A USA most Londonban a világkereskedelmi konferencián helyrehozza azt a nagy hibát, amelyet a vámpolitika terén a két világháború között elkövetett. Nem lesz tovább a protekcionizmus őrangyala. Szigorúan ragaszkodik a vámfalak lebontásához, a preferenciák törléséhez, a bilaterális megállapodások beszüntetéséhez. Érdeke világos. Steelmann, a rekonverziós hivatal vezetője kimutatta, hogy a USA évi 172 milliárdnyi termelésével csak 134 milliárd belső vásárlóerő áll szemben. Ha tehát nem képes 38 milliárd dollárnyi árut külföldön elhelyezni, úgy munkanélküliséggel kell számolnia. Ennek elkerülése az amerikai kereskedelempolitika végső és legfontosabb célkitűzése.
Ezzel az amerikai programmal szemben a londoni konferencián kétféle ellentétes álláspont alakult ki. Az egyik Angliáé, amely semmiképpen sem akarja feladni a dominiumaival fennálló preferenciák rendszerét. Helyteleníti, hogy a USA csak a vámfalak lebontására törekszik. Ehelyett pozitív programot akar a teljes munkás-foglalkoztatottság biztosítására és az ehhez vezető rendszert nemzetközi megállapodásba akarná beépíteni. A másik álláspont Indiáé, amely mint kezdő iparosország nem hajlandó a vámprotekcióról lemondani, hanem külön engedményeket követel a maga, és más, iparilag még elmaradt országok számára. Az engedmények persze magasabb védővámokból állanának.
Az ellentét a három nézőpont között oly nagy, hogy azokat szinte lehetetlen összeegyeztetni. De ha ez valahogy sikerülne is, oly mesterkélt konstrukció látna napvilágot, amely a világ — annyira kívánatos — gazdasági békéjét, a világkereskedelem szabad kibontakozását nem lenne képes biztosítani.
Melyik oldalon van a mi érdekünk? Kétségkívül a minél szabadabb külkereskedelem oldalán. Viszonylag a USA álláspontjához állunk legközelebb. Minél alacsonyabbak lesznek a vámkorlátok, minél kevesebb lesz a bilaterális szerződés, minél biztosabban tűnnek el a preferenciák, az egyoldalú kedvezmények, annál hatékonyabban leszünk képesek külkereskedelmi érdekeinket érvényesíteni.
A kis országok határaikon belül a munkamegosztás minimumát sem képesek a mai vámrendszer mellett megvalósítani. Olyan óriási kiterjedésű, olyan 100 milliónyi lakossággal és gazdag nyersanyag-erőforrásokkal rendelkező birodalmak, mint a USA vagy a Szovjetunió, nemzetközi munkamegosztás nélkül is képesek megélni. Ellenben olyan kis ország, mint a miénk, amely a legfontosabb nyersanyagok némelyikének is híján van, amely mezőgazdasági és ipari termelése egy részét kénytelen exportálni, múlhatatlanul rászorul arra, hogy minél kevesebb korlát feszélyezze külkereskedelmét.
De emellett egy kis ország abban a tekintetben is elviselhetetlen hátrányban van, hogy a kereskedelmi szerződési tárgyalásoknál nincs ütőkártya a kezében. Szabad, vagy legalább megközelítően szabad külkereskedelem mellett megállhat Victor Hugo szellemes mondása, hogy „az elefántnak nincs több hatalma a tücsök felett, mint a tücsöknek az elefánt felett”. Minél magasabbak azonban a vámfalak, minél több a preferenciás kivétel, minél több a kétoldalú megállapodás, annál nagyobb lesz az elefánt hatalma a tücsök felett, míg a tücsök mind gyengébbé válik az elefánttal szemben.
A mi nemzeti tőkénk, mezőgazdasági és ipari berendezésünk, árukészleteink, közlekedési eszközeink szinte elképzelhetetlen mértékben pusztultak el. Ami megmaradt, az csak népünk életrevalósága, szorgalma és igénytelensége, kereskedőink és iparosaink szakértelme, nyelvismerete, külföldi összeköttetései. Ezt az egyetlenegy helyzeti előnyünket csak úgy aknázhatjuk ki, ha módunkban áll a nemzetközi kereskedelembe minél intenzívebben bekapcsolódni és dunai pozíciónkat a Nyugat és Kelet közti áruforgalom lebonyolításánál minél jobban gyümölcsöztetni. Ezt a lehetőséget csakis a minél szabadabb bel- és külkereskedelem biztosíthatja.
Vannak, akik azt gondolják, hogy a külkereskedelem nagyobb szabadságának biztosítása utópia. Tehát csakis a vámfalak, a protekcionizmus, a preferenciák, a kontingensek, a bilaterális kliringek. Csak ez a realitás? Nem látjuk, hogy ez a realitás egy emberöltő alatt két világháború előidézésében volt részes? És nem látjuk azt, hogy a dömpinggel való ijesztgetés ma, amikor minél több olcsó nyersanyagra, félkész- és készárura van szükségünk, olyan üres fenyegetés, mint amikor a gyermekeket a mumussal rémítgetik? Nekünk ma az egymással küzdő három irányzat közül csakis a nagyobb szabadságot hirdető amerikai irányzathoz lehet és szabad csatlakoznunk. Egyedül ez az irányzat az, amely csökkentheti az elefánt fölényét a tücsökkel szemben.










































