Tegyük fel egyelőre, — amíg a főváros költségvetése alaposan át lesz tanulmányozható — hogy az 5,7 millió deficit reálisan van 1936-ra előirányozva. Őszintén bevallva, ha ez a deficit azokkal az egyszerű intézkedésekkel küszöbölhető ki, amelyeket a főváros vezetősége a büdséről való első közlésében felsorolt, akkor bölcsebb lett volna ezeket az intézkedéseket már az első tervezetben keresztülvinni. Önmagában véve 5,7 millió deficit — ha reálisan csak ennyi — méreteiben nem veszélyes. Csakhogy egy nagy közület vezetőségének mindig tisztában kell lennie azzal a kellemetlen benyomással, amelyet a „deficit” szó előidéz. Bizalmat romboló szó ez, amelyet nem lehet mellőzni, ha a hiány nem küszöbölhető ki, viszont minden erőkifejtést megérdemel a hiány előzetes eltüntetése, ha az reális eszközökkel lehetséges.
Gaston Jèze azt mondja, hogy a pénzügyminisztert modern államokban inkább „a költségvetési egyensúly miniszterének” kellene elnevezni. Ez juttatná kifejezésre azoknak az érdekeknek a fontosságát, amelyek a háztartási egyensúly fenntartásához fűződnek. Ugyanezek az érdekek léteznek a főváros esetében is. Ezért kár, hogy a polgármester előbb deficites költségvetést mutat be, holott — mint közléséből látható — máris rendelkezésére állanak azok az eszközök, amelyek segélyével az előirányzat egyensúlyba lesz hozható.
A háztartási egyensúly kérdése azonban csak egyike azoknak a problémáknak, amelyek a büdséhez fűződnek. A másik fontosságára nézve egyenrangú kérdés, vajon azok a közterhek, amelyeket bevételekként előirányoznak, arányban vannak e a főváros lakosságának fizetőképességével? Erre a második kérdésre kívánunk ezúttal a legújabb adatok felhasználásával választ adni.
Már az 1934. év zárszámadásaiból idéztük, hogy a községi közszolgáltatások hátralékai a fővárosban egy év alatt 19,5 millióról 29,6 millióra emelkedtek. Ezeknek a hátralékoknak egy év során 10 millióval = 50%-kal való felszaporodása kedvezőtlen színben tünteti fel a fővárosi lakosság fizetőképességét.
Hogy pedig ez nem valamely 1934-ben bekövetkezett véletlen következménye, az kitűnik abból az összeállításból, amelyet a „Stud” az adóhátralékok alakulásáról közöl. A fővárosban — eszerint az összeállítás szerint — az adófizetők összes adótartozása 1933-ban az előző évről áthozott adóhátraléknak több, mint egyötödrészével, 21,7 százalékkal növekedett. Ez a hátralék 1932-ben az előző évi kivetésnek 30,7 százaléka volt, 1933 végén pedig az évi kivetésnek 37,6 százaléka maradt hátralékként a következő évre.
Az 1935. év talán nem fog további romlást hozni a hátralékok terén, mert az idén a MAV törlesztette többmilliós városi vámtartozását a fővárossal szemben. Viszont az adó- és illetékbevételek a főváros júliusi statisztikai füzete szerint 2 millió pengő kiesést mutatnak, úgy, hogy a folyó adó- és illetékbevételek az előző évvel szemben előreláthatólag újból csökkenést fognak eredményezni.
Az adócsavar túlfeszítésének tehát két jellegzetes ismérve kétségkívül megállapítható. Az egyik a hátralékok folytonos emelkedése, a másik az adóbevételek morzsolódása. De a harmadik ismérv is, amelyet a pénzügyi tudomány a túladóztatás jellegzetes tünetéül minősít, az adóbehajtás egyre fokozódó nehézsége világosan jelentkezik a főváros statisztikájában.
A fővárosban az év első hét hónapjában 1934-ben 61 millió, 1935-ben 77 millió adó erejéig volt érdemleges zálogolás és 1934-ben 35 millió, 1935-ben 47 millió erejéig nemleges (eredménytelen) zálogolás. 1934-ben 1,2 millió, 1935-ben 2,3 millió adó fejében volt transzferálás. 1934-ben 700 000, 1935-ben 1,7 millió pengő adó miatt tartottak árverést. 1934-ben 7,6 millió, 1935-ben 11,9 millió pengő adóhátralékot kellett telekkönyvileg biztosítani.
Íme: így jelentkezik a fővárosi lakosság adófizetési képességének gyászos romlása. Ha gondolunk a jövő alakulására, akkor így nem mehetnek a dolgok tovább. Ezeket a közterheket a főváros lakossága nem képes viselni. Sem az államiakat, sem a fővárosiakat. Ha a főváros autonómiája nemcsak a pártérdekek összeütközésének és összeegyeztetésének találkozóhelye, hanem valóban a fővárosi polgárság érdekeinek képviselője, akkor nem lehet fontosabb és sürgősebb feladata, mint a nyomasztó és elviselhetetlen közterheket saját hatáskörében lebontani és az államot egységes fellépéssel és erőteljes példanyújtásával adómérséklésre bírni.
A főváros legnagyobb pártjához közel álló lapban azt olvassuk, hogy „a főváros az összes hullámfürdőket le fogja pipálni azzal a tervével, amellyel a készülő Tabánba akar egy gigantikus, állítólag 120 méteres hullámfürdőt varázsolni”. Egyik előkelő várospolitikus új szállodák építését kívánja a fővárostól, holott Kovácsházy tanácsnok szerint a fővárosi szállodák konjunktúrája nagyon ingatag, mert csak a nyári hónapokra terjed. Az autonómia mindenáron közmunkákat akar. Nem csoda, hogy a főváros kiváló polgármestere, ha nem akar szegény Borvendég sorsára jutni, igyekszik az autonómia vezéreivel meglenni és ígér beruházásokat, ígér újabb beruházási kölcsönöket és épít adósságra hidakat, fürdőket és iskolákat, miközben minden újabb év újabb gondot jelent, mert új teherként kell viselni az előző évi kölcsönadósság újabb kamatait.
Az a kitűnő tanulmány, amelyet Keményffi és Mitnitzky most publikáltak a munkaszerzési akciók eredményeiről, azt állapítja meg, hogy „a munkaszerzés szociálpolitikai hatása sokkal kisebb, mint az a könnyebbség, amelyet a vállalkozók számára jelent”. Túlfeszített adókból és terhes adósságainkat szaporító új kölcsönökből eszközölt, túlnyomóan semmi rentabilitással nem járó beruházások valóban a vállalkozóknak jelentenek hasznot. A polgárság nagy tömegei, amelyek görnyednek az elviselhetetlen adók terhe alatt, a beruházásokból azt az előnyt élvezik, hogy évről évre szaporodik az adóvégrehajtások, az adóárverések és a transzferálások volumene.
Szendy Károly súlyos elhatározás előtt áll. Ha optimisztikus kijelentésekkel, újabb és újabb invesztíciókkal, újabb és újabb kölcsönökkel akarja a közterhek súlya alatt összeroppanó fővárosi lakosságot galvanizálni, akkor népszerűsége pár évig talán fennmaradhat. De ha kimagasló képességeivel és akaraterejével valóban nagy polgármestere akar lenni ennek a gyönyörű városnak, akkor be kell látnia, hogy a leghasznosabb, a legsürgősebb, a legszociálisabb beruházás a fővárosi lakosság közterheinek gyökeres mérséklése.
Macaulay Burleighről írt remekművében elmondja, hogy az angol nép az autokrata Tudoroknak szívesen bocsátotta rendelkezésükre a miniszterek és udvaroncok szabadságát és életét, mert egyebekben a vidéki gentleman békességben vadászhatott és a kereskedő békességben köthette üzleteit. Mikor azonban VIII. Henrik szokatlan nagy összegű kényszerkölcsönt erélyes intézkedésekkel kezdett behajtani, a nép fegyverkezni kezdett és a király gyorsan engedett, hogy az általános lázdást megelőzze. Erzsébet uralkodásának utolsó éveiben a nép zúgolódni kezdett a monopóliumok súlyos terhei miatt. A nagy királynő minden büszkesége és bátorsága dacára mindent teljesített, amit alattvalói kívántak — „amíg még hatalmában állott méltósággal és kegyességgel tenni engedményeket”.
Ezt a belátást, ezt a bölcsességet nélkülözzük a főváros 1936. évi büdséjében. A fővárosi polgár pedig egyre nyomasztóbb érzések között vágyódik arra, hogy végre békességben, az elviselhetetlen közterhek zaklatásaitól felszabadulva, köthesse üzleteit, folytathassa polgári működését.
