Vas Zoltán érdeme, hogy összefogta a G. F. titkárságát és a Központi Statisztikai Hivatalt, bevonta a Gazdaságkutatót is és ezek közreműködésével most havonta kiadja a „Gazdaságstatisztikai Tájékoztató” c. kitűnő statisztikai folyóiratot. Így azoknak, akik gazdasági helyzetünk és gazdaságpolitikánk eredményei iránt érdeklődnek, hiteles és jól csoportosított adatok állnak rendelkezésükre. Azt hisszük, hogy ezeknek a számszerűségeknek kendőzetlen, leplezetlen feltárása nemcsak feljogosítja, de szinte kötelezi is a kívülálló megfigyelőket arra, hogy a gazdasági jelenségekből levonják és publikálják is az adódó következtetéseket.
Ebből a megfontolásból kiindulva akarnánk rámutatni néhány olyan számadatra, amelyek világosan bizonyítják, hogy a nemzeti munka megszervezése terén még nagyon sok a tennivaló és sok hibát is kell jóvátennünk. A Tájékoztató a Szakszervezeti Tanács adatai alapján közli, hogy a munkanélküliek száma állandóan, egyre fokozódó ütemben emelkedik. 1938-ban a munkanélküliek havi átlaga 18 000 volt, 1947 júniusában 82 000. Az emelkedés három és félszeres. 1946 júniusában még csak 11 500, most 82 000 a munkanélküli. Az emelkedés egy év alatt hétszeres. Az első világháborút követő időben a Jogászegyletben ankét volt abban a kérdésben, vajon a munkanélküliség szociális hatásait szükségmunkákkal, vagy munkanélküli-segéllyel kell-e elhárítani. Akkor többen voltunk, akik amellett voltunk, hogy inkább adjunk munkanélkülisegélyt, semmint hogy ad hoc előteremtett közmunkákkal igyekezzünk a bajon úrrá lenni. Ma azonban nincs szükség ilyen alternatíva felállítására. A szörnyű pusztulás, melynek áldozatai lettünk, annyi produktív munkaalkalmat nyújt, amennyit csak akarunk. Olyan munkaalkalmakat is, amelyek meglévő tőkeberendezkedésünk mellett kihasználhatók és nem igényelnek, vagy alig igényelnek importot. Olyan munkaalkalmakat is, amelyek szinte pillanatnyilag válnak produktívvá is, jövedelmezővé is. Ehhez csak helyes gazdaságpolitikára és a bizalom légkörének helyreállítására van szükség.
De ha a munkapiac megszervezéséről beszélünk, ne csak a munkanélküliséget nézzük. Állítsuk a munkanélküliség statisztikájával szembe a Tájékoztató 2. számában az állami alkalmazottak számáról közölt számadatokat. Ezek azt a megdöbbentő képet nyújtják, hogy az 1938–39-es költségvetési évben 120 000, az 1946/47-es évben 180 000 állami alkalmazottunk volt. És a többlet nemcsak kisebb alkalmazottaknál mutatkozik. Sőt 144 osztályfőnök helyett 790, 1151 min. tanácsos helyett 2120, 2126 osztálytanácsos helyett 5143 stb. A munkanélküli munkások számában 1938–1947 közt 64 000 szaporodás, az állami alkalmazottak számában is 60 000 szaporodás. Vajon a két szám majdnem teljes azonossága nem vezet-e arra a következtetésre, hogy a bürokrácia elburjánzása okozója, vagy legalább egyik okozója a munkanélküliségnek?
A Tájékoztató legújabb száma azonban a magángazdaság szektorában is mutat fel olyan adatokat, amelyek a nemzeti munka téves megszervezéséről tanúskodnak. A gyáripar 1946. évi üzemi számai a következők: 1938. évi 100 munkás helyett 1946 októberben csak 82,7 munkás volt. Ellenben 1938. évi 100 gyárvezető és tisztviselő helyett 104,9 gyárvezető és tisztviselő működött és 100 — 1938. évi — művezető dolgát 1946-ban 146,2 művezető látta el. A dolgozó munkásokkal szemben a gyárvezetőknek és a tisztviselőknek, valamint a művezetőknek aránytalan elszaporodása jelzi az ipari munka elbürokratizálását és jelzi azt is, hogy a gyáripari munkának felülről jövő helytelen megszervezése szükségképpen egyik lényeges tényezője a gyáripar cikkei magas árának is.
A nemzeti munka megszervezése egyik legfontosabb feladatunk. Az állami és egyéb közületi bürokráciának gyökeres lebontása nélkül nem lehet a közületi háztartások költségvetési egyensúlyát helyreállítani. A kormányzat eddig — nem törődve népszerűségi szempontokkal — inkább a súlyos adóztatás útját választotta, semhogy még egyszer utat nyisson az infláció rettenetes pusztításának. Ezt csak helyeselni lehet. De az adóztatásnak van közgazdasági határa és ezt a határt elértük, sőt már túl is haladtuk. Lehetetlen szemet hunyni az előtt, hogy az adóteher súlya egyik lényeges oka az árszínvonal emelkedésének. Ez az áremelkedés pedig a termelés csökkentésére vezet. Ha tehát el akarjuk kerülni a munkanélküliség fokozódását, akkor nem marad más hátra, mint a közületi bürokrácia lebontása. De nem a tisztviselőknek, hanem a hivataloknak a megtizedelése útján. Ha kevesebb lesz a hivatal, akkor nemcsak a tisztviselő lesz kevesebb, hanem rendelet is kevesebb lesz és a rendeletek egyszerűek és világosak lesznek és a gyárakba nem kell majd annyi művezető és tisztviselő.
Ha az államháztartás egyensúlyát ezen a természetes és észszerű úton fogjuk előidézni, ha a túladóztatás helyett a debürokratizálás útját választjuk, ha a magángazdaságot nem terheljük agyon improduktív adminisztratív munkával, egyszóval, ha a nemzeti munkát észszerűen szervezzük meg, akkor leszállíthatjuk az árszínvonalat és mind értelmiségi, mind fizikai munkásainknak szerény, de kielégítő megélhetést biztosíthatunk. Ha 1946-ban meg tudtuk az értékálló forintot teremteni, akkor a 3 éves terv keretén belül meg lehet és meg is kell teremteni a nemzeti munka racionális megszervezését.
