A napokban tartott a főváros képzőművészeti bizottsága ülést, amelyen a főváros egyik vezető közege hangsúlyozta, hogy ő ugyan a takarékosság híve, de éppen a művészettől nem lehet a támogatást megtagadni, mert a művészet a kultúra, a kultúra a nemzet és így tovább. Annyiszor hangzik el az államhatalom, a főváros és — sajnos — még gyakrabban a társadalom tényezői részéről ez az „éppen”, hogy ebben a szóban és abban a mentalitásban, amelynek ez a kifejezője, látjuk a közpénzek takarékos és racionális kezelésének legveszélyesebb ellenségét.
Éppen a képzőművészektől akarják megtagadni a támogatást — és menten meg van szavazva új képek vétele, új szobrok és emlékek segélyezése a főváros pénzén.
Éppen a szellemi szükségmunkát akarják felfüggeszteni — hát szalad a főpolgármester a kormányhoz, és kieszközli, hogy ezt az akciót a főváros pénzén tavaszig folytassák. (Tavasszal ugyebár biztosan megindul az értelmiségi munka.)
Éppen a Balatont hanyagoljuk el — tehát kilátókocsikat, motorcsónakokat járassunk, persze az állam pénzén.
Éppen a Városi Színház zenekara menjen szét — emeljük csak fel a színház támogatását, hogy ez a kultúrbotrány meg ne történjék.
Éppen a mérnökök felelősek azért, hogy a városok adósságpénzből létesített beruházásai nem jövedelmezők — csapjunk tehát a Műegyetemhez egy újabb intézményt, ahol a mérnökök megtanulják kiszámítani a városi befektetések jövedelmezőségét.
Éppen Monornak ne legyen városi múzeuma, éppen a monori kultúrpalota szégyenkezzék azon, hogy csak adósságból épült és még múzeum sincs benne!
Éppen strandfürdője van kevés a fővárosnak, nosza építsünk csak egy újat, hiszen az eddigi fürdők is annyit jövedelmeznek.
Éppen a hadikölcsönöket nem valorizáljuk, éppen az építkezéseket nem támogatjuk állami pénzen, éppen a Tabán felépítésére nincs pénz stb.
Így fejlődnek, szaporodnak, bokrosodnak és tornyosulnak az „éppen”-ek — minden alkalommal a legszigorúbb takarékosság hangoztatásával. Mindenki hangsúlyozza, képviseli és nyomatékosan védelmezi a közpénzekkel való takarékoskodást, mindenki kesereg és panaszkodik a közterhek elviselhetetlen súlya felett; csak éppen mindenkinek rendelkezésére áll egy „éppen”, amely az ő kedvenc „éppen”-e, egészen más, mint a többi „éppen”. Ezt ki kell harcolni, meg kell védeni minden támadás ellen, a túlzott takarékoskodás gonosz ördöge ellen, amely el akar fojtani és seperni mindent: színházi zenekart, Tabánt, monori kultúrházat, a jövedelmezőséget számoló mérnököket képző intézetet, strandfürdőket, zenepalotákat, négyszínű szökőkutakat és minden hasonló szükséges jót.
Pillanatig sem lehet tagadni, hogy gyönyörű dolog volna, ha a társadalom mindezen igényeit ki lehetne elégíteni. Gyönyörű volna, ha a kultúrát minél több és minél tökéletesebben kiépített egyetem terjeszthetné. Ha csodaszép fővárosunk szépítésére mindent megtehetnénk. Ha a háború okozta károkat megtéríthetnénk szerencsétlen áldozatainak. Ha nagyszerű közegészségügyi intézetekkel hadat üzenhetnénk a népbetegségeknek. Ha fejleszthetnénk a magyar nép kiváló művészi tehetségeit. De valóban elképzelheti valaki, hogy egy elvesztett háború után, egy tőkeszegény agrárországban mindez olyan ütemben lehetséges, amilyet közületeink a társadalom nyomása alatt és túlfűtött ambícióktól hajtva 1924 óta diktálnak?
Még mindig nem akarjuk észrevenni, hogy termelésünk összeomlás felé halad, ha a túladóztatás a tőkeképződést lehetetlenné teszi, holott tőkeszegénységünk mellett csakis új tőkének képződése, új termelési eszközök előállítása lenne képes a termelés produktivitását biztosítani. A német közgazdasági tudomány legkiválóbb fejei gyűltek egybe múlt ősszel a tőkeképződés és adóztatás összefüggéseinek kikutatására. Ezen a nagyszabású ankéten, amelynek jegyzőkönyvei két vaskos kötetet tesznek ki, Herbert von Beckerath bonni egyetemi tanár mutatott rá legélesebben a sorrend fontosságára:
„Teljes mértékben elfogadhatjuk azt az álláspontot — mondta —, hogy mindezek a dolgok, a népegészségügy fejlesztése, az iskolai képzés stb. a legnagyobb fontosságúak, és szükséges a munkásság életszínvonalát emelni. Mindez azonban csak akkor lehetséges, ha rendelkezésre áll a szükséges üzemtőke. Ha ez így van, akkor a magántőke képződése a legfontosabb, és fontosabb mindezeknél az egyéb dolgoknál, mert azok nem érvényesülhetnek a szükséges mennyiségű működő tőke nélkül, amelynek hiányában a legjobban táplált és legjobban képzett munkás sem foglalkoztatható.”
Ez az igazság, és hiába próbálunk bármennyi emberszeretettel, a kultúra iránti vágyódással vagy a főváros szépségeiért való bármilyen jogos rajongással megküzdeni ellene. Mert a nap mint nap felröppenő sok „éppen”-nel szemben megdönthetetlen csatasorban állnak azok az „éppen”-ek, amelyek a támasztott, egyébként jogos igények sorrendi tarthatatlanságát bizonyítják. Ezek az igazságuk ellenére — sajnos — a költekezést jelentő igényeknél sokkal halkabban hangoztatott ellenérvek a következő válaszokat adják:
Éppen a magyar ipar és kereskedelem tudjon versenyképes lenni 2 százalék forgalmi adó mellett, amikor a nagy és fejlett német ipar ¾ százalék forgalmi adóval versenyez velünk?
Éppen a magyar mezőgazdaság legyen a mai 20 pengős búzaár mellett életképes, amikor — mint az OMGE kimutatja — egy hold termelését 10 pengő közteher sújtja?
Éppen a magyar mezőgazdaság tudjon megélni akkor, amikor emésztően súlyos adósságteherrel dolgozik azért, mert a létező nemzeti tőkét és az igénybe vehető külföldi tőke nagy részét is építkezésekbe fektetjük?
Éppen a magyar szőlőgazda állhasson meg a mai borárak mellett, amikor borát az ország saját fővárosa az áru értékével felérő fogyasztási adóval sújtja, hogy abból világító szökőkutakat és művészileg bútorozott könyvtárakat létesítsen?
Éppen a magyar ipari munkás növelhesse életszínvonalát akkor, amikor elsőrendű táplálékát súlyos állami és fővárosi közterhek drágítják?
Éppen a magyar iparos és kereskedő olyan erős, hogy megállhassa a versenyt a hatósági üzemekkel, amelyek a gázgyártástól a szemfedőkészítésig, a nyomdaipartól a poloskairtásig a kereskedelem és ipar minden ágába — a kereskedőktől és iparosoktól kisajtolt adókból fedezett deficittel — belekontárkodnak?
És így folytathatnánk végtelen sorban az ellenkérdéseket. Ezek az ellenkérdések világot vetnek a sorrendi kérdés döntő jelentőségére. A sorrendben megelőz a termelés produktivitása, amely csak a tőkét megsemmisítő közterhek lebontása által állítható helyre. Aki a sorrendet megfordítja és a közterhek mai sorvasztó súlya alatt tengődő közgazdasági életből akarja a kultúra és szociális fejlesztés közületi költségeit kiszorítani, az úgy tesz, mint aki egy épület homlokzatának cirádáit pótolgatja, miközben az épület fundamentumának repedései az egész épületet összeomlással fenyegetik.
