Máskor a parlament ülésszak lezárása nagyobb eseményként hatott, mint most. Szinte észre sem vették, legalább nem igen nézték, vizsgálgatták. Napi események fogták le előle a figyelmet és a külpolitikai kavargások. Pedig ugy lehet, jobban érdemelte meg a lezárt ülésszak a méltatást, mint elődei.
Ha egyébbel nem, a tisztult légkörrel, a parlamentáris hanggal, a pártvillongások és szenvedélykitörések hiányával. A felsőház a legmagasabb kulturális szinvonalon, szinte birói függetlenséggel és tárgyilagossággal mondott itéleteket a kormánycselekményekről, talán szabadabb és keményebb szóval, mint a képviselőház. Ez viszont szinte egészen elnyomta a pártszempontokat s a javaslatokról, miket végsőkig ostromolt, tárgyi véleményt képviselt, mely a pártprogrammtól és pártelvtől elválasztva, helytállt. A magyar parlament ilyen módon valóban sziget volt a hanyatló parlamentarizmus világában s igazán nem adott anyagot azoknak, akik a parlamentek munkaképtelenségével és a szükségességnek utját elálló adataival akarnák a parlamentarizmus tulélését bizonyitani.
A gépezet jól müködött. Kérdés, mit dolgoztatott vele a kormány. Mennyiségileg nem sokat, minőségileg? A javaslatok ma már szentesitett törvények, egyenként való értékelésüknek alig volna jelentősége. Ellenben megvizsgálni, hogy összességükben milyen kormányzati szellemre vallanak, az ülésszak lezárása alkalmával nem érdektelen munka.
Egyetlen törvényről sem mondható, hogy nem az ország szolgálatára irányulna, nagyon kevésről, hogy nem a kormány hatalmának kiterjesztésével járna. Az ország felett az állam mint fontosabb érdek trónol s az állam önkéntelenül is fogalmilag összekeveredik a kormánnyal. Központositás, állami intézményes beavatkozás egyrészt, társadalmi és polgári önállóság szükitése másrészt. Az állami terjeszkedés félreismerhetetlen, az államtól való függetlenség megnyirbáltsága nyilvánvaló. Az állam ma a legnagyobb kereskedővállalat, mely éppen csak annyit enged át a magánkereskedelemnek, amennyi tetszik neki. A gazdavédelemmel intézkedett a legsajátabb magánjogok felett s megszabta a pénzintézetek csorbitott jogait és tágitott kötelezettségeit.
A nyugdijtörvénnyel a kormány ura lett az alkalmazottak sorsának. Elhisszük, hogy méltányosan bánik majd hatalmával, de mi sem akadályozza, hogy méltánytalanul bánjék vele. Az ügyvédi kamara reformjával szinte egészen elnémitott egy történelmileg felette jelentős autonómiát, a fővárosi reformmal megteremtette az eddigelé legteljesebb részleges diktaturát, mely formailag lejárathoz van kötve, de még eddig nem volt lejárat, melyet meg nem hosszabbitottak volna. A müvészeti tanácshoz csapva az irodalmi tanácsot is, félreismerhetetlen, hogy a kormány a szellemi élet irányitása dolgában is hatalmát bővitette. A középiskolai reform módot ad a kormánynak, hogy az egyéni pályaválasztás lehetőségét is a maga befolyása alá keritse, a szövetkezetek megsegitésével pedig hatalmas lépést tett az egyéni magángazdaság további megbénitására. A szövetkezetek mai minőségükben nem egyebek, mint állami kereskedőüzemek, melyekkel a kormány a mezőgazdasági társadalomra gyakorolható nagyobb befolyásra tett szert.
Etatizmus, intervencionizmus, kollektivizmus... Ezek fogalmak, melyekkel a magyar kormány nem dolgozik. Nyilatkozataiban mindig a szabadságot hangsulyozza és csak a kényszerüséggel okolja meg a tőle való eltéréseket. Nem kételkedünk benne. De az összkép szerint, ami a lefolyt ülésszak törvényterméséből előáll, mintha a szellem erősebb volna a szándéknál. Az idegen fogalmak helyébe a kormány a nemzeti egység jelszavát tette s e jelszó szolgálatában ragadtatja magát abba az irányba, melyet másutt etatizmusnak, intervencionizmusnak stb. neveznek. Nem mondhatjuk, hogy a kormánynak alkotmányos többség élén, nem volna joga ilyen képet alkotni. Csak annyi, hogy nekünk nem tetszik.
