William G. Sumner, a legszellemesebb amerikai közgazdáknak egyike, fedezte fel 1883-ban megjelent egyik írásában. „A” észlel valamit, amit helytelennek tart és ami miatt „X” szenved. Megbeszéli a dolgot „B”-vel és együttesen javaslatot terjesztenek elő „X” megmentésére. Együttes javaslatuk az, hogy mit tegyen „C” az „X” érdekében. „C” az elfelejtett ember. „Ő az — írja Sumner —, akire sohasem gondolnak. Ő az, aki a reformernek, a szociális elmélkedőnek, az emberbarátnak az áldozata... Megérdemli, hogy felfigyeljünk az ő elhelyezkedésére és arra a rengeteg teherre, amit a vállaira raknak.” Hazlitt ezt most tovább fejleszti. A történelem iróniája — mondja —, hogy századunk 3. évtizede óta „C”-t folyton arra ösztönzik, hogy még több „X”-et támogasson. „C” van hivatva arra, hogy gyógyítsa a politikusok vérző szívét, gyógyítsa úgy, hogy ő fizessen a politikusoknak — mások rovására tanúsított — nagylelkűségéért.
Nálunk ez idő szerint a pénzben takarékoskodó az elfelejtett ember. Nem általában a takarékos ember. Mert aki a saját földjén, a saját iparában, a saját kereskedésében fekteti be azt, amit jövedelméből félretesz, az kifelé nem jelentkezik, mint „C”, akinek hivatása, hogy „X”-en segítsen. „C”, az elfelejtett ember az, akinek nincs módjában elrejtőznie, ha „X” megsegítéséről van szó. Ő a takarékbetevő, ő az életbiztosított, ő aki folyószámlán kezeli kurrens pénzét. Márpedig életbevágóan fontos, hogy legyen minél több pénzben takarékoskodó. Hogy legyen minél több takarékbetét.
Kötelességünk elismerni, hogy a G. F. Vas Zoltán erőteljes vezetése mellett heroikus küzdelmet folytat azért, hogy a bankjegyforgalom emelkedése ne fajuljon el inflációvá. Az 1924–25. évi első szanálás során ez megközelítően sem volt oly nehéz feladat, mint most. A termelési apparátus az első világháború után viszonylag lényegtelen károkat szenvedett. Emellett pedig 1924 május 1-étől 1926 június 30-áig 450 millió aranykorona folyt be külföldi kölcsönökből. Most a helyzet sokkal súlyosabb. Termelési berendezkedésünk óriási elpusztulásának helyreállítása, a jóvátételi kötelezettségek teljesítése és a gazdasági életnek hitellel való ellátása: mindez a saját erőnkből kell, hogy kiteljen.
Ezt csak úgy teljesíthetjük, ha elsősorban „az elfelejtett ember” felé fordítjuk tekintetünket. Ebben az irányban pedig félreismerhetetlen mulasztások és hibák terhelnek. A pénzügyi kormányzat vezetői magukévá tették a bankvezetők rövidlátó felfogását, hogy kis betétállomány mellett csak tág kamatrés biztosíthatja a bankok rezsijének fedezését. Így állott be az a képtelen helyzet, hogy nagy vállalatok a bankoktól 36–50% kamat mellett kapnak hitelt, míg a betevő — a 20% kamatilleték levonásával — 2,4% évi kamatot élvez. A P. K. 1925 októberi jelentése közli, hogy dollár- és fontbetétek után a betevő 6–7½% kamatot kap, a legjobb malomváltókat pedig 11½—12%, kereskedelmi váltókat 12–12½% kamattal számítolnak le a bankok.
A postatakarék egyáltalán nem fizet kamatot a folyószámlák után. Az életbiztosítottak díjtartalékainak valorizálása még mindig nincs elintézve. Kinek lesz kedve ennek láttára új életbiztosítást kötni? Miért nem lehet ezt a kérdést, ha nem is készpénzzel, de tőkésítéssel rendbehozni? Sürgős lenne a csekkjognak újjá szabályozása is. Ne akarjuk a csekk használatát kötelezővé tenni. Ellenben igenis léptessünk életbe olyan jogszabályokat és adminisztratív intézkedéseket, amelyek a csekk- és kliringforgalmat kívánatossá teszik.
És legyen végre valamely intézmény, amely a pénzben való takarékoskodás eszméjét propagálja. A P. K. „Gazdasági Híradó”-ja most idézi fel, hogy a Szovjetunióban 32 000 takarékpénztár működik és ezek betétei a múlt évben 9 milliárdról 12 milliárdra emelkedtek. A USA-ban a betétállomány 8 milliárd dollárral emelkedett. Csakhogy ezekben a nagy birodalmakban óriási, rendszeres, szervezett propaganda folyik a pénzben való takarékoskodás fejlesztése érdekében. Nálunk, ahol a betétek állománya — viszonyítva a bankjegyforgalomhoz — siralmasan csekély, az idei ún. takarékossági napot még sokkal vérszegényebben prezentálták, mint eddig. Már nem maradt egyéb, mint egy sikerületlen plakát, két postabélyegen apró betűkkel alkalmazott takarékoskodási intelem és 1–2 rádióbeszéd.
Persze a postatakarék más foglalkoztatást kapott. Rábízták a „toto” kezelését. John Walker, egy angol takarékbank biztosítási igazgatója, felpanaszolja egy cikkében, hogy a mai emberek agár- és lóversenyekre, labdarúgó-poolokra és szeszes italokra költik a bérüket, ahelyett, hogy először családjukról gondoskodnának. Ha a takarékoskodásnak ezekre a vetélytársaira egy év alatt költött pénzt — írja — össze lehetne számítani, többet tenne ki, mint a takarékbankok összes tőkéje. A mi postatakarékunk felettes hatósága pedig a takarékoskodásnak egyik veszélyes vetélytársát, a totót, pont a postatakarék palotájába telepítette be, amely így eljátszotta azt a lehetőséget, hogy magát a takarékosság házának tekinthesse.
Néhány példát akarunk bemutatni az amerikai takarékbankok szeptember havi folyóiratából, hogy mivel foglalkoznak ezek az intézetek. New Havenben 15 167 iskolásgyermek a múlt iskolaévben 158 425 dollár betétet helyezett el. A New York-i dollártakarékbank úgy rendezkedett be, hogy ügyfelei havi betéteiből automatikusan egyenlíti ki életbiztosítási díjaikat. Az albany-i takarékbank havonta újsághirdetésben közli egy-egy tisztviselőjének az arcképét, ez pedig elmondja, mi az ő teendője és melyek a tapasztalatai. Az „Emigrant Industrial Savings Bank” kikutatja azokat a betéti számlákat, amelyeken hosszú ideje nem volt forgalom, megállapítja a számlatulajdonos genealógiáját és mindezt újságokban rendszeresen közzéteszi, hogy az illetők hozzátartozói és örökösei jelentkezzenek stb.
Nem lenne okosabb, ha mi is felkarolnók az „elfelejtett embert”? Ha minden áldozatot meghoznánk annak az érdekében, hogy a pénzben való takarékoskodás üteme erőteljesen meggyorsuljon? Gazdasági életünknek azt a nagy baját, hogy a bankjegyforgalom folytonos emelkedése mellett fojtogató pénzhiánnyal kell küszködnünk, csak ezen az úton lehet orvosolni. Már pedig ennek az orvoslása a lét vagy nemlét kérdése.
