Amerikai mércével jelentéktelen város, amely Alsó-Kalifornia és Mexikó határán fekszik. Eddig nem volt más jelentősége, mint hogy kedvelt üdülőhely; a jövő gazdaságtörténelmében azonban nevezetes példaként fog szerepelni a szabadkereskedelem és a protekcionizmus elvei között folyó harcban. A várost ugyanis 5 mérföldes körzetével együtt az Egyesült Államok és Mexikó a múlt év végén szabad területté nyilvánította. Itt semmiféle import után nem szednek vámot, a kölcsönösség alapján pedig Tijuana is vámmentesen exportálhat az Egyesült Államokba és Mexikóba.
Még csak néhány hónap telt el az új rendszer bevezetése óta, és a két ország közgazdái feszült érdeklődéssel figyelik: a szabadkereskedelem e kis és talán egyetlen szigete a világon melyik elméletet igazolja majd? Vajon Smith, Ricardo és Cobden elméletét, amely szerint a szabadság és a szabadkereskedelem a gazdasági jólét, a fejlődés és a haladás forrása? Vagy az újabb közgazdasági bölcsekét, akik szerint a tiltó vámok, a behozatali korlátozások, a kontingensek — vagyis az autarkia jelszava mögött meghúzódó modern bölcsesség — jelentik az emberi jólét forrását? E példán lesz megfigyelhető, hogy a nemzeti ipar valóban nélkülözhetetlen előfeltétele-e a vámvédelem; hogy a hazai mezőgazdaságot csak mesterségesen felsrófolt árak tehetik-e jövedelmezővé; hogy a munkanélküliség egyetlen ellenszere-e a tilalom; és hogy a lakosság jóléte csak vámtarifák drótsövényével és titkos kedvezmények aknáival biztosítható-e.
A szabadkereskedelem e kis szigetének néhány hónapos gazdasági történetéről a New York-i The Annalist a következőképpen számol be:
„A tények homlokegyenest ellenkeznek mindazzal, amit a magas vámtarifa hívei állítanak. Az üzleti élet depressziója helyett valódi fellendülés következett be.1 Az első hónapban, amely alatt a szabad zóna érvényben volt, egyrészt a behozatal, másrészt az eladás (tudniillik a kivitel) megháromszorozódott. A szolgáltatások és az áruk árai körülbelül 50 százalékkal estek. A telkek értéke nyomban emelkedett. A foglalkoztatás majdnem megkétszereződött. A munkabérek és fizetések ugyan csökkentek, de csak feleannyira, mint a megélhetési költségek. Következésképpen az életszínvonal jelenleg sokkal magasabb. Egyelőre még nem állnak rendelkezésre hiteles adatok arra vonatkozóan, hogy milyen mértékben nőtt a nyereség, de elismerten minden vonalon magasabb. Közvetlenül felismerhető, ki nyert ezzel a vámcsökkentéssel. Valamennyien nyertek: a tijuanai kereskedő, annak vevői és a Tijuanába exportáló, különösen az amerikai exportőr. Vesztettek a túl magas vámok hátrányával sújtott, versengő amerikai üdülőhelyek.”
Ha ebből a példából szabad következtetni, akkor csak mosolyognunk lehet azokon, akik a régi gazdasági liberalizmust harsonaszó mellett temetik napról napra, miközben a tervgazdaság bölcs irányításának behódolt emberiség gazdaságilag pusztul, kultúrájában szenved, és újabb háborúra készül, hogy a régi eszmények ledöntése után bekövetkezett káoszból kibontakozhasson. Ma is olyan időket élünk, mint száz évvel ezelőtt, amikor — mint Széchenyi a Kelet Népében írja — „valódi szörnyetegként, a gyújtogatónál, a rablónál, az antropofágnál feketébb színekkel festik a szerencsétlen liberálisokat.” Ők felelősek minden bajért és pusztulásért, pedig a jelentkező bajok és szenvedések nyilvánvaló oka, hogy a dilettánsok a szabadság elveinek helyébe az állami intervencionizmust és az irányított gazdálkodást, a gazdasági élet automatizmusának helyébe pedig — mint Mussolini mondja — a közgazdaság bürokratizálását léptették.
Nekünk, szegény kis országnak, amelynek szomszédai nem az Egyesült Államok és Mexikó, aligha volna módunkban a tijuanai példát követni. Vágyódhatunk a szabadkereskedelem után: ez a vágyódás kicsendül miniszterelnökünk legutóbbi, a képviselőházban tartott külpolitikai beszédéből, amelyben a nagy gazdasági térségek létesítése mellett emelt szót. Kicsendül azokból a nagy kitartással és viszonylag kielégítő eredményekkel folytatott küzdelmekből is, amelyeket a magyar kormány külkereskedelmi forgalmunk kiterjesztése érdekében folytatott.
De ha arra nincs is módunk, hogy saját elhatározásunkból és meghatározó külföldi piacaink belátásából kövessük a tijuanai példát, arra jogunk, lehetőségünk és képességünk is van, hogy — ha már a szabadkereskedelmet önállóan nem tudjuk megvalósítani — legalább a kereskedelem szabadságát ne engedjük elpusztulni országunkban. Pedig, sajnos, nem tudunk szabadulni attól a benyomástól, hogy azok, akik jóakaratból, de mindenáron segíteni akarnak olyan bajokon is, amelyeken saját erőnkből nem tudunk segíteni, most a segítség jelszava alatt egyik legfontosabb termelési águnk, a kereskedelem elpusztításához látnak az irányított gazdaság jelszavával.
Legyünk tisztában azzal, hogy az úgynevezett irányított gazdálkodás kétséges előnyeinek kétségtelen ára a magyar kereskedelem megbénítása. A Futura egyedül üdvözítő uralmának folytonos kiterjesztése egyértelmű a magyar gabonakereskedelem megmaradt roncsainak elpusztításával. A Faforgalmi Rt. nem jelent mást, mint a fakereskedelem fokozatos kiirtását. A burgonya és paprika termelésének irányítása tönkreteszi a burgonya- és paprikakereskedőket és helyükbe legfeljebb bürokratizált burgonya- és paprikatrafikokat létesít, amelyeknek semmi létjogosultsága többé nincs. A gyapjúmonopólium a szellemi munkanélküliek vagy az ok nélkül eltartottak közé fogja sodorni azokat, akik hazai és nemzetközi viszonylatban a gyapjúkereskedelemmel foglalkoztak.
Szívesen elhisszük, hogy nem ez a szándékuk azoknak, akik a gazdasági élet irányításának erre az útjára léptek. Elhisszük, hogy az irányítást úgy képzelik el, hogy a kecske is jóllakjék, a káposzta is megmaradjon, a termelő többet kapjon termékéért, a fogyasztó ne legyen ok nélkül túlterhelve, és a kereskedelem se pusztuljon el. Csakhogy ezt a fából való vaskarikát senki sem képes megvalósítani. Meggyőződésünk, hogy ez az irányítás nem szolgálja a termelők javát, akik egyébként minden esetben tiltakoznak a szabadság korlátozása ellen, ha saját termelésükről van szó. Az irányítás súlyosan károsítja a fogyasztóközönséget is; túlterhelése szükségképpen együtt jár a fogyasztás korlátozásával, így a termelők érdekeinek sérelmével.
Elsősorban azonban a kereskedők szenvednek, akiknek életeleme, képességük és ügyességük kifejtésének egyetlen lehetősége a gazdasági szabadság: ennek elzárásával működésük lehetetlenné vagy legalábbis értéktelenné válik.
Amíg ez csak a belső viszonyokra érvényes, addig még lehet arról ábrándozni, hogy a termelők és fogyasztók közötti út megrövidítésével mindkettő jobban jár. Ábránd ez, hiszen az út nem rövidül meg: csupán nem a kereskedők ügyes, szorgalmas és hozzáértő légiói, hanem a monopolisták és bürokraták terméketlen seregei közlekednek majd rajta.
Ettől eltekintve az egész ország gazdaságának súlyosan kell szenvednie, ha megszüntetik az exportkereskedelem lehetőségét, és laikusokra meg dilettánsokra bízzák azt a nehéz, küzdelmes, szakértelmet és kereskedelmi tudást igénylő munkát, amelyet termékeink minél előnyösebb kivitele érdekében eddig a kereskedők láttak el. Ezek az emberek sem az exportkereskedő munkáját nem képesek elvégezni, sem az egyéni gazdasági érdek nem ösztönzi őket arra, hogy a magyar termény- és árukivitel érdekében vállalják azt az emberfeletti munkát, amelyet a mai viszonyok között a legkisebb eredményért is ki kell fejteni.
Még nem késő, hogy visszatérjünk arra az útra, amelyről végzetesen téves jelszavak hatása alatt eltérünk. A világ gazdasági történelme egyetlen példát sem mutatott és a jelenkor szomorú kísérletei sem szolgáltathatnak sehol egyetlen bizonyítékot sem abban az irányban, mintha a monopolista társaságok, protekciós álkereskedők, bürokraták és dilettánsok valaha és valahol képesek lettek volna a kereskedelmet helyettesíteni. Miért éppen mi legyünk azok, akik a magunk elnyomottságában akarunk kísérleteket tenni, amelyeknek csak egy biztos eredménye látszik: az tudniillik, hogy nemzeti jövedelmünknek egyik fontos komponensét, a kereskedelmi tevékenységet fogjuk megbénítani.
François Quesnay, az agrárizmus eszméjének megteremtője XXV. tantételében így fogalmaz: „Teljes kereskedelmi szabadságot kell fenntartani, mert a legbiztosabb, a legrendesebb, a nemzetre és az államra nézve leghasznosabb bel- és külkereskedelmi politika a verseny teljes szabadságában áll.” Kövessük ezt az elvet, amelynek igazságát sehol senki nem cáfolta meg. Kövessük a tijuanai példát, és ha már a szabadkereskedelem terén nem követhetjük, legalább kövessük a kereskedelem szabadságának irányában — a magyar mezőgazdaság, a magyar fogyasztók, a magyar kereskedelem és az egész magyar gazdasági élet javára.
Lábjegyzetek
-
A nyomtatott magyar szöveg értelmetlenül „a tényleges haladásban hossz következett be” alakban közli a mondatot. Javítva Alva Lee The Annalist folyóiratban megjelent eredeti angol szövege alapján. ↩
