Éveken át olyan férfi kezében volt Magyarország pénzügyeinek irányítása, aki korábban egyik főiskolánkon közgazdaságtant tanított, gyakorlati mezőgazdaként és egyik nagy pénzintézetünk igazgatósági tagjaként pedig alapos bepillantást nyerhetett az ország gazdasági szervezetébe. A Pénzügyminisztériumból távozva mégis annyi pénzügyi bajt hagyott hátra, hogy azok orvoslásával hosszú éveken át lesznek elfoglalva korántsem irigylésre méltó utódai. Minden hazafias törekvése, lelkiismeretessége, szorgalma és tudása hiábavaló volt. Nem volt közgazdasági érzéke.
Gömbös Gyula nagyon félve, nagyon óvatosan nyilatkozik közgazdasági kérdésekről. Korábban valószínűleg nem foglalkozott különösebben közgazdaságtannal. Hivatásos katonaként ez a tudomány meglehetősen távol állt tőle, miniszterként és miniszterelnökként pedig már aligha mélyedhetett el egy szaktudomány tanulmányozásában. De Gömbös Gyulának van közgazdasági érzéke. Ez az érzék kicsendül minden nyilatkozatából, kitűnik abból a rendkívüli óvatosságból, amellyel a gazdasági problémák megoldásához közeledik, és abból a tartózkodásból, amely immár második kormányának gazdaságpolitikáját is jellemzi.
Magyar vezető államférfiút a mai nehéz helyzetben csak veleszületett, tanulással el sem sajátítható közgazdasági érzék menthet meg attól, hogy nemzetének helyrehozhatatlan károkat ne okozzon. Mily könnyen csábíthatja a vágy, hogy pillanatnyilag segítsen, hogy a nép nagy tömegeinek rokonszenvét biztosítsa, hogy a népszerűség gyönyörűségeiben fürödhessen, arra az útra, amelyen efemer sikerek bőven teremnek. Infláció, hitelexpanzió, refláció, pénzhigítás, valutadepreciáció, munkaalkalmak finanszírozása fiktív tőkéből: ezek és hasonlóak azok az elhibázott eszközök, amelyekhez nagy és erős országok kormányai is nyúlnak a mai vészterhes időkben. Ezek azok az eszközök, amelyek alkalmazására évek óta biztat a magyar közönség túlnyomórésze, ezek azok az eszközök, amelyek elmulasztásából vádakat kovácsolnak a politikai ellenfelek.
Ahhoz kell közgazdasági érzék, hogy államférfi a mai időkben lemondjon ezeknek az eszközöknek az alkalmazásáról. Hogy a nemzet sok szenvedése és nélkülözése, rengeteg gazdasági baja közepette fenn tudja tartani lelki egyensúlyát, ez csak akként biztosítható, hogy a vezető kormányférfiút közgazdasági érzéke távol tartsa minden kalandos úttól. A miniszterelnök közgazdasági érzéke megérttette vele, hogy újból igaz az, amit gróf Grünne, István nádor főkamarása, száz évvel ezelőtt írt az akkori magyar viszonyokról: „senki sem oly nagy, hogy az országot megmenthesse, de senki sem oly kicsiny, hogy meg ne ölhesse”.
Csakhogy a gyakorlatias közgazdasági érzék nem inkompatibilis a közgazdasági tudomány által kimunkált elméletekkel. Éppen ezért nem tudjuk, miért akarja Gömbös gyakorlati gazdaságpolitikáját — mint azt egy parlamenti közbeszólásából következtetni lehetne — annyira különválasztani a gazdaságtudomány elméleteitől. A miniszterelnök igaz tisztelője Széchenyinek és ez nagy megnyugvására szolgálhat az országnak, mert aki Széchenyi nyomdokain halad, az csakis megfontolt, mérsékelt, átgondolt politikát folytathat.
De éppen Széchenyi — akinek Cobden 1847-ben a „practical reformer”, vagyis „gyakorlati reformer” címet adta, és működését valóban nem is lehetett volna ennél találóbban jellemezni — csodálatos buzgalommal mélyedt el Adam Smith, Jeremy Bentham, Arthur Young és a korabeli nagy közgazdasági írók műveiben. „Legyenek Smith és Young hamvai — írja a Hitelben —, kiknek halhatatlan munkáit tudom, az olvasó ismeri, ezernyi áldással üdvözölve.” Széchenyi ízig-vérig gyakorlatias volt, minden politikája, minden gondolata a magyar nagyság emelésére irányult, de ebben a gyakorlatias és jellegzetesen magyar munkájában a nagy és halhatatlan közgazdasági elméletekre támaszkodott, és azokon szűrte át saját megfigyeléseit és elgondolásait.
Emellett az adott esetben gyakorlat és elmélet között alig van eltérés.
A kormány programja az ipari védővámok csökkentését, mezőgazdasági terményeink jobb elhelyezése érdekében újabb külföldi piacok megnyitását és nagyobb gazdasági térségek kialakítását hirdeti. E között és aközött, amit az elmélet szabadkereskedelem és nemzetközi munkamegosztás címén hirdet, valóban nincs ellentét. A kormány eddig is elhárított magától minden inflációs kísérletet, és jövőbeli programjában is ezt teszi. Ezzel gyakorlatilag érvényesíti Ricardo örök értékű elméletét, amely szerint „a tőke nem gyarapodik attól, hogy a forgalmi közeg megszaporodott”. A miniszterelnök egy ízben kijelentette, hogy nézete szerint igazi munkaalkalmakat csak a gazdasági élet nyújthat. Ez Malthus igazságának gyakorlati kifejezése: „Ha a munkafenntartási alap közadóztatás útján állíttatik elő, annak legnagyobb része nem az üzletbe hozott új tőke, hanem régi tőke, amelyet előbb jövedelmezőbben használtak fel, most pedig új csatornába vezetnek.”
Íme, így találkoznak a helyes gazdaságpolitika gyakorlatias célkitűzései a gazdaságtudomány vitathatatlan elméleteivel. Sajnos ezt a világháborút követő évek szomorú légkörében sokszor szem elől tévesztették azok, akikre a világ gazdasági sorsának intézését bízták. A Nemzeti Iparunk, amelyet 1846-ban Fényes Elek után Erdélyi János adott ki, megírja, hogy „Adam Smithnek a nemzetek gazdagságának okairól írt klasszikus munkájára nemcsak minden publicista, hanem az angol és francia parlamentek tagjai is szívesen hivatkoznak nyilvános vitáikban”. Igaza van Hayeknek, aki egy Budapesten tartott előadásában kiemelte, hogy a világ könnyebben kiheverte a napóleoni háborúk rettenetes gazdasági pusztításait, mint a világháború által okozott bajokat, mert a múlt század elején a válság orvosszereit a klasszikus közgazdaságtan tanításaiból vették, most viszont a gyakorlati gazdaságpolitikát éppen ellenkező irányba, az elzárkózás, az autarkia és az intervencionizmus felé terelték.
Hagyjuk meg a nagy közgazdasági elméleteknek azt a kimagasló helyet, amely megilleti őket. Az ezekre az elméletekre épülő és azokat tiszteletben tartó gyakorlati gazdasági reformok biztos gyógyulást jelentenek azoknak az országoknak, amelyekben alkalmazzák őket. Tartós elismerést szereznek azoknak az államférfiaknak is, akik gazdaságpolitikájukat ezekkel az elméletekkel összhangban érvényesítik. Sem a háború utáni, sem az azt megelőző időkből nem tudunk példát arra, hogy egy kormány gazdaságpolitikája azért vallott volna kudarcot, mert az elismert nagy közgazdasági elméletekre támaszkodott.
