Németh Imre képviselő, a reformnemzedék illusztris tagja, kőszegi beszámolóbeszédében azt a meggyőződését fejezte ki, hogy Gömbös Gyula minden erőfeszítése hiábavaló, ha nem kényszeríti térdre a pénzügyi ortodoxiát. Örök talány marad, hol fedezte fel a kőszegi képviselő a kormány gazdaságpolitikájában ezt a pénzügyi ortodoxiát. Az államháztartás vezetése tekintetében például az ortodox pénzügyi tudomány azt hirdeti, hogy a deficites gazdálkodást minden közületnek el kell kerülnie, mert a deficit fedezésének módjai kihatnak a lakosság bizalmára. A bizalom megrendülése pedig súlyosan érinti az illető ország gazdasági és pénzügyi helyzetét. Hogy ez így van, arra a legjobb bizonyíték az angol gazdasági helyzet óriási javulása, amelyet Neville Chamberlain pénzügyi politikája idézett elő. Ez a politika véget vetett a munkanélküliség enyhítését célzó nagyméretű állami beruházásoknak, erős kézzel csökkentette az állami kiadásokat, most pedig az évről évre jelentkező költségvetési többletet elsősorban az adók csökkentésére fordítja. Erről a politikáról írja Lord Balfour tavaly decemberi cikkében a következőket:
„Érdekes feljegyezni, hogy Anglia ortodox rendszereket alkalmazott a gazdasági válság leküzdése érdekében, tudniillik takarékosságot, költségcsökkentést, intenzív, komoly munkát… Amíg fennáll a veszély, hogy az állam drasztikusan beavatkozik gazdasági kérdésekbe, és az ország valutáját az inflációval való folytonos fenyegetéssel manipulálja, addig nehéz elhinni, hogy biztonságot lehessen teremteni, holott ez az egyetlen igazi út, amely a bizalomhoz és a jó üzletmenethez vezet.”
Franciaország példája is világosan mutatja, hogy minden javulás előfeltétele a bizalom visszatérése, bizalom pedig csak az államháztartás egyensúlyának megteremtésével érhető el. Néhány hónappal ezelőtt láttuk, hogy a francia frank aranyértékét a francia bank mesés aranykincse ellenére is súlyosan veszélyeztette a lakosság bizalmatlansága, amelyet az államháztartás nagy hiánya okozott. A bizalom csak most kezd visszatérni, amikor a kormány kíméletlenül erős intézkedései helyreállítják az államháztartás egyensúlyát.
Emlékezünk, amikor Fabinyi pénzügyminiszter megtartotta költségvetési expozéját, a reformnemzedék egyik vezető tagja másnap úgy ismertette, hogy annak legnagyobb előnye a 75 milliós hiány. Ez a felfogás tarthatatlan, és igen veszélyes ilyen téves beállításokkal félrevezetni a közvéleményt. Azt lehet mondani, hogy a 75 milliós hiány nem jelent közvetlen veszélyt, amikor nagyobbik felét az állam egyszerűen a külföldi hitelezőktől veszi igénybe, így csak a kisebbik felének fedezéséről kell gondoskodnia. Meggyőződésünk azonban, hogy a miniszterelnök és a pénzügyminiszter egyaránt átérzi annak szükségességét, hogy ez a hiány is minél előbb eltűnjön. Nem ortodox felfogás, hanem a józan ész parancsa, hogy minden közületi háztartás egyensúlyban legyen; nagy kár, hogy parlamenti tényezők a kormányzatot — reméljük, eredménytelenül — ellenkező útra akarják csábítani.
Amint az államháztartási egyensúly kérdésében — sajnos — nem vádolható a kormány túlzott ortodoxiával, úgy még kevésbé alkalmazható ez a megjelölés arra a közteherpolitikára, amelyet kormányaink az 1931. évi összeomlás után folytattak. Az ortodox pénzügyi politika azt hirdeti, hogy az adóztatás húrját csak addig szabad feszíteni, amíg nem kell attól félni, hogy a túladóztatás megrendíti a lakosság anyagi helyzetét. Azt a határt, amelyen nem szabad túlmenni, az adóhátralékok szaporodása jelzi. Ezzel szemben közvetlenül az 1931. évi pénzügyi összeomlás után olyan kegyetlenül emeltük a közterheket, hogy a kialakult túladóztatás minden kereső osztályra és társadalmi rétegre súlyosan nehezedik. Míg 1930-ban az egyenesadó-hátralékok összege 66 millió volt, 1932-ben 235 millióra, 1933-ban pedig 239 millióra emelkedett — kézzelfoghatóan szemléltetve az 1931-ben bevezetett „modern” adóztatási rendszer következményeit.
Ugyanilyen kevéssé fedezhetjük fel az ortodox pénzügyi politika ismérveit azokban a beavatkozásokban, amelyek 1931 óta a kamatlábpolitika terén történtek. Bizonyára nem nevezhető különösebben ortodoxnak az a szerencsétlen intézkedés, amellyel az 1931. évi események után a kamatláb megállapítását kivonták a kereslet és kínálat kölcsönhatásának köréből, és hatósági jogkörbe utalták. Ennek következtében a betéti kamatlábat folyamatosan mesterségesen csökkentettük, holott hazánkban korábban sem volt túlságosan fejlett a takarékosságra való hajlam, és minden gazdasági, illetve pénzügyi érdek a tőkeképződés megindulásához fűződött. Az 1931. évi pénzügyi összeomlás óta a magyar pénzintézetek betétállománya mintegy 25%-kal apadt. Az ortodox pénzügyi politikát ez bizonyára arra indította volna, hogy a betéti kamatláb lehetőség szerinti emelésével mozdítsa elő a tőkeképződést, és ezáltal felélénkítse elernyedt hiteléletünket. Ehelyett — bár a Jegybank helyzete ezt egyáltalán nem indokolja — modern módon mérsékeljük a kamatlábat, majd ortodox fondorkodásnak tulajdonítjuk, hogy a hitelélet a tőkeképződés hiányában nem tud úgy megindulni, ahogyan azt az ország fontos gazdasági érdekei megkövetelnék.
A reformnemzedék — úgy látszik — talán nem tartja elég radikálisnak azokat a beavatkozásokat, amelyeket a kormányzat 1931 óta a hitelélet szervezetével szemben gyakorolt. Abból a vádból, hogy „még mindig túlnyomórészt a nagybankok szempontjai érvényesülnek”, arra a gyanúra kell következtetnünk, mintha az 1931 óta a bankokkal szemben érvényesített kormánypolitika túlságosan ezeknek a bankoknak az érdekeit helyezte volna előtérbe. Ezen a téren — sajnos — nehéz vitába szállni, mert nem szolgálná gazdasági életünk stabilitását, ha feltárnánk azokat a hatásokat, amelyeket az 1931 óta hatalmon levő kormányok intézkedései a hitelélet szerveinek helyzetére gyakoroltak. Azok a modern gazdaságpolitikusok, akik a kormányzatot ortodoxiával vádolják, bizonyára azt gondolják, hogy a gazdaadósságok rendezéséből folyó eddigi és küszöbön álló intézkedések, valamint a hitelszervezet bevonása az államháztartási gondok elhárításába valami túlzott mértékben gazdagították azokat a nagybankokat, amelyeknek — mint Németh Imre mondta — a szempontjai érvényesültek.
Ezzel szemben legyen szabad egyetlen összehasonlítást bemutatnunk. A nyolc budapesti úgynevezett nagybank összes részvényét a budapesti tőzsdén 1931. június 30-án 232 millió pengőn jegyezték. Ugyanezen intézetek részvényei a mai árfolyamokon összesen 88 millió pengő értéket képviselnek. Az az ortodox pénzügyi politika tehát, amelyet a reformnemzedék térdre akar kényszeríteni, azzal az eredménnyel járt, hogy az úgynevezett nagybankok négy év alatt a közönség mértékadó becslése szerint elvesztették vagyonuk 62%-át. Alig hisszük, hogy a modern eszközökkel való további térdre kényszerítés nagyon is az ország hiteléletének érdekében állna.
Végül nézzük, vajon a kormányzat devizapolitikája volt-e olyan ortodox, hogy vele szemben valami modernebb rendszert kelljen feltalálni. Az ortodox pénzügyi politika szerint semmiféle hatósági beavatkozással nem lehet egy ország valutáját fenntartani vagy helyreállítani: ez csak a bizalom útján lehetséges, a bizalom pedig a minél nagyobb szabadságból következik. „A menekvő tőke — mondja Charles Rist — a következménye és nem az oka a valuta bizonytalanságának.” Néhányan 1931 óta azt hirdetjük, hogy az ország érdekét inkább az a szabadabb devizarendszer szolgálná, amelyet Victor Kienböck az osztrák valuta nagy előnyére valósított meg. Meggyőződésünk, hogy a devizaárak szabad elszámolásban való kialakulása jobban biztosíthatja az export, különösen a mezőgazdasági export érdekeit, mint a bürokratikus felárszabályozás, amelynek bizonytalansága szükségképpen egyes érdekkörök megkárosításával, mások előnyben részesítésével jár. Devizarendszerünket tehát joggal kifogásolhatjuk azért, mert túlságosan modern, és túl nagy eréllyel szakított az ortodox valutaelméletekkel; azt azonban aligha állíthatjuk, hogy rendszerünkben valami térdre kényszerítendő ortodoxia nyilvánulna meg.
Attól tartunk, hogy a modernebb valutarendszer iránt több oldalról megnyilvánuló áhítozást úgy kell értelmezni, mintha szakítani akarnánk a kormánynak a pengő vásárlóereje fenntartására irányuló helyes és erélyesen alkalmazott politikájával, holott ennek a politikának az elejtése mérhetetlen veszedelmeket idézne fel az egész lakosságra.
A Pesti Napló néhány hónappal ezelőtt közölte a híres sebész, Verebély professzor cikkét, amelyben arra panaszkodik, hogy „a kuruzslás és misztikum” rohamos összeomlással fenyegeti az orvosi hivatást. Sajnos ugyanez a veszély fenyegeti a közgazdasági és pénzügyi politikát is. Kuruzslással és misztikummal akarják orvosolni azokat a súlyos bajokat, amelyeket csak a közgazdasági tudomány megdönthetetlen igazságainak felhasználásával lehet gyógyítani vagy legalább enyhíteni. Reméljük, hogy a kormány nem hallgat ezekre a modernizáló biztatásokra, hanem a nagy pénzügyi kérdésekben — ha már nem követi is teljes mértékben a tudomány tanításait, amint azt meggyőződéssel szeretnénk — legalább megmarad azon az úton, amelyen eddig önuralommal és mérséklettel, sokszor népszerűségét kockáztatva haladt. Így legalább azt az eredményt elérte, hogy a világgazdasági helyzet jobbra fordultával nincs elzárva gazdasági gyógyulásunk útja.
