Nemzeti vagyonunknak a főváros üzemei igen jelentős részét teszik. Évi bevételeik az 1947–48. évi költségvetésben 691 millió forintban vannak előirányozva. Ez kb. annyi, mint ez év három első negyedének összes exportja. És ezeknek az üzemeknek a valóságos anyagi helyzetéről, a vezetés módjáról, pénzügyeik és üzletük intézéséről alig tudunk valamit. Így például a legnagyobb üzemnek, az Elektromosnak a bevételei és kiadásai egy oldalon szerepelnek, részletezésük és indokolás hét oldalon olvasható. Sem mérleg-, sem üzleteredmény-számla nincs. Olyan szakértő nem létezik, aki ezekből a publikációkból képet tudna magának alkotni. Még kevésbé lehet a közvéleménynek tájékozódnia arról a legfőbb kérdésről, vajon ezeket az üzemeket jól vagy rosszul vezetik-e? Ha a végső eredményből kellene következtetni, csak azt hihetnők, hogy rosszul vezetik. Mert ha ezek az óriási monopolisztikus üzemek végeredményben 1946–47-ben 4½, 1947–48-ban pedig 6,7 millió forint hiánnyal zárják együttes előirányzatukat, ebből jó vezetésre alig lehetne következtetni. Hogy miért ne terjeszthetnének elő az üzemek, tehát kereskedelmi és ipari vállalatok a július 31-én lezárt üzletévről december végén részletes zárszámadást, azt nem lehet megérteni. Ez a legkevesebb, amit a főváros közönsége elvárhatna.
Abból azonban, amit mégis látunk, azt kell következtetni, hogy a büdzséjében jelentős helyet foglal el az, amit egy angol műszó „kirakatrendezés”-nek nevez. Így az idén először, meglepetésszerűen négy üzem bevételei közt megjelenik egy új tétel azonos cím alatt: „Pénztári állomány 1947 augusztus 1-én.” Ez az Elektromosnál 11,3, a víznél 6,7, a csatornázásnál 3,5, a Beszkártnál 22 millió, összesen 43½ millió. Első pillanatra ez teljesen érthetetlen. Hogy kerül a „bevételek” közé a pénztárállomány, holott itt nem pénztárkönyvről, hanem eredményszámlához hasonló kimutatásról van szó. És miért éppen négynek van pénztári maradványa, a többi tizenháromnak pedig nincs? Azért, mert — a részletezésekből kitűnőleg — nem pénztári állomány, sem nem pénztári, sem nem állomány, hanem egyszerű kirakatrendezés. Így például a Vízműveknek most 8,5 millió fölöslege van kimutatva. De miért? Mert a múlt évben 6,7 milliót előirányzott leírásokra, most pedig semmit. De a múlt évben felvett 6,7 milliót most átvezették erre az évre mint „pénztári maradvány”-t. A Vízművek elégikus hangon megemlíti: „költségvetésünk egyensúlyának biztosítása érdekében.” Az idén aztán már nem prelimináltak leírásra, pedig — mondják a Vízművek — „ez forgótőke felhasználására vezet és a beruházott vagyon újításának lehetőségét kizárja”. A csatornázási üzem az ő ún. pénztármaradványát úgy magyarázza, hogy az „a 3 éves terv céljára áthozott tartalék”. Az Elektromos és a Beszkárt semmit sem mondanak. Egy bizonyos. Az ti., hogy a 43½ millió pénztármaradvány minden lehet, csak nem pénztármaradvány.
Ezek után nem lepődünk meg, hogy például a pénzügyi ügyosztály kiadásai közt feltüntet 5 millió forintot, mint a „Községi”-nek nyújtott forgótőke-hitelt, ez azonban a „Községi” bevételei között nincs kimutatva. Itt nyilván szerénységből marasztották ki. Ugyancsak a „Községi” kimutatásaiban csodálatosan egyazonos tétellel szerepelnek a pécsváradi telep kiadásai és bevételei és a Suppán-féle vállalat rejtélyes kiadásai és bevételei. Lehet, hogy mindez csak hanyagság vagy felületesség. Amikor azonban a főváros közönsége azt látja, hogy üzemei együttesen deficittel zárnak, akkor joga van világos és szabatos elszámolást, előirányzatot és zárszámadást követelni. Olyan adatokat, amelyekből megállapítható, vajon a deficitet a tarifák alacsony méretezése, vagy a vezetés hiányossága okozza-e? Csak ily adatok birtokában lehetne az üzemek gesztióját komolyan elbírálni.
Végül még egyet. Az Elektromos előirányzatában 18,8 milliót fordít leírásokra, 15,3 milliót karbantartásra, 10,5 milliót beszerzésekre és beruházásokra. Ezen a kereken 45 millión felül pedig preliminál háborús helyreállításokra 10, a mátrai erőmű építésére 43,8, a 3 éves terv beruházásaira 10,7 milliót. Ez az utóbbi kerek 65 millió már nyilvánvaló önfinanszírozás. Vagyis a fővárosnak adókkal és egyebekkel agyonterhelt lakosságát még megterheljük 65 millióval olyan új befektetések érdekében, amelyek már nem az állag fenntartásához, hanem annak szaporításához tartoznak. Nem értjük, miért nem kísérelik meg egyszer, éppen az Elektromos esetében egy ilyen, generációk számára készülő beruházás számára belső kölcsönt igénybe venni? Ha egy ily kölcsön kamat- és törlesztési szolgálatát például az Elektromos áramdíja arányában valorizálnák és ha egyébként is a kölcsönnek megfelelő biztosítását nyújtanák, egy ily kölcsön bizton el volna helyezhető.
Ennek az előnye az volna, hogy 65 millió más, produktív célokra szabadulna fel. Másfelől végre megkezdenők az ún. lusta vagy félénk pénzeknek a gazdasági élet körforgásába való visszairányítását. Eötvös József írta le ezt a nagy igazságot: „Haladni csak úgy lehet, ha míg egyik lábunkkal előre lépünk, a másikat helyén hagyjuk.” De mi a hitelélet terén a felszabadulás óta bizony az ellenkező hibát követtük el. Azt a hibát, hogy mind a két lábunkat a helyén hagytuk. Egyetlen termékeny gondolatot sem valósítottunk meg annak az érdekében, hogy a forgalomba hozott bankjegyek a hitelszervezeten keresztül visszakerüljenek a termelésbe.
