Szellemesen megírt védőirat a kapitalizmus mellett. Bevezetésül megfesti a mai antikapitalista hangulat hátterét a nagy háború pusztításaiban. A Népszövetség adataiból idézi, hogy a világháború 8 millió halott, 15 millió rokkant és 30 millió sebesült áldozattal járt, anyagilag pedig 40 milliárd dollárba került. Ez Butler számítása szerint annyit jelent, hogy ebből az összegből az Egyesült Államok, Anglia és a dominiumok, Franciaország, Belgium és Oroszország minden családjának lehetett volna adni egy-egy kényelmes és bebútorozott házat és megfelelő földet művelésre, azután még meg lehetett volna venni Franciaország és Belgium minden tulajdonát és aktívumát és a maradékból az említett országok minden, legalább 20 ezer lakóju városában egyetemet és könyvtárt lehetett volna berendezni. Hogy ez a szörnyű ember- és tőkepusztítás idézte elő az ipari, a mezőgazdasági, a kereskedelmi és a pénzügyi krízist, azt külön fejezetben szemlélteti. Kimutatja, hogy a válság szomorú következéseképpen hogyan vonja el a megtakarításokat a közületi kiadások részére. Az emissziókból közületiekre esik az Egyesült Államokban 1929-ben 15, 1936-ban 75%. Franciaországban 36, illetve 90%, Angliában 33, illetve 55, Japánban 22, illetve 71%. Az állami deficitek valóságos járvánnyá váltak. Egy államférfiúnak külön dicsősége, ha sikeres devalvációt végzett. Egyetlen állam van a világon, Venezuela, amelynek nincsen belső, sem külső adóssága és amely megtartotta régi aranyvalutáját. A francia frank értékvesztesége viszont 90%. Még szörnyübb a morál pusztulása. Az összes országok megtagadták adósságaikat, Németország Franciaországgal szemben, ez pedig Angliával és Amerikával szemben. „Láttuk államok botrányát, amelyek elszánva arra, hogy megtagadják kötelezettségeiket. megtiltották polgáraiknak, hogy törvényes eszközökkel (aranyvételek, külföldi kihelyezések) hárítsák el a szószegés következményeit.” A politikai és sajtó-erkölcsök romlásának ismertetése után a társadalmi válsággal foglalkozik. Az állami beavatkozás lesújtó hatással van a tömeg lélektanára. A tömeg elfogadja azt a vagyont, amely lassan nő, mert intenziv munkából és takarékosságból keletkezik. De nem ismeri el a gyorsan keletkezett vagyont, amely zavaros időszakok gyümölcse és különösen, ha spekulációból származik. Az állam nemcsak a spekulációra való alkalmat teremti, de minden határozatával, amely a gazdasági életbe avatkozik be, a játékosok kívánságait teljesíti. Európa külön pusztulását számadatokkal illusztrálja. Franciaország elvesztette vagyonának és jövedelmének felét. A nemzeti jövedelem 1929-től 1936-ig 36 milliárd aranyfrankról 17 milliárdra csökkent. A közterhek a békében a nemzeti jövedelemnek 15–18%-át, 1936-ban 40, 1937-ben 50%-át vették igénybe.
Kimutatja, mily szerény rész esik a vállalati bevételekből a tőkére. Egy zsák szénnek egy párizsi ház harmadik emeletére való felszállítása esetén a zsákhordó borravalója kétszerannyi, mint a részvényesek osztaléka és 30-szor annyi, mint az igazgatóság összjövedelme. A kapitalizmus fejlődése legtöbb haszonnal a munkásra járt, akinek fogyasztása folyton emelkedik, míg napi munkaideje a XIX. század kezdetétől 12 óráról 7 óránál is kevesebbre csökkent. A kapitalizmus az egyéni szabadversenyen alapult, amelyet most a „caporalisme” követett. „A modern közgazdaság hajóhoz hasonlít, amelynek nagyszámú utasa, ahelyett, hogy szabad ízlésük szerint sétálgatnának ide-oda, egyszerre és brüszk módon a hajó egyik oldaláról a másikra rohannak és ezzel olyan mozgást idéznek fel, amely veszélyezteti a hajót.”
Súlyos felelősség terheli a békeszerződéseket, amelyek lehetetlen kis országokat teremtettek, míg a versaillesi szerződés a civilizált világban elvetette a gyűlöletet és a bizalmatlanságot. Elég megemlíteni, hogy 1914 óta a vámterületek száma Európában 19-ről 29-re, a pénzrendszerek száma 15-ről 27-re emelkedett. Az ipari szelekció hiánya a gépesítés fejlődése kapcsán oda vezetett, hogy az Egyesült Államok, Anglia és Németország 230 millió összlakosságából 21 millió a munkanélküli, vagyis családtagokkal együtt a lakosság negyedrésze van a munkanélküliség által érintve. Tehát csökkentsük a termelést? Nem, hanem szaporítsuk szükségleteinket, teremtsünk új vágyakat, új fogyasztási alkalmakat.
Ezután áttér a kapitalizmus organizációinak, a részvénytársaságoknak kérdésére. Nem tartja, hogy ezek vezetői kevesebb erkölccsel működnének, mint az egyéni vállalatok, viszont nem kifogásolható, ha ellenőrzésüket szigorítják. Gazdaságilag legfeljebb azt lehet a részvénytársaság terhére felhozni, hogy könnyebben esik kísértésbe oly terjeszkedés végbevitelére, amelytől az egyéni vállalkozó még hagyomány és óvatosság alapján tartózkodnék. A kartellek tekintetében megállapítja, hogy a liberális gazdaságpolitikusok az egész XIX. század folyamán ezekre a borzalom vagy félelem érzésével tekintettek, mert bennük rejtett monopóliumokat láttak, amelyek megzavarták a szabad áralakulást és a gazdasági egyensúlyt. Ezzel szemben ma az a paradoxon mutatkozik, hogy a kartell egyike a liberalizmus utolsó fellegvárainak, mert a koncentrált és mechanizált iparokban a gazdasági szelekció nem működik kellőképpen. Persze ez csak úgy áll, ha a kartell fakultatív és szabad, s így a gazdasági egyensúly fenntartására törekszik.
Azok, akiknek diagnózisa szerint a kapitalizmus kimulóban van, az Egyesült Államokra hivatkoznak, a gazdasági liberalizmus hazájára, amelyben a válság a legerősebben pusztított. Ezzel szemben Marlio joggal hivatkozik arra, hogy éppen az Egyesült Államok jártak elől az etatista intervencionizmusban és védővámrendszerükkel, a bevándorlás megakadályozásával, a mesterkélten felcsigázott munkabérekkel, az ezek kapcsán jelentkező munkanélküliséggel, a mezőgazdasági cikkek raktározásával előmozdították a gazdasági válságot. Ha a krízis egyes fázisait megfigyeljük, mindegyiket állami intervencionizmus jelzi. A politikai és vámprotekcionizmus, a bevándorlások tilalmazása, az egyéni szelekciók megakadályozása, a devizaellenőrzések és maga a versaillesi szerződés, amely egész Európában a gyűlölet és háborús fenyegetés magvát hintette el: ezek a nagy válság főtényezői.
Ezek után a gazdasági diktatúrák kérdésével foglalkozik és szellemesen mutatja ki, hogy Oroszországban már nincs kommunizmus, hanem államszocializmus, oly óriási bürokráciával, hogy annak fenntartása a közösségnek sokkal nagyobb megterhelésével jár, mint amennyit a kapitalista profit kitesz. „Választani kellett az egyenlőség melletti szegénység és az egyenlőtlenség melletti gazdagság között. Sztálin a termelés és jólét fejlesztése mellett döntött, de egyidejűleg feladta a kommunizmus alapelveit.”
A fasiszta gazdasági rend ismertetésénél kiemeli, hogy a fasiszta állam nem ellensége a tulajdonnak, jelszava, hogy „nem a tulajdon az ellenség, hanem a nyomor”. Mussolini a nagy munkástömörülésekben látja a veszélyt és miután a nyersanyagban való hiány korlátokat szab az ipari fejlődésnek, a mezőgazdaság felé irányítja erőfeszítését. Utal arra, hogy a Duce politikáját állandóan alászínezi az erkölcsiségre való gondja. Az etatizmus felé való törekvés leginkább a hitel- és bankügy terén jelentkezett. 1936 óta a jegybank állami bank, a nagy bankok közjogi intézmények, a takarékosság és hitel ellenőrzésére és irányítására külön felügyelőség létesül, a mobil hitelintézet irányítja a hosszú- és középlejáratú hiteleket. De azért az 1937. évi nemzetközi kamarai kongresszuson Conti — bizonyára felhatalmazásra — kijelentheti, hogy a bankári tevékenységet a magánkezdeményezés irányítja.
A könyv negyedik része az irányított vagy tervgazdálkodásnak van szentelve. Ennek alapelve a tömeg meggyőzése arról, hogy minden baj ellenszerét felfedezték és a javulás, felidézése az által, hogy dobszó mellett hirdetik a válság végét „A Coué-rendszer alkalmazva a közgazdaságra.” A rendszer főtámaszai a nagyiparosok, akik az államtól szubvenciókat és rendkívüli mentőintézkedéseket sürgetnek ki. Roosevelt rendszerét teljesen elhibázottnak ítéli. Egyetlen szerencse, hogy a legfelsőbb bíróság ítélete a New Dealnek még idejében véget vetett. A kísérlet sikertelenségét megmagyarázza az az ellentmondás, amely a minden gazdasági javuláshoz szükséges bizalom és a közt a bizalmatlanság közt jelentkezik, amelyet a valutárius eredménytelenség és a büdzsé rendszeresített deficitje okozott. Eltekintve az elnöksége legelején tett intézkedésektől, Roosevelt összes beavatkozásai károsak voltak úgy az amerikai gazdasági életre, mint a világ gazdasági berendezkedésére. Ami fejlődés és javulás időközileg mutatkozott, az nem a Roosevelt érdeme, mert Kanada, ahol semmi intervencionizmus nem volt, a tevékenységnek és jólétnek ugyanazt az ütemét mutatta, viszont az 1937. évi súlyos válságba való visszasüllyedés nélkül. Jellemző, hogy mihelyt Roosevelt beszédét előre jelzik, ez már a New York-i tőzsdén árzuhanást idéz elő.
Az irányított gazdálkodás talán a legrosszabb rendszer, mert egészségtelen kompromisszum a szabadság és a kényszer között. Állandóan csökkenti a népesség életszínvonalát, megfoszt a munkamegosztás és a specializálás előnyeitől. „Szívesen megengedem — írja Marlio —, hogy a kapitalista rendszerhez komoly fogyatkozások fűződnek, de vajon a világ anyagi helyzetében látható-e valami javulás, amióta a kapitalizmust elnyomták vagy korlátozták? A kérdésre csak bolond ember felelhet igennel: az államok egyik csődből a másikba jutnak; a vagyon értékét veszti, a jövedelmek progresszív arányban csökkennek. A nyereség egyre jobban eltűnik, pedig ez az aktivitás mozgató ereje. Bizonyos idő múltán el fog tűnni a trezaurizált takaréktőke és vele együtt a technikai haladás és társadalmi javulás alapja.”
Amily szellemes, meggyőző és világos a világgazdasági helyzet és irányzatok jellemzése, annyira szerény a konklúzió, amelyet szerzőnk diagnózisából levon. Alapjában nagyszabású hadjáratot hirdet az igazság mellett, annak bizonyításával, hogy az intervencionizmus a világot szegényebbé, feldaraboltabbá, háborúsabbá tette. Ezt a hadjáratot könyv, előadás, újság, rádió és mozi útján kell folytatni, előbb-utóbb, könnyen vagy nehezen a szükséges fordulat be fog következni. Ki kell mutatni, hogy a század eleje óta lehetőségeink megfogytak, étvágyunk pedig emelkedett. Gazdagok vagyunk ambiciókban és kívánságokban, de szegények lehetőségekben. „Az irányított gazdálkodás eredményeit három szóban lehet összefoglalni: nyomorúság, gyűlölködés, háború.” Gyakorlatilag neokapitalizmus címén a részvénytársaság valamely olyan új formájára gondol, amelyben a nyereségnek egy, az idő során emelkedő része a munkások korporációjának lenne átadandó, amely ebből családi segélyt, munkanélküliség esetére támogatást és öregség idejére ellátást juttatna a munkásságnak. Követendőnek tartja a fasiszta rend irányzatát is, hogy az örök-tulajdon helyett valami új forma, amely határos az igen hosszú időre szóló koncesszió rendszerével, lenne érvényesítendő. Elő kellene segíteni a preferenciás részvények angol intézményét is, és fejleszteni kellene — kényszer nélkül — a gazdasági megegyezéseket és kartelleket. Végeredményben javulást csak a szabadság hozhat. Ez a sok adattal ellátott, kitűnően megírt, olvasásra nagyon érdemes munka végső konklúziója.
