk, egész gazdasági életünket a bürokrácia akarja irányítani, irodákból akarják legfőbb termelési ágaink vezetését és a gazdasági ágak összeműködését szabályozni, innen származik az a gyengeség és rendszertelenség, amellyel azután egyes termelési ágak sikeresen képtelenek megküzdeni. Kitűnő mészáros- és hentesiparunk van, tehát le kell konkurálni a közületi pénzekből fenntartott hatósági üzemmel. Szabóiparunk világhírű, tehát tönkre kell tenni állami ruházati intézettel. Nagy- és kisebb nyomdáink háromszor ekkora ország szükségletét kitűnően ki tudnák elégíteni, tehát életre kell hozni a hatósági nyomdáknak oly változatos szervezetét, amellyel szemben a magánipar képtelen megküzdeni. Gyógyáru-nagykereskedésünk, gabonakereskedelmünk évszázados potens cégekre volt büszke, amelyeket most a hatósági versenynek sikerült tönkretennie vagy legalábbis oly vérszegénnyé csökkenteni, hogy feladatát már nem képes teljesíteni.
Nagy intézeteink évtizedeken keresztül a záloglevélhitel terén európai hírre tettek szert, de a háború utáni kormányok jövő-menő pénzügyminiszterei agyonrendszabályozták ezt a hitelágat.
