Éppen ezért nemcsak nálunk, hanem minden jegybanknál alapelv, hogy csak rövid lejáratú követelések — váltó- vagy lombardkölcsönök — szolgálhatnak a jegykibocsátás alapjául. Ha ezzel ellentétben teljesülne az a kívánság, hogy hosszú lejáratú kölcsönök is képezhessék a bankjegykibocsátás alapját, kizárnánk annak lehetőségét, hogy a bank által nyújtott hitelek maguktól, rövid idő alatt likvidálódjanak. Ebben az esetben a hosszú lejáratú kölcsönök alapján kibocsátott bankjegyek szükségképpen olyan tömeget képviselnének a bankjegyforgalomban, amely inflációt vonna maga után.
A jegybankok politikájával szemben támasztott klasszikus követelmény tulajdonképpen az, hogy csakis árutranzakcióból eredő váltó kerülhessen a jegybank váltótárcájába. Ennek az az értelme, hogy a gyáros, aki a nyersanyag beszerzése ellenében váltót bocsát ki vagy fogad el, a feldolgozás során keletkező termék eladási árából automatikusan beválthassa váltóját; a kereskedő pedig, aki árucikkei megvásárlása ellenében adott váltót, az áruk értékesítése után, azok eladási árából teljesíthesse elfogadványait.
Ettől a klasszikus elvtől, az automatikus likvidáció elvétől jegybankunk az ország agrárjellege és tőkeszegénysége miatt amúgy is kénytelen hallgatólagosan eltérni.
Végső soron tudjuk, hogy a vidéki pénzintézetek váltótárcája, amely közvetlenül ezektől az intézetektől vagy közvetve, fővárosi intézeteken át a jegybank tárcájába jutott, körülbelül 60 százalékban gazdaváltó. Ezeknek a váltóknak tehát már nincs „merkantilista” jellegük: ezek valóban agrárváltók, amelyeknek merkantilista jellegét legfeljebb a pénzintézeti forgatmányok adják meg, anélkül azonban, hogy ténylegesen megvolna az elvileg szükséges árucsere-forgalmi karakterük. Ezt az engedményt jegybankunk vezetősége az ország különleges jellege miatt megtette és meg is tehette, ennél tovább azonban nem mehetett: egész valutarendszerünk és hitelrendszerünk súlyosan károsodott volna, ha ezen akár csak árnyalatnyival is túlmegy.
Annak a bankokiratunkban foglalt rendelkezésnek, amely szerint a jegybank sem az államnak, sem a közületeknek nem adhat kölcsönt, a régi Osztrák–Magyar Bank összeomlása és az új Magyar Nemzeti Bank megalapítása közötti intézkedések adják a legvilágosabb magyarázatát. Mihelyt az államnak módjában áll saját pénzszükségletének kielégítésére mozgásba hozni a bankjegysajtót, megszűnik minden fékező erő, amely visszatarthatná attól, hogy túllépje a kiadások megengedhető határát. Ekkor bekövetkezik az infláció és mindaz, ami vele jár: a jövedelemeloszlás egészségtelen, igazságtalan és mesterséges megváltoztatása, egyes emberek és társadalmi csoportok tönkretétele mások javára, végül pedig a pénzérték teljes leromlása nyomán kialakuló anarchia.
Azokban az országokban, ahol a kincstári váltókat vagy pénztárjegyeket átmeneti kamatoztatás céljából keresik a tőzsdei forgalomban, és azoknak állandó napi jegyzésük és forgalmuk van, a jegybank saját mobil tárcájába leszámítolhat ilyen papírokat, sőt zálogkölcsönt is engedélyezhet rájuk, mert e tőkegazdag országok normális pénzforgalma felveszi ezeket a rövid lejáratú állami kibocsátásokat. Ha azonban mi tennénk ugyanezt, az kétségkívül oda vezethetne, hogy az állam hiteligényeit bankjegykibocsátással elégítsék ki — vagyis éppen ahhoz, amit az elmúlt évtized tapasztalatai szerint a legszigorúbban el kell kerülnünk.
