Érdekes és tanulságos számítást olvastam arról, hogy az állami költségvetés parlamenti tárgyalása során a vitában felszólalók olyan terveknek az állam által való megvalósítását kezdeményezték, amelyek összesen 522 520 000 pengő, vagyis kereken félmilliárd új állami kiadást tettek volna szükségessé. „Tekintet nélkül arra a jelenségre, — mondja az érdekes közlemény — hogy úgyszólván mindenki hangoztatta a takarékosságot, ugyanakkor azonban a legtöbb hozzászólónak volt egy-egy olyan indítványa, amelynek megvalósítása fantasztikus összegeket nyelne el.” Az azóta elmúlt öt negyedév alatt még nagyobb divattá vált a takarékosság hangoztatása, de — sajnos — az ennek az annyira szükséges és nélkülözhetetlen közületi háztartási elvnek felállítása ma is rendszerint kapcsolatban van valamely olyan eszmének a propagálásával, amelyet az illető kivesz a takarékosság fogalmának általános keretéből és mint olyan specifikumot tüntet fel, amellyel szemben a takarékosságra vonatkozó általános kívánság nem érvényesíthető és nem gyakorolható.
Amint valamelyik szellemes író egyszer azt mondotta, hogy kétféle adó van, az egyik a jó adó, amelyet más fizet, a másik a rossz adó, amelyet mi fizetünk, azonképpen a közélet terén egyre sűrűbben megnyilvánuló takarékossági óhajok is rendszerint két csoportra oszlanak, az egyikbe tartoznak azok az óhajok, amelyeknek megvalósítása másnak a szívéhez nőtt, ezek szemben állanak a takarékosság elvével, a másik csoportba azonban azok az óhajok tartoznak, amelyeket az illető tart sürgősen megvalósítandóknak és ezek azok, amelyek a takarékosság nagy elve alól való kivételt jelentik és amelyek azután egyetlenegy büdsé-vita során félmilliárd pengőre rúgnak.
Hogy mennyire így van ez, arra a legjobb tanúbizonyságot szolgáltatják a főváros autonómiájának most lefolyt tárgyalásai. A törvényhatósági tanács előtt volt egy előterjesztés, amely azt célozta, hogy a főváros az ügetőversenyekre engedje át a Tattersall jelenlegi területét, aminek ellenértékéül a főváros az Ügetőverseny Egyesülettől nemcsak azt kötné ki, hogy ez az átengedendő területen modern ügetőpályát létesítsen, — természetesen közpénzből, mert hiszen a totalizatőralap bevételei is közpénz — hanem azonfelül kötelezze magát az egyesület arra, hogy lovardát építsen fel 400 000 pengő befektetéssel a főváros részére, mert tudvalevőleg oly jól megy a dolgunk, hogy egy lovarda már nem elég a lovassport lebonyolítására, hanem okvetlenül szükséges közpénzekből még egy második lovardának a létesítése is, mindazokkal a közismert kiadásokkal együtt, amelyek ilyen fővárosi sportüzem létesítésével egybe vannak kötve. Némely felszólalónak azonban még ez sem volt elég, hanem akadt olyan bizottsági tag is, aki ezenfelül még azt az óhajtást is érvényesítette, hogy a főváros létesítsen automobil-tattersallt, árverési csarnokot, amelyben az ócska automobilok időközönként árverésre kerüljenek, mert tudvalevőleg a főváros gazdag polgárságának adóiból oly busásan van ellátva, hogy feladatai körének további kiterjesztésén kell okvetlenül gondolkodnia, márpedig mit tehet fővárosi közület a mai viszonyok között hasznosabbat, fontosabbat és szociálisabbat, mint azt, hogy ócska automobilok árverelésére rendezkedjék be.
Ugyancsak most merült fel az a luminózus ötlet, hogy a főváros városi téglagyárat létesítsen, aminek indokolását bőven megtalálhatjuk aktuális tapasztalatainkban. Egyrészről ugyanis a fővárosban már létező téglagyárak a pezsgő építési tevékenység folytán oly nagy mértékben vannak igénybevéve, hogy még közpénzek lekötése árán is okvetlenül szükséges újabb fővárosi üzemet létesíteni, de másfelől tapasztalataink a fővárosi üzemek rentabilitása és kitűnő vezetése tekintetében oly meggyőzőek, — elég talán a Vásárpénztár példájára utalnunk — hogy ezek a tapasztalatok direkt sürgetőleg követelik újabb fővárosi nagyipari üzemnek a létesítését.
Ugyanebbe a kategóriába tartozik a Városi Színház ügyeinek tragikómikus lebonyolítása. Miután a főváros lakosságának a vásárlóképessége és így színházlátogató készsége is lényegesen megcsappant, a Városi Színház eddigi bérlője tönkrement és a fővárosnak határoznia kellett a Városi Színház hasznosítása tekintetében. Azt gondoltuk, hogy amikor ez a szomorú eset aktuálissá teszi a főváros költséges mecénási szenvedélyeinek lefokozását, talán tudatára jutnak az illetékes közegek annak, hogy ami Budapesten színházszubvencionálás terén végbemegy, lényegesen meghaladja azt, ami más, nálunk százszorta gazdagabb országokban és városokban tapasztalható. Nálunk a fővárosban nem kevesebb, mint hat olyan színház működik, amelyek közületi szubvencióban részesülnek. Az állam fenntartja az Operaházat, a Nemzeti Színházat és a Kamaraszínházat, a főváros pedig, amely műkedvelésben semmiképpenpen nem maradhat hátra, közpénzekből anyagilag támogatja a Városi Színházat, a krisztinavárosi és a városligeti nyári színházakat. Groteszk ellentéte ennek az az eset, amely most London egyetlen operaházának, a Covent Gardennek szanálása körül történt. Minthogy Londonnak, — amely lakosságának számára és vagyonosságára nézve alig éri el Budapest arányait — egyetlen operaháza anyagi nehézségek folytán bezárult, a munkáspárti kormány pénzügyminisztere évi 17 500 font — vagyis kereken 500 000 — állami szubvenciót juttatott a Covent Gardent reorganizáló csoportnak és olvashatjuk az angol parlamenti tudósításokban, hogy a konzervativ párt részéről nem kisebb ember, mint Chamberlain volt az, aki a legerélyesebben támadta meg a kormányt ezért az elhatározásáért arra való utalással, hogy a színház magánügy és az államnak nincsen joga közpénzekből színházi intézmények segélyezését megindítani.
Ezzel szemben mi történt minálunk? Ahelyett, hogy a főváros, ha már az egészen feleslegesen létesített Városi Színháznak kihasználását biztosítani akarta, visszatért volna az állami Operaház régi ajánlatára, hogy tudniillik hajlandó saját személyzetével, tehát magas színvonalú 50–60 operai népszerű előadást a Városi Színházban rendezni, egybegyűltek a Városi Színház-bizottság tagjai, akiket egy alkalommal ugyanezen a helyen mint neomecénásokat aposztrofáltam és újból kiadták a Városi Színházat önálló vállalkozónak bérbe, amiből természetesen a jövőre sem fog más származni, mint a főváros polgárságára nézve újabb áldozat és közteher, a bizottság tagjaira nézve pedig változatlanul fennmarad az a felemelő tudat, hogy intendánsi allürjeikről a jövőben sem fog kelleni lemondaniok.
Így fest nálunk a takarékosság jelszava 1930 végén, a legnagyobb gazdasági világválság közepette és olyan autonómia keretében, ahol valóban az általános egyenlő és titkos választójogon alapuló demokrácia uralkodik, ahol nem az „átkos kormány” pazarló szenvedélye, hanem annak a polgárságnak a megfontolása az úr, amelynek adófillérei forognak szóban. Schacht, a német birodalmi bank volt elnöke, híres bochumi beszédében azt mondotta, hogy nagy különbség van a magánosok és a közületek vállalkozásai között, mert a magános az ő vállalkozásánál a saját bőrét viszi piacra, a közület azonban azoknak a szerencsétlen polgároknak a bőrét, akiknek nevében a közület intézkedik. Úgy látszik, hogy nálunk ezt a megkülönböztetést még mindig csak elméletileg ismerik, de a gyakorlatban még legdemokratikusabb alakulatainkban sem alkalmazzák. Amikor Niemeyer, az angol jegybank egyik vezérférfia, mostanában visszajött Ausztráliából, amelynek összezavart pénzügyei rendbehozására küldetett oda ki, a Times a Niemeyer-féle jelentés kapcsán azt az elégikus megállapítást tette, hogy — úgy látszik — a demokrácia és a jó pénzügyek inkompatibilis fogalmak. Ha a mi legdemokratikusabb közületünknek, a fővárosi autonómiának ezeket a legújabb kedvezményezéseit látjuk, nagyon közel jutunk a Times lesújtó feltevéséhez.
Meg kell azonban egyszer azt is mondanunk, hogy mindaz, ami ínségmunkák sürgetése és foganatbavétele körül mostanában történik, szintén homlokegyenest ellenkezik a közgazdasági értelemben vett valódi takarékosság fogalmával. A mi tőkeszegénységünk mellett ezek az ínségmunkák teljes és tökéletes közgazdasági tévedéseknek minősülnek, mert ha pillanatnyilag jelentenek is az ínségmunkák teljesítésénél alkalmazott munkások számára bizonyos keresetet, végeredményben a befektetett tőke jövedelme és a befektetés céljából igénybe vett hitel kamatoztatása közötti különbözet a munka befejezésétől kezdődőleg örökre mint teher nehezedik rá az ínségmunkákat végző közületekre, az oly gyéren létező tőkének immobilizálása, a rentabilitásban jelentkező veszteség pedig végeredményben sokkal nagyobb károkat okoz a munkásosztálynak, mint amennyi hasznot számukra az ínségmunkákban rejlő pillanatnyi injekció jelentett. Nem is beszélve arról, hogy oly tőkeszegény országban, mint a mienk, a nemzetközi pénzpiacnak állandó igénybevétele természetszerűleg fenntartja, sőt emeli a hosszú lejáratú kölcsönök kamatlábszínvonalát, holott csakis ennek a színvonalnak a lényeges süllyedése idézhetné elő gazdasági helyzetünk javulását. Hogy ez mennyire így van, azt semmi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy az angol munkáspárt híres pénzügyminisztere, Snowden az, aki immár évek óta kézzel-lábbal kapálódzik azok ellen a tervek ellen, amelyek államkölcsönből eszközlendő közmunkákkal akarnák a munkanélküliséget enyhíteni. Tiltakozása azon a megfontoláson alapszik, ami nálunk még sokkal inkább helytálló, mint Angliában, hogy tudniillik egyedül a kamatláb csökkenése idézheti elő az állandó gazdasági javulást, már pedig ennek ellene dolgozik az, aki a közhitel igénybevételével igyekszik a munkásoknak momentán foglalkoztatást nyújtani.
Végre itt az ideje annak, hogy uralomra juttassuk a közgazdasági igazságokat. Gazdasági javulás nem képzelhető el tőke nélkül, tőke pedig nem képződhetik másként, mint úgy, ha a magángazdaságok jövedelmeik egy részét a szükségletekről való lemondással vagy azok kielégítésének elhalasztásával képesek félretenni és termelési eszközökké alakítani. A magángazdaságok ezt csak akkor tehetik, ha jövedelmük minél kisebb részét veszik igénybe a közterhek, mert minél nagyobb jövedelemrész marad meg saját rendelkezésükre, annál inkább képesek a jövedelmek egy részét félretéve, azt tőke gyanánt a termelő munka rendelkezésére bocsátani. A valódi takarékosság tehát az, ha a közületek működésük területét megszükítve, nem pepecselnek hatósági üzemekkel, nem játsszák a mecénást, nem vezetik félre a munkásságot azzal, mintha antiszociális és gazdaságellenes fogyasztási és forgalmi adókból felépített iskolákkal és szegényházakkal lehetne kulturális és szociális jólétét biztosítani és nem igyekeznek ad hoc előráncigált és nem rentábilis ínségmunkákkal a közületek jövedelmei egyensúlyát megbolygatni, a tőkepiacot derutálni és ezzel a gazdasági javulás útját végképp eltorlaszolni. Ha majd a társadalom és annak a parlamentbe és a különféle közületi autonómiákba beválasztott kiküldöttei ezekkel a közgazdasági igazságokkal tisztába jönnek és pillanatnyi orvosszerek alkalmazása helyett ezeket a tartós értékű igazságokat fogják érvényre juttatni, akkor és csakis akkor beszélhetünk majd valódi takarékosságról.













































